Tavaly az évente végző ezer orvosra már ezerkétszáz kivándorló doktor jutott. Havonta száz orvos hagyja el Magyarországot, miközben egy teljes év alatt sem kérik ennyien a honosításukat. Balázs Péternek, a Semmelweis Egyetem professzorának kutatási adatai szerint a frissen végzettek harmada már munkába sem áll Magyarországon, a gyakorló orvosok közül pedig több a nyugdíjba vonuló, mint a pályakezdő.

A kedvezőtlen tendencia nem tegnap kezdődött. Már 2006 és 2010 között is négyezerrel csökkent a hazai orvosok száma. Akik viszont itthon maradtak, hősies küzdelmet vívnak nap mint nap. A lepukkant kórházakban, létszám-, gyógyszer-, műszer- és időhiánnyal küzdő, spórolásra kényszerített, folyton elszámoltatott, alulfizetett és túlhajszolt doktorok és egészségügyi dolgozók vívnak emberfeletti küzdelmet: értünk. Mert bárki lehet beteg, és bárkit érhet baleset.

A traumatológia zászlóshajója

Este tíz óra van. Az októberi levegő már hűvösebb, lassan elered az eső. A Péterfy Sándor utcai Kórház Központi Baleseti Ambulanciáján, korábbi nevén az Országos Baleseti Intézetben általában ilyenkor kezdődik a nagyüzem. A nyirkos őszi este lassanként megtelik szokatlan, szívbemarkoló zajokkal. A városban mentőautók szirénáznak és ahogy közelednek, úgy válik hangjuk egyre élesebbé, kék fényük egyre villogóbbá, amint áttörik az éjszaka sötétjét. Néhány perc múlva már egymást érik a mentők a mentőbejáratnál.

Alighogy behozzák a beteget, már indulnak is: újabb riasztást kaptak. A kórházi felvételi ambulancián sietős léptek, gyors vezényszavak, tömör, tárgyilagos beszámolók…

– 25 éves fiatalember, leugrott a vonatról. A kezét fájlalja.

– Idős asszony, elesett, valószínűleg combnyaktörés.

Most még élesebben vonít egy sziréna… Úgy tűnik, minden mentő ide jön. A betegfelvételi ablaknál is egyre hosszabb sor kanyarog. Fehér köpenyes orvosok, hordágyakat toló betegszállítók, zöld maszkos műtősök keresnek helyet az egyre növekvő tömegben, ahol egyszerre van sírás és nevetés, halk beszéd és türelmetlen, hangos szó, követelőzés, fenyegetés és jajveszékelés… Nincs könnyű dolguk az itt dolgozóknak.

– Órákig beszéltem az ügyelettel, de nem jöttek ki – panaszkodik egy férfi, nagyon eltökélten hozzátéve, hogy innen addig nem viszi el az édesanyját, amíg végre el nem látják. – Nem tudom, mi a baja, de nem bír lábra állni.

– Nekem ne magyarázzon – oktatja ki egy látogató az adminisztrátort. – Biztos, hogy ide hozták be! – a hozzátartozóját keresi.

– Jaj, nagyon fáj… Nem tudom mozgatni – sziszeg egy másik idős asszony, akit combnyaktöréssel hoztak be. Miközben megpróbálják a kórházi ágyra átemelni, folyamatosan jajgat.

A járóbeteg-ambulancián törött orrú fiatalember vár a sorára. Azt mondja, ráesett egy építkezésen a vaskorlátra és betörött az orra. Egy fiatal lánynak a bokája ficamodott ki. A röntgenre vár.

– Remélem, nem tört el! – sóhajtja.

Többször is van olyan időpillanat az éjszaka folyamán, amikor már alig van hely az ambulancia előterében egy újabb hordágy számára a Gázláng utcai mentőbejáratnál. A betegeket ilyenkor a folyosókon helyezik el addig, amíg sorra nem kerülnek. Az esetek súlyossága különböző: van, aki az ujját vágta el, van, akinek a bokája ficamodott ki, vagy betörte a fejét, az orrát, de olyan is akad, aki erősen ittas, hasba szúrták, vagy verekedésbe keveredett a kocsmában. Vannak drogosok, és vannak eszméletlen, vérző betegek, életveszélyes sérülésekkel, akik minden bizonnyal belehalnának a sérüléseikbe, ha nem kapnának időben orvosi segítséget.

A járóbetegek a betegfelvételnél jelentkeznek, ahol a hét minden napján, 24 órában fogadják őket, és a szükséges orvosi, illetve diagnosztikai vizsgálatok után ellátják őket. Akiket viszont a mentő hoz be, azok állapota súlyosabb.

A 25 éves Roland most még vidáman fogja fel, hogy leugrott a mozgó vonatról és szilánkosra törte a karját.

– Későn kaptam észbe. Már elindult a vonat Istvánteleknél, amikor észrevettem, hogy most kellett volna leszállni… Nem tudom, miért, de leugrottam a vonatról. A kezem nagyon fáj, mert ahogy estem, igyekeztem megtámasztani magamat, de ezt a hatalmas ütést a karom nem bírta ki. Most itt vagyok. Ha lesz szabad műtő, meg fognak operálni – mondja a fiatalember, akit a barátja kísért be a kórházba. – Édesanyám még nem tudja – vallja be Roland. – A kórház értesíti szegényt, nagyon fog aggódni – mondja, belátva, hogy ebből a meggondolatlanságból nagyobb baj is származhatott volna.

Félkatonai szervezet

Ma éjjel Bodzai Tamás főorvos az ügyeletvezető. Az ügyeletvezető az aznapi ügyelet főkapitánya: ő felel mindenért, irányítja az orvosok munkáját, kiosztja a feladatokat, diszponál. A rezidensek könnyebb, a rutinosabb sebészek nehezebb feladatokat kapnak. Ha nincs már több hadra fogható sebész, az ügyeletvezető maga is beáll operálni. Ilyenkor a helyettese az, aki koordinálja a feladatokat, irányítja a munkát.

Dr. Kádas István 1987 óta dolgozik az intézményben, a főorvos a sebészet és az ortopédia területén nagy tekintélynek örvend. Kádas doktortól megtudtuk, hogy a Péterfy Sándor utcai Kórház, Rendelőintézet és Baleseti Központ Fiumei úti baleseti központja a fővárosi traumatológia zászlóshajója: összesen 12 műtő áll rendelkezésre, amiből a létszámhiány miatt csak hét-nyolc működik folyamatosan, a nap 24 órájában. Egy 24 órás műszak alatt általában 150-200 beteget látnak el, de nem ritka a 250-es esetszám sem. Ez óriási megterhelést jelent az itt dolgozó orvosokra és egészségügyi szakdolgozókra: kevesen tudják, hogy egy magyar orvos negyvenéves korára ledolgozza más ember egész életének teljes munkaidejét.

A Baleseti Központon kívül a fővárosban még két intézményben, a Honvéd Kórházban és Budán a János Kórházban van állandó baleseti ügyelet, közülük a Péterfy Sándor utcai Baleseti Központ a legnagyobb, a legfelszereltebb: mentőhelikopter-leszállóval is rendelkezik.

Hogy egy műtőt be lehessen indítani, minimálisan két, de inkább három orvos kell, tudjuk meg a főorvostól.

– Egy operatőr és ha lehet, két asszisztens a minimum, plusz egy altatóorvos és az asszisztense, valamint egy műtősnő és egy műtőasszisztens (műtősfiú). Nem beszéltem még a diagnosztikai háttérről, és a nagyobb műtétekről, amelyekhez két-három orvosasszisztens és csak egy operatőr van, holott legalább két operatőr kell. A hosszú, nyolc-tíz órás műtéteket nemcsak mentálisan, de fizikailag is bírni kell. Hibázni nem lehet. Az óriási idegi megterhelés abban is mérhető, hogy egy-egy orvosnak a műszak után még órákig azon jár az esze, vajon jól döntött-e. Lehetett volna-e még jobban csinálni. A megterhelést tovább növeli, hogy sokan vállalnak másod-, sőt harmadállást, ügyeletet más kórházban, a fiatalok pedig mentőznek – árulja el Kádas főorvos úr.

Ami a műtőbeosztást illeti, egy ügyeleti műtőt mindig szabadon kell hagyni, ez főszabály. Ha valamilyen speciális orvosra, például urológusra, orr-fül-gégészre vagy szájsebészre is szükség van, behívják, hasonlóan a nagy tömegbalesetekhez, amikor szintén riadóztatnak mindenkit, aki hadra fogható. Ilyen volt például 2006. augusztus 20-a, amikor behívtak mindenkit, akit csak el tudtak érni.

Az orvosszakmában, és különösen a sürgősségi ellátásban az érzelmeket háttérbe kell szorítani. A döntéseket higgadtan és hideg fejjel kell meghozni. Katasztrófahelyzetben például az a főszabály, hogy a legsúlyosabb és a legkevésbé súlyos sérültet nem szabad az elsők közt ellátni. Először a súlyos sérültek kerülnek sorra, azután a legsúlyosabb, a könnyebb sérülteket pedig az időközben már riadóztatott, újonnan beérkező orvosok látják el. Ez a vészforgatókönyv, de szerencsére ennek alkalmazására eddig még nem került sor.

Az ügyeletvezető udvarias kérése parancs. Ha azt mondja a fiatal orvosnak, „megnéznéd, kérlek, azt a combnyaktöréses nénit?” az nem azt jelenti, hogy az ifjú szakorvosjelölt mérlegelhet, megnézi-e, vagy sem: jól teszi, ha azonnal indul és ellátja a feladatát. A sürgősségi ellátás valójában egy félkatonai szervezet – tudjuk meg.

Biztosan megmentik

Az előkészítőben megszólal a hangszóró. A gödöllői esetkocsi jelentkezik be. Mindenki az esetkocsi parancsnokára figyel.

– Súlyos sérült, autóbaleset. Rövid időre eszméletvesztés, nehezen kap levegőt, a gerince sérült. Sokktalanítót kérünk. Az előkészítőben feszült várakozás.

– EKG, röntgen, mellkas-CT, nyaki CT, kisrutin – hangzanak a vezényszavak. Az ügyeletvezető a műtővezető főorvossal egyeztet. Ha ugyanis nincs szabad műtő, le kell állítani a tervezett műtéteket. A megkezdett műtéteket természetesen be kell fejezni, újabb műtét viszont további utasításig nem kezdhető el. Az ügyeletvezető feladata, hogy mérlegeljen és döntsön a fontossági sorrendről. Nincs könnyű dolga: folyamatosan csöng a telefonja. Mire beérkezik az esetkocsi, már mindenki tudja, hol a helye, mi a dolga.

A súlyos sérült állapotának stabilizálására az úgynevezett sokktalanítóban kerül sor. A sokktalanító olyan helyiség, ami szinte minden, a közvetlen életmentéshez szükséges eszközzel és a legfontosabb diagnosztikai berendezésekkel is fel van szerelve. A traumás sérültet gyakran traumás sokk éri, ezért van szükség mindenekelőtt a beteg állapotának a stabilizálására. Sokszor annyira erős sokk éri a sérültet, hogy helyre kell állítani a légzését, a szívverését, a szívritmusát, a vérnyomását, és csak ha már a beteg állapota stabil, akkor kerülhet sor a pontos diagnózis felállítására. A gerincsérült gerincét rögzítik, és orvosi konzílium határoz a továbbiakról. Az autóbalesetet szenvedett beteg fiatal felesége a folyosón zokog.

– Nem hiszem el, hogy ez is megtörtént. Alaposan ránk jár a rúd. Két hónapja jöttem ki a kórházból, méhen kívüli terhes voltam. A férjem azt mondta, míg bent voltam a műtőben, minden perc egy órának tűnt – mondja Szilvia, akinek egy fekete nylonzacskót nyomnak a kezébe. Ebben vannak a férje értékei, az órája, a telefonja. Közlik vele, hogy további információt egyelőre nem adnak. Szilvia a fekete zacskó láttán újra sírva fakad.

– Ugye megmentik? – néz a doktorra, félig fohászkodva, félig könyörögve. – Mindent megteszünk – feleli az orvos higgadtan.

– Megmentik – dönti el Szilvia, akinek az arcán új remény fakad. – Megmentettek engem is. Megmentették a kislányomat, pedig hét hónapra született. Megmentették már egyszer a férjemet is, amikor a tüdeje összeesett. Nyilván most is ezért kap nehezen levegőt.

A Demokrata munkatársaihoz fordul.

– Írják meg, hogy ha nincs kórház és nincsenek kitűnő orvosok, mi már nem lennénk. Önök is tudnak segíteni, ha megírják, mennyire fontosak a jó orvosok. Nélkülük sokan meghalnának… – A szeme ismét felcsillan. – De ő nem fog meghalni.

Nem mindennapos élethelyzet tárul elénk fokról fokra. A fiatal pár három éve házas. A 2010-es, 2011-es és a 2012-es esztendő tele volt számukra megpróbáltatásokkal. Megszületett a kislányuk, de a testvérkéi meghaltak. Szilviát ekkor kellett sürgősséggel megoperálni, méhen kívüli és méhen belüli ikerterhességgel. Ha nem jön időben a segítség, Szilvia belehal a terhességébe. Dr. Varsányi Hajnalkának, a Szent István Kórház szülésznőgyógyásznak köszönheti az életét.

– A férjem légmelles esete is szerencsésen végződött. Ez azonban már sok nekem – sóhajtja Szilvia, aki este fél tízkor értesült az autóbalesetről. – A gyerekre az anyám vigyáz. A kicsi nem tudja, de rá fog jönni. Két és fél éves, és mindent megérez. Ha látja, hogy nincs otthon az apja, azonnal tudni fogja… A sors iróniája, hogy van egy vállalkozásunk, sofőrszolgálatot működtetünk. Hazavezetjük azoknak az autóját, akik már ittak, hogy ne legyen baleset… Hogy ne legyen baleset… – ismételgeti már-már eszelősen az egyszerre nagy jelentőséget kapott szavakat a fiatalasszony, amikor szólnak, hogy bemehet a férjéhez.

– Én is szeretlek! – zokogja.

Attilának két csigolyája is eltörött. Szilvia, értesülvén a műtéti kockázatokról, s arról, hogy a férje lebénulhat, újra sírva fakad.

Az élet azonban megy tovább, könyörtelenül. Betolnak az ajtón egy hasba szúrt férfit. A sebét a mentősök már bekötötték, a vérzést elállították. A további kezelés a kórház dolga. Mint ahogy az is, hogy ilyenkor jelentsék az esetet a rendőrségnek. Ha a sérülés jellege felveti a bűncselekmény gyanúját, kötelességük jelenteni az esetet a rendőrségen. A többi már a nyomozó hatóság feladata.

– Hétvégén és ünnepnapokon van az igazi nagyüzem – számol be tapasztalatairól dr. Lohner Balázs, a járóbeteg-ambulancia fiatal orvosa, amint egy kis szünet áll be a nagy rohamban.

Az előcsarnok most újra üres. Mindenkit elláttak. Dr. Lohner Balázs a képernyő monitorján percek alatt összeadja, hogy előző nap éjféltől ma éjfélig, azaz 24 óra alatt összesen 47 fekvőbeteget és 93 járóbeteget láttak el.

– Ez megfelel az átlagosnak. Általában százötven eset jut minden 24 órára. A hétvége még ennél is zűrösebb: ilyenkor nincsenek nyitva a sebészeti szakrendelők, így minden kisebb-nagyobb háztartási balesetes is hozzánk kerül. A gyerekeknél már megfigyeltük, hogy a balesetek az időjárástól is függenek. Ősszel és tavasszal több a baleset, ismerteti tapasztalatait a doktor, hozzátéve, hogy ezekből az esetszámokból az következik, hogy egy betegre átlagban mindössze 12 perc jut. Ennyi idő alatt kell kikérdezni, megvizsgálni, az esetet értékelni, a sebét ellátni, a beteget tanácsokkal ellátni… Szinte lehetetlen. Két órán belül mégis a helyére került minden: a súlyos gerincsérültet már operálják: ötórás idegsebészeti műtét, mélyaltatásban. A műtét után a beteg az intenzív osztályra kerül. A már ellátott többi beteg egy része a kórházi osztályon fekszik, a bokaficamos lábán fásli, az orrtöröttet épp kötözik. Egy perc szünet. Épp csak egy kis szusszanásra elég.

Nem tart sokáig… A távolból felhangzik egy mentőautó szirénája.

– Ide tart – néznek össze az előkészítőben. Már recseg a hangszóró. Az esetkocsi bejelentkezik. Az idegek megfeszülnek: kezdődik minden elölről…

Két nap múlva a Demokrata szerkesztőségébe egy levél érkezik. Szilvia írta, beszámol arról, hogy Attilát még aznap éjjel megműtötték és azóta jól van. Nem bénult le, működnek az ágyéki szervei és a műtétnek semmilyen káros mellékhatása nem alakult ki. Megmentették és meg fog gyógyulni. Szilvia egyedül azt fájlalja, hogy a férjének felírt gyógyászati segédeszköz – egy műanyag gerincvédő – 30 ezer forintba kerül, és hiába fizetik a tb-járulékot, ezt nekik kell megvenniük.

„De nem bánjuk, ez már legyen a mi gondunk” – írja boldogan.

Hernádi Zsuzsa