Oktatási és tanszabadság, egyetemi autonómia – efféle hangzatos jelszavak röpködnek a közéletben a CEU-balhé kapcsán. De mit is jelent mindez, miként viszonyul az egyetemi önállóság a mindenkori nemzeti érdekhez? A Demokrata a gondolati hátteret vizsgálja.

Fotó: MTI, archív

Európa szellemtörténete elválaszthatatlan az egyetemektől, amelyek nem csupán a felsőfokú oktatás helyszínei voltak, és ma sem azok. Históriájukból kiviláglik, hogy kimondva-kimondatlanul, váltakozó sikerrel az értelemben és a tudásban gyökerező külön hatalmi ágnak szeretik tekintik magukat. Az első egyetemet Platón alapította Kr. e. 387-ben egy Akadémosz nevű ligetben – innen az akadémia szó. Filozófiát, matematikát és testnevelést oktatott hallgatóinak, vagyis akkoriban még nem váltak szét a társadalom- és a természettudományok, és a sport, a testkultúra is szerves része volt a görög szellemiségnek. Az ókori görög világban másutt is hasonló oktatási intézmények nyíltak, majd követték őket a rómaiak, a perzsák. Az időközben megjelenő és gyorsan hódító iszlám is megteremtette a maga egyetemeit. Ezek annyiban hasonlítottak egymáshoz, hogy a szellem embereit művelték bennük, ugyanakkor számos civilizációs és vallási alapú eltérés is volt köztük.

A keresztény Európa első komoly akadémiáját I. Károly frank császár alapította Aachenben a IX. században, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a Frank Birodalom közigazgatása számára neveljen megfelelő képzettségű tisztviselőket. A középkorban az itáliai városállamokban, például Bolognában, illetve Franciaországban jöttek létre egyetemek, ezek főleg jogot oktattak, de más tudományoknak is helyet adtak. Hazánk első egyetemét Nagy Lajos királyunk alapította 1367-ben Pécsett, ezt követte a Zsigmond király által 1395-ben elindított óbudai egyetem.

Különösen érdekes a bolognai egyetem előtörténete. A városban a XI. században már olyan magániskolák működtek, amelyek függetlenek voltak mind a világi, mind az egyházi hatóságoktól. A Trón és az Oltár mellett egyfajta harmadik hatalmi ág jött létre, olyan fokú szabadsággal, mely alapján az oktatók és a hallgatók még büntetőügyek esetén is kizárólag az egyetem rektora által voltak felelősségre vonhatók. Mindez már akkor előrevetítette a hagyományos európai rend bomlását. A korai középkorban ugyanis az államot megtestesítő uralkodó kormányozta országát vagy országait, a tudomány műhelyei pedig – a királyi, császári udvarok mellett – legfőképp az egyházi intézmények, a kolostorok voltak. A humanizmus és a reneszánsz időszaka viszont – az egyetemes művészettörténet nagyszerű és maradandó teljesítményein túl – a szakralitástól való elfordulást és az emberközpontúságot is magával hozta. Ez addig alig ismert feszültségeket és hajszálrepedéseket kódolt a társadalmakba.

E szemléletnek pedig zászlóshajói voltak az akkorra már jelentős autonómiával rendelkező európai egyetemek, amelyek többé-kevésbé nyíltan hirdették az isteni teremtett rendből való kilépést, az emberi ész és akarat mindenhatóságát. Egyre inkább jellemzőjük lett a folyamatos vita. Az egészséges kétely, az eltérő nézetek ütköztetése persze üdvös és előremutató, míg a szemellenzős vakhit mentálisan leépít. Ámde a vita öncélúvá válása könnyen átfordul cinikus tagadássá. Márpedig, miként Lucifer mondja Madách tragédiájában, „hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni”.

Így váltak lassanként az egyháztól és az államtól függetlenedett egyetemek a szerves társadalmi rend felrobbantását célzó politikai szervezkedések szellemi rekrutációs hátországává. Az egyetemi autonómia ugyanis – mely immunitást biztosított az oktatóknak és a diákságnak egyaránt, illetve saját tisztségviselőik belső választása – gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, az állami joghatóságon kívüli területekké tette őket, gyakorlatilag azt és úgy taníthattak, amit és ahogy akartak. Adott esetben az uralkodó és az egyház ellen.

1945 után számos nyugati országban meghatározóvá, egyeduralkodóvá vált a tudatformálásban, így a kultúrában és az oktatásban ez a felforgató irányzat. Az 1968-as terrorisztikus szélsőbaloldali őrjöngések az egyetemekről indultak ki, az operettforradalmi, de mégis katasztrofális következményekkel járó eseménysorozatnak nagynevű egyetemi professzorok tapsoltak hurrázva.

A közösségétől, hagyományaitól, gyökereitől elidegenítő és elidegenített új „európai értelmiség” átvette a közéleti kezdeményezést az államok hagyományos vezetőitől, tempót diktált, igazodásra kényszerítette a politikát. Ennek tragikomikus végeredménye, hogy a mai nyugat-európai, úgynevezett konzervatív pártok – elég csak a migránsáradat ügyére gondolni – gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek a destrukció erőitől. És folyamatosan érkezik az utánpótlás, az egyetemek ontják az önálló gondolkodásra képtelen, a beléjük nevelt panelek és klisék szerint élő és cselekvő nemzedékeket. Ezt célozza a bolognai folyamat, amely szerves közösségi beágyazottság nélküli mobilis szakbarbárok kinevelését célozza.

A világ 430 egyeteme által 1988-ban Bolognában aláírt Magna Charta Univer­si­tatum farizeus módon kimondja, hogy az intézményeknek függetleneknek kell lenniük a politikai, gazdasági és ideológiai hatalmaktól – miközben valójában épp ennek ellenkezője zajlik, a legszélsőségesebb életellenes ideológiák emberkísérleteinek laboratóriumaivá váltak, életképtelen, a valóság ismeretétől tudatosan elzárt, irányítható emberrobotokat nevelve. Az úgynevezett safe place, vagyis biztonságos tér intézménye pontosan ezt célozza: ezek olyan helyek az egyetemeken belül, ahová elmenekülhet az, aki nem óhajt szembenézni a világ valóságával, sem más véleményekkel, pláne vitákkal (nesze neked, egyetem!), és ott, a sarokban üldögélve duzzoghat vagy szipoghat.

Ugyancsak árulkodó az említett bolognai dokumentum azon pontja, amely kimondja, hogy az egyetem mint olyan az európai humanizmus örököse, és feladatát akkor tudja ellátni, ha figyelmen kívül hagyja a földrajzi és politikai határokat, helyette a különböző kultúrák kölcsönös megismerését és egymásra hatásuk fontosságát kell hangsúlyozni. Vagyis a 430 egyetem által aláírt dokumentum nyíltan hitet tesz a multikulti és a népek, kultúrák, emberfajták tudatos, szervezett összekeverése mellett.

Ez tehát egy nyílt politikai program, mely e tekintetben megegyezik az osztrák grófi apától és japán anyától született Richard Coudenhove-Kalergi (1894–1972) diplomata-történész-filozófus-szociológus, nem mellesleg a bécsi Humanitas szabadkőműves-páholy tagja által Praktikus idealizmus címmel meghirdetett tervvel. Ez azt célozza, hogy Európa nemzeteit szervezetten összekeverjék a harmadik világ színes népeivel annak érdekében, hogy a földrész lakossága elveszítse identitását, gyökereit, és így könnyebben legyen a liberális „szép új világ” megteremtésére ösztökélhető.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyetemek úgy általában ártalmasak. Erről szó sincs, ezek az oktatási helyek a magas fokú tudás gondozásának és továbbadásának fontos intézményei. De azt világosan kell látni, hogy a humán tudományokat nagy általánosságban szabályosan megszállta, kisajátította és meghamisította, az egzakt tudományosságtól elszakítva mentálisan sérült emberek játszóterévé tette egy kártékony szekta. A természeti és isteni vastörvények ideologikus tagadása nem tudomány, hanem a cinikus gátlástalanság melegágya. Az európai nemzeteknek kiművelt, szilárd identitású értelmiségre van szüksége, nem cinikus és gátlástalan zavarodottakra.

Mindezek tükrében érdemes értelmezni mindazt, ami a George Soros-féle CEU bizonyos fokú kordába szorítását kíséri. Borbély Zsolt Attila erdélyi politológus-közíró szerint (A Soros-egyetem és a magyar érdekek, Itthon.ma, 2017. április 5.): „…ez az oktatási intézmény egy szabályos agymosoda, mint ahogy kisebb-nagyobb mértékben a társadalomtudományi egyetemek nem kis része az. A diákok nagy része képtelen az önálló gondolkodásra, és a csoportnyomás áldozatává válik. (…) Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség társadalomtudományi képzésre, de azt viszont igen, hogy egyik legfontosabb nemzetpolitikai imperatívusz az egyetemeken a nemzeti gondolkodásnak nagyobb teret biztosítani, az olyan intézmények működését pedig lehetetlenné tenni, ahol kifejezetten a nemzeti gondolkodást ássák alá (ál)tudományos eszközökkel, sorozatban gyártva a nemzetellenes véleménymultiplikátorokat. A CEU ez utóbbiak ideáltípusa.”

És mindezért létfontosságú – amint azt Pozsonyi Ádám, lapunk publicistája nem győzi hangsúlyozni minden adandó alkalommal – a tudatformálás és a kultúra hadállásainak magyar visszafoglalása. Nem a színvonaltalan politikai bulvárral, hanem a tudat mélyrétegeinek helyes irányú befolyásolásával lehet a nemzeti érdekeket igazodási pontnak tekintő embereket nevelni. Nem túlzó és nem is bombasztikus tehát azt állítani, hogy a felsőoktatás érdemi ellenőrzésének visszaszerzése a nemzetépítő állam szuverenitásának alapvető kérdése. Ha úgy tetszik, szabadságharc.

Ágoston Balázs