Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc nem mozog otthonosan a diplomácia világában. Erre utal legalábbis, hogy sorra követi el a súlyos hibákat. Tavaly az ukrajnai választások idején az Európai Unióval és az egész demokratikus világgal szemben az MSZP ottani szövetségesén, az UMDSZ-en keresztül a kommunista Janukovicsot támogatta, nemrég pedig a szaúdi labdarúgó-válogatott leterroristázásával okozott komoly károkat a magyar-arab kapcsolatokban. Múlt héten Vlagyimir Putyin orosz elnöknél járva Moszkvában jelentette ki a kormányfő, hogy a magyarok mindig is hálásak lesznek az 1945-ös szovjet felszabadításért. Ez utóbbi két okból is kínos a magyar diplomáciának. Egyrészt, mert ma már Moszkvában a hivatalos politika szintjén nem illik dicső múltként értékelni a kommunista terrort, másrészt a két ország a rendszerváltás után már tisztázta ezt a kérdést. Erről beszélgettünk Erdős László nyugalmazott ezredessel, a Honvédelmi Minisztérium Hadisírgondozó Irodájának volt igazgatójával, aki 1992 és 1994 között a moszkvai tárgyalásokat vezette.

– Gyurcsány Ferenc moszkvai látogatása során alig néhány nappal a Vörös Hadsereg által rommá lőtt, elpusztított magyar főváros 1945. február 11-én történt elfoglalásának évfordulója után felszabadítónak nevezte a szovjet csapatokat. Ezen kijelentése felett mintha eljárt volna az idő.

– Ha a miniszterelnöknek igaza lenne, akkor éppen a Szovjetunió legnagyobb utódállamával, az oroszországi föderációval megkötött egyezményeinket kéne sutba dobnunk. Ezek előkészítése akkor vette kezdetét, amikor Antall József kimondta, hogy az 1944. március 19-én német megszállás áldozatává lett Magyarország lényegében megszűnt létezni. Ettől kezdve a hazánk területén 1945. április 12-ig tartó fegyveres küzdelemben elesett 60 ezer magyar katona honvédő háborút folytatott a szülőföld védelmében. Már csak azért sem lehet felszabadítónak nevezni a Vörös Hadsereget, mert a szovjet fegyveres erők szabályzataiban az „elfoglalni, birtokba venni, megsemmisíteni” meghatározások szerepeltek, olyan fogalom, hogy felszabadítás, nem létezett, ezt Rákosiék találták ki. És persze azért sem lehettek felszabadítók, mert a szövetségesek 1943-ban Teheránban annak fejében ígérték a Szovjetuniónak Magyarországot, a későbbi keleti tömb többi államával, hogy a szocialista forradalmat nem terjeszti el egészen az Atlanti-óceánig. Egyébként Potsdamban az első térképet még úgy rajzolták meg, hogy azon a mi Dunántúlunkat az új német állam déli területébe olvasztották. Ha ez az elképzelés megvalósult volna, akkor ma nem létezne Magyarország.

– Milyen, az oroszországi föderációval megkötött egyezményekre gondol?

– Jól emlékszünk még azokra az évtizedekre, amikor az elesett magyar hősökre és a málenkij robotra elhurcolt 700 ezer személyre – közülük csupán 267 ezer tért vissza – még emlékeznünk sem volt szabad. Ez a tilalom csak 1989-ben kezdett oldódni, és személyes közbenjárásomra több más alapítvánnyal közösen létrehoztuk a magyar hadisírgondozás intézményét. 1993-ban a genfi egyezményen alapuló kormányközi megállapodást írtunk alá a németekkel az elesett katonák (tömeg)sírjainak kölcsönös felkutatásáról, tiszteletükre méltó emlékhelyek létesítéséről, ahol végre négy évtizedes elfojtott kesergés után a magyar hozzátartozók végre nyíltan leróhatják kegyeletüket és büntetlenül elsirathatják elhunyt szeretteiket. A múlthoz való viszonyulás ugyanis az egyik alapvető erkölcsi feltétele egy nemzet felemelkedésének. Ezzel egyidejűleg 1992-től 1994-ig hol Moszkvában, hol Budapesten folytattam tárgyalásokat az oroszokkal is, melynek eredményeként 1994. április 22-én én parafálhattam a kölcsönös hadisírgondozással kapcsolatos kormányközi megállapodást, amelyet ezt követően a két ország külügyminisztere 1995. március 7-én írt alá Moszkvában. Ennek létrejöttét nagyban elősegítette, hogy Jelcin 1992 novemberében a magyar Országgyűlés ülésén megkövette a magyarságot és bocsánatot kért az 1956-os forradalom leveréséért. Nem ártana, ha politikusaink erről nem feledkeznének el, ahogyan arról sem, hogy a két háború közel 3,5 milliós veszteségéből majd 1 millió magyar valahol Oroszországban van eltemetve.

– Milyen légkörben folytak a tárgyalások, milyen magatartást tanúsított az orosz fél?

– Nem is vitatták, amiket elmondtam, hogy például 1945 óta Magyarország 3500 települése közül 2891-ben szovjet emlékmű áll, ami jóval meghaladja temetőik számát. Elmondtam továbbá, hogy a magyar polgárok eddig is jelesre vizsgáztak erkölcsiségből, más nemzetek iránti tiszteletből, mert nem dúlták föl a katonasírokat és nem rombolták le a szovjet emlékműveket, noha azok számukra nem a dicsőség és a győzelem, hanem a magyar nemzet megalázásának, az ország megszállásának, magyar anyák és leánygyermekek megerőszakolásának és százezrek gulágokra és kényszermunkatáborokba történt elhurcolásának a jelképei. A tárgyaló fél oly nagyra értékelte ezt az egyenes beszédet, hogy az oroszországi föderáció területén nyugvó 14 nemzet fia közül az olaszokon és németeken kívül egyedül velünk írtak alá kormánymegállapodást. Ennek keretében hozhattuk haza 1994-ben gróf Bethlen István miniszterelnök és Dezső László volt moszkvai katonai attasé hamvait, állíthattunk emlékművet a magyar katonák tiszteletére a Moszkva melletti Kraslnogorszkban, a volt hadifogolytábor helyén. 1997-ben Bolgyirevkában létesítettünk doni emlékhelyet, valamint kétszáz magyar katonai temetőt, 1999-ben pedig az „ismeretlen honvédet” hoztuk haza a Don mellől.

– Miről szólt a kormányközi megállapodás?

– Noha a genfi konvenció értelmében Magyarország területén bármely nemzet katonafiának a sírja háborítatlanságot élvezett, a magyaroké kivételt képezett. Csak a rendszerváltáskor érkezett el az ideje, hogy helyre állítsuk a nemzeti történelmi múltat és a megtagadottak becsületét legalább holtukban, hogy a magyar katonának adjuk meg a hősi halál dicsőségét és címét, mert alkotmányos kötelessége teljesítések közben esett el és nem volt tiszte eldönteni, hogy jó vagy rossz oldalon harcolt a háborúban. A genfi konvenció, a katonasírok sérthetetlensége és védelme alá helyezi az 1957-es kiegészítő jegyzőkönyv szerint a politikai megkülönböztetés következtében elpusztított polgári személyeket is.

– Tudjuk-e, hogy hozzávetőleg hány magyart hurcoltak Szibériába a „felszabadítók”? Ahány történészt hallunk, annyiféle adatot tesznek elénk.

– Amikor a szovjet hadsereg birtokba vette Magyarországot, a Magyar Királyi Honvédség közel 700 ezer fős maradványa nyugatra szorult, ahol „megosztoztak” rajtuk. 350 ezer nyugati, 350 ezer pedig keleti, szovjet hadifogságba kerül. Ez azonban nem a teljes létszám, hiszen már az 1941-44-es hadműveletekben is estek fogságba magyarok, és nem kevesen voltak, akik még az első világháborús fogságból sem térhettek haza a Szovjetunió területéről. Ehhez jött a már említett 700 ezer polgári áldozat, akiket málenkij robot címén hurcoltak el, közülük több mint 200 ezer magyar állampolgárságú, ám német anyanyelvű sváb. Azok lélekszáma megszámlálhatatlan, akiket a mezőkön és a településeken fogdostak össze, hogy a Szibéria felé irányított hadifogoly-szállítmányokból megszökött szerencsétlenek helyére állítva, a létszám meglegyen. Ennek ismeretében kell vizsgálnunk a szeretteit vesztett magyarságot. Minden 3-4 családban volt háborús veszteség, akikért még egy szál gyertyát sem gyújthatott, miközben évente több alkalommal is szovjet hősi emlékműveknél állami pénzen szervezett rendezvényekre kényszerítették, ahol legyőzőit kellett dicsőítenie, és ahol még az óvodásoknak is kis piros zászlócskákat nyomtak a kezébe. Odaát pedig döbbenetesen drámai jelentek játszódtak le, amikor a meztelenre vetkőztetett magyar hadifoglyoknak a szibériai 40 fokos hidegben azt mondták, hogy fürdeni mennek, miközben szántalpakra szerelt vasúti kocsikba hajtották őket. Rájuk zárták az ajtót, majd tűzoltófecskendővel addig locsolták őket, míg másnap reggelre csonttá nem fagytak és tetemüket még élő bajtársaikkal vaskampókkal húzatták ki a vagonokból. Ez volt a kommunizmus „emberi” magatartása a hadifoglyokkal szemben, arról a gyötrelmekről nem is beszélve, amelyeket a 16-25 éves leányok a bányákban és táborokban átéltek. Amikor a holokausztot emlegetjük, nem árt emlékezni, hogy a barna és a vörös rém ugyanazt a bűnt követte el.

– A katonasírokról és emlékművekről tehát sikerült megállapodni, de mi a helyzet a budapesti Szabadság téri emlékművel?

– A megállapodást követően a korábbi szovjet hatalom által kinevezett magyarországi helytartó, ekkor már nagykövet, Aboimov, régi szokásához híven, 1995-ben még a magyar belügyekbe is beavatkozott, amikor jegyzékben akarta megszabni, hogy milyen feltételekkel lehet az emlékmű alatt mélygarázst építeni. Egy szempontról azonban megfeledkezett, mégpedig arról, hogy a kormánymegállapodás úgy szólt: ott lehetnek emlékművek, ahol elesett katonák földi maradványai nyugszanak. Márpedig a Szabadság tér alatt nincsenek halottak, az ott álló emlékmű helyett pedig a rákoskeresztúri temetőben felállítottak egy hatalmas, négy és fél méter magas vörös márvány oszlopot. Vajon Aboimov belegondolt-e, hogy milyen érzés azoknak az embereknek naponta elmenni a Szabadság téri emlékmű előtt, akik megjárták az internálótáborokat, akiket a szovjet szuronyok árnyékban meghurcoltak, kisemmiztek, emberi jogaiktól megfosztottak, és akik pár tízezer forintos nyugdíjból tengetik életüket. Nekik aztán érdemes arról beszélni, hogy a szovjet felszabadítóként érkezett, főleg ha azt is tudja, hogy az 1848-as szabadságharcunk leverésében oroszlánrészt vállaltak az oroszok, hogy az első világháborúban az oroszok törtek be a Kárpátokba, hogy a második világháborúban az oroszok szálltak meg bennünket, elhurcolt katonáinkat pedig a genfi konvencióval ellentétben hat hónappal a fegyveres küzdelem befejezése után sem bocsátottak szabadon.

– Visszatérő divat fasisztának, nácinak nevezni a magyar katonát.

– A Magyar Királyi Honvédség nem volt sem nyilas horda, sem náci, sem fasiszta. Ha az lett volna, akkor a legfőbb hadúr, vitéz nagybányai Horthy Miklós nem akadályozta volna 1944. október 19-ig, a német megszállásig a zsidók elhurcolását. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy azért nem sikerült kiugranunk, mert az 1942. január 1-jei washingtoni egyezményt 26 ország azzal írta alá, hogy nem köt különbékét a tengelyhatalmak egyikével sem, a háborút az ellenség teljes megsemmisítéséig vagy a feltétel nélküli fegyverletételéig folytatják. Ha Magyarország a románokhoz hasonlóan átáll a szovjethez, akkor Sztálin 1944-ben egyedül foglalta volna el Németországot Magyarországon és Ausztrián keresztül, hiszen az amerikai-brit csapatok csak 1944 decemberében érték el Németország nyugati határait. Ez a hősies kitartás okozta időveszteség olyannyira felbőszítette a Budapestet csak három hónapos ostrom után elfoglaló szovjet parancsnokokat, hogy a budai Várban talált négyezer sebesültre benzinnel átitatott szalmát szórtak, és meggyújtották. Lehet ezt a bestialitást felszabadításnak nevezni és ötágú csillagos emlékműnél tisztelegni előtte? Miközben az oroszországi föderáció ma már nem használja a vörös csillagot, a kommunista jelképrendszert, a sarló-kalapácsot. Helyette visszahozta a cárok kétfejű sas madarát, a jelenlegi orosz rendszer pedig elhatárolja magát a saját népe ellen is elkövetett bűneitől.