Kínai piacok régen és ma
Jó és occó
Aki 1990 előtt és nem aranykanállal a szájában született, az alighanem megfordult valamelyik kínai piacon, hogy cipőt, ruhát vásároljon. Aztán jött a kínai ruhaboltok terjeszkedése országszerte, már nem kellett a piacra elzarándokolni, mostanra pedig már inkább csemegeboltot vagy éttermet visznek az egykor ruhában utazók. A váltás mögött kőkemény gazdasági megfontolások húzódnak meg. A Demokrata utánajárt, miért csappant meg a hazai kínai közösség védjegyévé vált ruhaárusok száma.
A Népszínház utcában szállunk fel a 28-as villamosra, az Orczy térig utazunk. Régen számtalanszor megtettük ezt az utat, amíg üzemelt a Négy Tigris, vagy ahogy sokan emlegették, a józsefvárosi kínai piac. Előszeretettel jártunk ide pólóért, tornacipőért, olcsó, de használható télikabátért. Megérte, a kétezres évek elején ennyiért legfeljebb a használtruha-boltokból lehetett öltözködni. Aztán egyre több helyen nyíltak kínai ruhaboltok, a plázák kínálatában is megjelentek olcsóbb termékek, végül a piacolás teljesen kikopott a hétköznapokból. 2014-ben aztán tizenkét év hercehurca után a Négy Tigris piac ikonikus kapujára is lakat került, a sátor- és bódévárost elbontották, az árusok pedig új életet kezdtek, egy részük a Kőbányai út túloldalán lévő egykori Ganz-Mávag épületegyüttesben folytatta korábbi tevékenységét. Ide jöttünk most szétnézni, mi menekült meg az egykori kínai piac hangulatából, honnan jöttek és hogy élnek a sok ezer kilométerről ideköltözött árusok.
Sátorváros helyett nagyker
Az egykori piac helye kong az ürességtől, a négysávos út túloldalán viszont hamisítatlan ázsiai forgatag fogad kifőzdékkel, vegyesboltokkal, ahol a legváltozatosabb kínai vagy vietnámi élelmiszerekből is bevásárolhatunk. A ruhaárusok tömegét viszont hiába keressük.
– Van itt táska, cipő, ruha, de jórészt nagykereskedések koncentrálódnak itt. Az utca végében maradt ugyan néhány üzlet, de azokat már zömében török és afgán tulajdonosok viszik – mondja a Demokratának Je Csien-hszin (Ye Jianxin), a Magyar–Kínai Gazdasági Kamara elnöke.
Az üzletek polcai tele vannak áruval, de ezek bemutatódarabok, a lényeg a raktárakban zajlik, innen viszik a boltosok bálákban vagy kartonokban az árut a vidéki kínai üzletekbe. De nem csak határainkon belülről érkeznek ide feltölteni a készletet, Je Csien-hszin szerint nem ritka itt a német vagy osztrák rendszámú kocsi sem, van, aki még Franciaországba is vállal egy-egy fuvart.
– Nagyjából 1600 bolt van itt, több mint 50 százalékuk kínai üzlet, a többi vietnámi, török vagy indiai. Szép az áru, ami ide érkezik, a középosztály figyelmét is fel tudja kelteni. Mégis egyre nehezebb megélni a ruhakereskedésből – mondja lapunknak a kamara elnöke. Ennek pedig ezer oka van. Mindenekelőtt a kínai gyártás költségei az elmúlt évtizedben szép lassan emelkedni kezdtek; ma már közhely, hogy az ottani varrodák dolgozóit nem lehet fillérekkel kifizetni. Emiatt viszont a piacosoknak is emelniük kellett az áraikon, pont akkor, amikor hazánkban is csúcsra járt a fast fashion őrület. A H&M és társai mögött álló gyártók gyorsan megtalálták azokat a délkelet-ázsiai országokat, ahol olcsóbban tudnak munkaerőt találni, mint Kínában, és átköltöztették a termelést. Ennek köszönhetően korábban már pár száz forintért is ki lehetett fogni egyes ruhadarabokat a plázák boltjaiban, de még a mostani inflációval sújtott időkben is bőven alá tudnak menni a kínai boltosok árainak, miközben a fast fashion termékek presztízsértéke nagyobb, mint a kínai boltok portékáié, még akkor is, ha az utóbbiak ma már jóval tartósabb ruhaneműt kínálnak, mint a 2000-es években. Mindezt megfejelte a tengeri szállítás drámai drágulása 2019-óta, illetve hogy a kínai üzletek kvázi riválisaiként megjelentek az online kínai gigaplázák, a Wish, az Aliexpress és társaik, amelyek kiszállítással együtt is olcsóbban kínálják a termékeiket, mint a legközelebbi kínai üzlet. Ezt pedig még úgy is művészet kibekkelni, hogy számos hazai kereskedőnek saját manufaktúrája, gyártósora üzemel Kínában, amit az otthon maradt családtagok irányítanak.
2000-ig tartott az aranykor
Je Csien-hszin a Demokratának elárulja, harminc évvel ezelőtt érkezett hazánkba. Addig csak tankönyvből tudott róla, hogy Magyarország egyáltalán létezik, a fővárosa Budapest, és hogy legnagyobb folyója a Duna. Ahogy az akkor érkezők többsége, ő is ruhakereskedéssel kezdte. A piacosok számára ez volt az aranykor, és a kilencvenes évek Budapestjén egyáltalán nem volt kellemetlen kínai ruhaárusnak lenni. A magyar állam 1988-ban vízummentességi megállapodást kötött Kínával, ennek köszönhető, hogy a batyuzó kínai árusok kvázi turistaként könnyedén bejöhettek az országba, majd céget alapítva tartózkodási engedélyt is kaphattak. Gyorsan létre is jött hazánkban a régió legnagyobb kínai közössége, Budapest központtal, ahová a környező országokból tömegesen érkeztek a nagykereskedők áruért. Nagyjából ekkorra lett Kína a világ ruhaiparának középpontja, hála az olcsó munkaerőnek; az iparág a kínai gazdaságon belül is jelentős súllyal bírt. Az ázsiai, akkor még inkább csak ruhanagyhatalom pedig szívesen adott jelentős és kedvező áruhitelt azoknak, akik mérhetetlen árukészleteit külföldön értékesítették.
A magyarországi kínai közösség kutatásával foglalkozó Nyíri Pál egyik tanulmányában azt írja, az 1989-es Tienanmen téri mészárlás, majd az ezt követő nyugati szankciók miatt fellépő recesszió adta meg a lökést sok vállalkozónak, akik végül az emigráció mellett döntöttek. Végül a magyar állam 1992-ben zárta le ezt a kiskaput, amikor már több tízezres kínai közösség élt Budapesten. De jól jöttek a messziről érkezett kereskedők hazánknak is, hiszen a szerényebb jövedelműeknek is megfizethető ruhákat kínáltak.
– Az aranykor nagyjából 2000-ig tartott, azóta egyre csak romlanak a kereskedés feltételei – mutat rá Je Csien-hszin. Ennek dacára sem gondolja úgy, hogy hazamegy Kínába.
Már sokan hazamennek
Életem legfontosabb éveit itt éltem le, mind az öt gyerekem itt született, mondja a kamara elnöke.
– Talán ha nyugdíjas leszek, egy időre ellátogatok majd a szülővárosomba, de azt tervezem, hogy visszajövök ide. Persze vannak, akik a nehézségek hatására más döntésre jutnak – teszi hozzá. Egyik ismerőse éppen a napokban szedte a sátorfáját és indult el Mexikóba szerencsét próbálni. Akik a távozás mellett döntenek, leginkább a hazaköltözést választják, mivel egész Európában nehéz most üzletelni. Megérti őket, 2019 óta egyre nagyobb problémát okoz a tengeri szállítás megdrágulása, majd jött a háború, ami a megélhetési költségeket az egekbe vitte, miközben a romló életkörülmények miatt egyre kevesebb a vásárló. Ha béke lesz, talán jöhet némi visszarendeződés, és a többség a távozás helyett inkább profilt vált.
Hazafelé sétálunk a piacról, amely már nyomokban sem hasonlít a régi idők keskeny és zsúfolt soraira, sehol a felhalmozott ruhabálák és a frissen sült gyorsételek illatának fojtogató egyvelege. Búcsúzóul betérünk még egy csemegeboltba néhány eredeti kínai fűszerért. Beszélgetésbe elegyedünk a Vang Si néven bemutatkozó boltossal, aki elmondja, tíz éve érkezett Magyarországra, és bár idővel szerencsét próbált a ruhakereskedéssel, nem járt szerencsével.
– Akkor már csak azoknak ment jól, akiknek saját varrodájuk volt otthon, és azzal tudtak termelni – mondja, hozzátéve, aki maradni akar, az valószínűleg profilt vált; neki jobb híján maradt az élelmiszer, egyelőre úgy néz ki, ezzel elboldogul. Sokan mentek el gyorsétterem irányba is. Van benne ráció, egyre több kínai nagyvállalat települ hazánkba, ez pedig megpörgetheti a forgalmat, miközben a magyar fogyasztók is megtalálják a jobb helyeket, ha valami egzotikusat kóstolnának, vidéken pedig egyre gyakoribb a százforintos boltok mintájára berendezett, kínaiak által üzemeltetett szatócsbolt. Az élelmes piacosok megtalálták az új lehetőséget. Mi viszont búcsút mondhatunk a hatalmas, egykor nyüzsgő piacoknak, valószínűleg egyszer s mindenkorra.
Kínaiak Magyarországon című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.
