Jó kezekben van a tudomány

– Az ötvenes évek végén iratkozott be a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba. Bátor döntés! Ekkoriban nem egy katolikus középiskola jelentette az érvényesülés legbiztosabb garanciáját.

– A szombathelyi ferences templomban voltam misén, amikor a prédikációban a pap arról beszélt, hogy Pannonhalmának milyen fontos szerepe volt a magyar kultúra formálásában. Ez engem rettenetesen megfogott, úgyhogy közöltem a szüleimmel, hogy a pannonhalmi bencésekhez akarok beiratkozni. Vallásos család voltunk, nem is volt ellenvetésük a döntésem ellen. Amikor 1957-ben a gimnáziumba kerültem, még a háború előtti generáció meggyőződése volt az uralkodó, még nem számított vakmerőségnek az ilyesmi, nem lógtam ki a sorból azzal, hogy egyházi iskolába mentem. Tény azonban, hogy Pannonhalma nem volt jó ajánlólevél, ha az ember egyetemre akart menni. Ezt az én esetem is kiválóan bizonyítja.

– Nem jó ajánlólevél? Ezt hogy kell érteni?

– Másképpen fogalmazok. Volt, akinél jó ajánlólevél volt, de azok nem voltak hivatali pozícióban; akiknél a vallásos neveltetés hátránynak számított, azok éppen a hatalomban ültek. Én bencés háttérrel nem kerülhettem be az egyetemre, a gimnázium után egy gyárba mentem dolgozni. Egy év múlva újra beadtam a jelentkezésem az ELTE arab–latin–görög szakára; akkor már elfogadták. Jól tudták, hogy honnan jövök, talán az egy év hibernálással meglett az az örömük, hogy kitolhattak valakivel. Az egyetemi professzoraim azonban kifejezetten méltányolták, hogy vallásos iskolából jöttem. A tanári kar tagjai tudták, hogy az egyházi intézményekből megbízható tudással érkeznek a tanulók. Egyetemi tanáraim többsége maga is vallásos volt. Moravcsik Gyula, a görögprofesszorom templomba járó evangélikus ember volt, Czeglédy Károly, az arabistaprofesszorom édesapja pedig bibliafordító református lelkész. Ekkor még nem cserélődött le teljesen a régi világ akadémiai elitje.

– Későbbi pályája során sem jelentett gondot, hogy köztudottan keresztény elkötelezettségű?

– Mindig nyilvánvaló volt, hogy hol állok, de sosem kérkedtem a hitemmel, ahogy nem is tagadtam le. Persze mindig voltak, akik ügyet csináltak belőle. A rendszer azonban nem célzottan ránk utazott. Ha grófi családból származom, akkor lehet, hogy soha nem vesznek fel az egyetemre, de a keresztény meggyőződésem miatt sosem kerültem hátrányba. Bejutni, az nehéz volt. Tanárnak képeztek minket az ELTE-n, a rendszer működtetői pedig nem akarták, hogy vallásos emberből tanár legyen.

– Klasszika-filológusként kezdte tudományos pályáját. Hogyan került végül kapcsolatba az arab világgal és az iszlámmal?

– Engem az arabisztika érdekelt alapvetően és a keleti nyelvek. Pannonhalmán a hittantanárunk biblikus volt, tőle tanultam héberül is, amit az egyetemen is szerettem volna folytatni, a Biblia tanulmányozása érdekében. Aztán kiderült, hogy erre csak az arab szakon lesz lehetőségem. Mindemellett gimnazista koromtól kezdve foglalkoztatott a kérdés, hogy a görög kultúra és a görög tudomány eredményei hogyan kerültek át az arabokhoz, mit tettek ők hozzá, majd hogy történt, hogy az ő közvetítésükön keresztül latinra fordítva visszakerült mindez Európába.

– Az egyetem alatt Bagdadban volt ösztöndíjas. Milyen volt akkoriban az arab világ?

– Akkoriban rengeteg remek ösztöndíj-lehetőség volt. Minden arab szakos legalább egy évre kikerült valamelyik arab országba. A többség Kairóba akart menni, mert az volt az arab világ központja. Én azonban Bagdadba kerültem, amit akkor még nagyon bántam. Aztán nagyon megszerettem, illetve rájöttem, hogy szerencsém volt ezzel a véletlennel. Kairó ugyanis ebben az időben már modern nagyváros volt, Bagdad viszont még erősen őrizte a középkori rétegét. Az ember nem érezte messze magát attól a klasszikus abbászida korszaktól, amiről olyan sokat tanultunk az egyetemen. Bagdad sokkal színesebb világ volt, mint Kairó. Perzsák, kurdok, turkománok. Az iszlámot is sokkal jobban meg lehetett érteni Bagdadban, mint Kairóban. Az egész térség más volt akkoriban, nagyon különbözött attól, mint amilyennek most megismerhetjük. A fűszer és a friss gyümölcs illata a bazárban, az emberi kapcsolatok természete, minden más volt. Mostanra a civilizáció őket is megviselte. Az, hogy kis lakásokba zsúfolódtak, a hagyományos vendégszeretetet teljesen átalakította; hogy olyan rendszerekben éltek, amelyekben nem tudták, ki kit jelent fel, gyanakvóvá tette őket. Az emberek közti kapcsolat is fellazult, de még mindig nem olyan rossz a helyzet, mint Európában. Máig érezhető, hogy az ember van a középpontban, időt szakítanak a másikra, beszélgetnek egymással, a szolidaritás sokkal erősebb, mint Nyugaton. Utazásaim során mindig az volt a tapasztalatom, hogy ha az ember lehetetlen helyzetbe kerül, sohasem kell kétségbeesni, csak várni kell, mert soha senkit sem hagynak cserben.

– Sosem esett kísértésbe, hogy áttérjen az iszlám hitre? Nem volna példa nélküli az orientalisták körében.

– Stabil keresztény meggyőződésben nőttem fel, az iszlám sosem vonzott vallási tekintetben. Azt azonban hangsúlyoznom kell, hogy az iszlám ugyanolyan tisztességes embereket képes nevelni, mint bármelyik más vallás. Szerintem a lényeg az, hogy legyen egy szilárd meg­győződése az embernek, amelyhez tartja is magát, az már mindegy, hogy vallási vagy más etikai meggyőződésről van-e szó.

– A világ számos egyetemén volt vendégkutató és -előadó, többek között a Harvardon is. A kommunizmus évei alatt nem gondolt arra, hogy kinn maradjon Nyugaton?

– A Harvardról kaptam a legkecsegtetőbb ajánlatot, de nem fogadtam el. Alexander Altmann kiváló hebraista előadását hallgattam meg, akinek ismertem az arab filozófiáról szóló könyvét. Jó kiállású, idős férfiú volt. Amikor bemutattak neki, felém fordult és két szót mondott: Kassa–Budapest. Ezután elmondta, hogy csak ennyit tud magyarul, magyarázata pedig az, hogy a családja Kassáról került át Bécsbe, amikor ő kétéves volt. Később rabbi lett belőle Angliában, az angol zsidó közösség azonban annyira érdektelen lett a zsidó vallás iránt, hogy inkább ő is kiment Amerikába, és tudós lett. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk, felajánlotta, hogy maradjak a Harvardon tanítani. Én azonban nem akartam elmenni az országból. Itthon voltak kedves tanítványaim, akiket nem akartam hátrahagyni. Sem racionális, sem érzelmi szempontból nem szerettem volna vállalni az emigrációt.

– A kommunisták szemében az arabisztika, az iszlám és az arab kultúra tanulmányozása nem számított burzsoá hóbortnak? Vagy jól jött Kádáréknak, hogy akad egy tudós ember az országban, aki érti az arab világot?

– A nyelvtudás volt a fontos. 1967 után politikai érdekké vált a haladó arab országokkal való kapcsolattartás, szükség volt arabistákra tolmácsként. Én is sokszor tolmácsoltam, a tudományos pálya nem fizetett túl jól. Szakmai szempontból is hasznos volt ez az időszak; ha magyar küldöttséget kísértem valamelyik arab országba, akkor a napidíjamból mindig könyveket vettem, amelyekre szükségem volt a tudományos munkámhoz. Az évek alatt olyan könyvgyűjteményt állítottam össze, amilyen az akadémiai könyvtárban sem volt.

– A rendszerváltás után tevékeny részt vállalt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem újjáalakításában. Nevéhez fűződik a PPKE Bölcsészettudományi Karának és azon belül az arab tanszéknek a megalapítása is. Miért érezte szívügyének, hogy a katolikus egyetem létrehozásában részt vegyen?

– Még Pannonhalmán hallottam, hogy a háború előtt volt egy terv arra, hogy bencés vezetés alatt létrehozzanak egy nagy katolikus egyetemet Budapesten. Engem bencés diákként magával ragadott a gondolat, a tervek azonban az ismert okokból fiókba kerültek. Aztán a rendszerváltás után Roska Tamás megkeresett, hogy segítsek elindítani egy katolikus egyetemet. Feltört belőlem a bencés egyetem emléke, akkor úgy éreztem, hogy nekem többé-kevésbé kötelességem ebben a munkában részt venni.

– Egy másik nagyszabású intézményalapítás, az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének a létrehozása is az ön nevéhez fűződik. Miért volt szükség erre a kutatóintézetre?

– Az igazság az, hogy nemcsak az Avicennára volna szükség, hanem tulajdonképpen a legtöbb tudományágnak szüksége volna egy hasonló kutatóintézetre. Az egyetemeken korlátozott számú tanárnak van hely. Egymás után végeznek a tehetséges diákok; ha nincs üresedés a tanszéken, ha senki sem megy nyugdíjba, akkor a legkiválóbb diákok is mehetnek a sóhivatalba. Közben megtörténik, hogy amikor valaki nyugdíjba készül, akkor az azt megelőző évben megnézik, kik vannak a végzősök között, és mindegy, hogy jó-e vagy rossz az illető, felveszik a tanszékre, és aztán cipelni kell, amíg nyugdíjba nem megy. A tervezés mindenfajta lehetősége hiányzik; ha megürül egy pozíció, azonnal be kell tölteni, különben az illető tanszék elveszítheti a posztot. Arra jutottam, hogy kell egy olyan intézeti háttér, ahol a fiatal tehetségeket összegyűjtjük és üvegházi körülmények között fölneveljük. Amikor ürül valahol egy hely, akkor nem hirtelen kell leakasztani valakit a szögről, hanem meg lehet nézni, hogy ki az, aki felkészült. Ez bevált.

– Jelenleg az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat elnöke. Hat évtizednyi tudományos munkássággal a háta mögött mi inspirálja arra, hogy tudományszervezéssel foglalkozzon? Ráadásul politikai támadások özönét is vállalnia kellett.

– Az nem tragédia, ha az emberről rosszakat mondanak, ez azt jelenti, hogy csinált valamit. Azzal pedig számolni kell, hogy ha az ember a nyilvánosság elé lép, akkor kritizálni és dicsérni is fogják. Ha több az elismerés, akkor már megérte. Ennél azonban fontosabb, hogy én az egész életemet a kutatásban töltöttem. Tudom, hogy milyen problémákkal szembesülnek a kutatók. Úgy éreztem és úgy érzem ma is, hogy képes vagyok olyasmit létrehozni, ami a kutatóközösség életét és a kutatás feltételeit könnyebbé teszi majd.

– Sikerült, vannak már eredmények?

– Korábban sem a problémák, sem az eredmények nem voltak láthatók. Úgynevezett bázisfinanszírozása volt a kutatóhálózatnak, amely azt jelentette, hogy évről évre minden kutatóhely a korábbi évi támogatást kapta. Ez olyan alacsony volt, hogy a villanyszámlára valót is pályázatokon keresztül kellett az intézményeknek megszerezniük. Nekünk sikerült megduplázni a hálózat központi támogatását, aminek köszönhetően az alapvető működést, a munkabért, a rezsit ebből tudják finanszírozni a kutatóhelyek. Igaz, az energiaárak elszabadulása idén okoz nehézségeket, de a lehetőségeinkhez mérten minden támogatást megadunk. Lefektettük a költségvetési források teljesítményalapú elosztásának rendszerét, amely a kiválóságot ösztönzi. Ez komoly előrelépés még akkor is, ha nagy változásokat nem lehet egyből véghez vinni, nem lehet ugyanis fölborítani az intézmények teljes költségvetését. Ehhez azonban meg kellett állapítani a teljesítmény elbírálásának a szempontjait, korábban ezek nem kaptak hangsúlyt az akadémia irányítása idején. A publikációkon kívül mi kézzelfogható eredményeket, szabadalmakat is várunk. Teljesen új szemléletet vezettünk be: ahol ez alkalmazható, az eredményeket ne tudományos publikációként tegyék közzé, bárki számára ingyen hozzáférhető formában, hanem szabadalmaztassák. Ehhez mi szakmai és anyagi támogatást nyújtunk a kutatóhelyeinknek. Mostanra a kutatóhálózat a szabadalmakból és szolgáltatásokból az állami szubvenció mintegy tíz százalékát ki tudja termelni. Ez korábban elképzelhetetlen volt. Új témák bevezetésére írtunk ki pályázatot, sok olyan változtatást vezettünk be, amelyek a rejtett kapacitásokat mozgósítják a hálózatban. Munkánkat a sajtó élénk érdektelensége kíséri, ami azt jelenti, hogy jól működnek a dolgok. Ha hibát követnénk el, arról azonnal beszámolna a fősodrú média.

– Az akadémia és a kutatóhálózat között megtörtént a békekötés?

– A mi részünkről sosem volt harag. Mi mindig fontosnak tartottuk az akadémiá­val való jó együttműködést. Azt tudni kell, hogy a kutatóhálózatban dolgozó akadémikusok többségének semmi baja nem volt a kutatóhálózat átszervezésével, főként az egyetemen dolgozóknak okozott ez problémát. Hosszú távon azonban a sebek be fognak gyógyulni, és a két fél megtalálja az együttműködés formáit. Ennek egyik első lépéseként az akadémiának meg kellene határoznia a saját identitását és feladatát, ahogy megvolt ez történelmének kétharmadában. Jelen pillanatban önmagával kell tisztáznia, hogy mi lesz a szerepe a magyar társadalomban, hogyan képviseli a magyar tudomány érdekeit.

– Mi az ön tudományszervezési hitvallása?

– Nicholas Rescher szerint normális esetben a tudományok kutatói egy piramist alkotnak. Ahhoz, hogy egy nemzetközileg jelentős tudóst kineveljünk, kell mögötte lennie három ismert, hat-hét országosan kiemelkedő és kilenc-tíz gyöngébb tudósnak. Nálunk kevés tudományág esetében van jelen a piramis, a legtöbb esetben csak a csúcsa. Mindig azt várjuk el egyetlen kivételes képességű embertől, hogy a világ élvonalába kerüljön. Ami abszurd. Az én elképzelésem az volt, hogy Magyarországon is meg kell teremteni a tudományágak humán bázisát. Azt a néhány embert, akik közül ki tud majd emelkedni egy. Ennek a bázisnak a létrehozása motivált egész életemben. Amikor az egyetemen görögöt és latint tanítottam, vagy arabisztikát, akkor ott próbáltam megteremteni a feltételeket. Visszautalva az előző kérdésére, az Avicenna Intézet célja is ez. Ennek is köszönhető, hogy jelenleg az arabisztika jó kezekben van, lesz, aki átvegye a stafétabotot.