Jó Szerencsit!

Honnan származik a világ legjobb kakaóbabja? Kik voltak a hazai csokoládégyártás úttörői? Hogyan kerül a kézzel készített bonbonba a konyakos meggy? Mikor gyártottak először egész mogyoróval töltött táblás csokoládét? Hogyan jutott el a Szerencsi New Yorkba? Többek között erről is mesél a Zempléni Múzeum Édes évek kiállítása. Ugyanakkor egy különleges időutazás során azt is megtudhatjuk, miként befolyásolták a történelem viharai a gazdasági világválságot, a második világháborút, a kommunista diktatúra sztahanovista munkaversenyeit és a rendszerváltást is sikeresen átvészelő egy évszázados szerencsi csokoládégyártást.

Az istenek eledele

Aranyszínű függönnyel körbevett békebeli cukrászdát idéző hangulatos enteriőr fogadja a látogatót a Zempléni Múzeum Édes évek kiállításán. A képzeletbeli fogyasztást összegző úgynevezett számolócédulák hátoldala egykor reklámfelületként szolgált. A papirosokon olvasható versikék minden látogató arcára mosolyt csalnak. „Teljesült a kis japán nő legtitkosabb vágya, mert szerencsi drazséval van teli asztalkája” – hirdeti az egyik cédula. „Papa, máskor is jó leszek és egész nap szót fogadok, ha estére megint, mint ma, szerencsi csokit kapok” – kampányol a másik.

Majoros Judit múzeumigazgatótól megtudjuk, hogy a megfelelően gépesített gyártástechnológia híján a csokoládét évszázadokon át kizárólag italként fogyasztották. A híres XVIII. századi rokokó festőművész, Jean-Étienne Liotard alkotásán szereplő Szép csokoládéslány akár Mária Teréziának is felszolgálhatta volna a porceláncsészébe töltött, tálcán kínált édes illatú egzotikus csemegét, aminek élvezete abban az időben luxuscikknek számított, ajándéknak szánták, és főként a kiváltságosok juthattak hozzá…

A ma is jól csengő márkanevek atyjainak, köztük a német születésű, gyógyszerész végzettségű Henri Nestlének, illetve a svájci Rodolphe Lindtnek tudományos igényű kísérletező munkájuk révén oroszlánrészük van abban, hogy a XIX. században lehetővé vált az első, napjainkban is ismert szilárd, jó minőségű csokoládé előállítása. A német mintára, svájci tudással, franciás ízléssel, dél-amerikai és afrikai alapanyagokból készített nyalánkság a XX. század első felére az egész világot, így hazánkat is meghódította.

Magyarországon a híres cukrászdinasztiák, a Kugler, a Gerbeaud és a Stühmer család ikonikus alakjai az elsők között fedezték fel a csokoládékészítésben rejlő gasztronómiai és üzleti lehetőséget. Gerbeaud Émile és Stühmer Frigyes a XIX. század végén már részben gépesített körülmények között gyártották a finomságot a magyar fővárosban. A Trianon utáni Magyarországon az első modern, ipari méretű csokoládégyár mégis vidéken, a zempléni Szerencsen épült meg.

Hátrányból előny

A Magyar Királyság területén 1920 előtt többek között Fiuméban, Temesváron, Pozsonyban, Zsolnán, Nagyszombatban, Győrben, Sopronban és Budapesten működtek jelentősebb csokoládégyárak. A trianoni békeszerződést követően a vidéki csokoládégyártás lényegében megszűnt, ráadásul az exportlehetőségek befagyása után a jórészt külföldi piacra termelő hazai cukoripari szektor is válságba került.

Ekkor kezdett el a szerencsi cukorgyárat működtető Cukoripar Rt. vezetése azon gondolkodni, hogyan lehetne a hátrányt előnnyé kovácsolni és a cukrot alapanyagként felhasználni. Mentőötletként jutottak arra a döntésre, hogy tevékenységüket az édességgyártásra is kiterjesztik. Így léptek kapcsolatba a komoly szakmai tapasztalattal birtokában lévő Stühmer Frigyes Csokoládégyár tulajdonosaival és a Hangya Ipari Rt.-vel, akikkel együtt alapították meg a Magyar Kakaó- és Csokoládégyár Rt.-t 1921-ben. A gyártás abban a kihasználatlanul maradt nagy méretű üzemcsarnokban indult el, ahol korábban süvegcukrot állítottak elő.

– Stühmerék nem konkurenciát, hanem kiváló nívójú, elsősorban alapanyagot előállító hazai gyárat szerettek volna létrehozni – hangsúlyozza Majoros Judit. – Ám amikor a húszas évek derekán az elismert svájci mérnököt, Liechti Frigyest nevezték ki a gyár élére, a termékpalettát fokozatosan továbbfejlesztették. A kínálat többek között Szerencsi márkanévvel ellátott csúcsminőségű tej- és mogyorós csokoládéval, bonbonnal és a híres „rózsaszín nyelvű, piros masnis, fehér cicás” kakaóval bővült. Bár a Stühmer cégnek nagyon jól jövedelmezett a piacra hirtelen berobbanó szerencsi üzlet, voltaképpen mégiscsak komoly versenytársat teremtettek maguknak. Stühmerék végül a szerencsi csokoládégyártást is megtépázó nagy gazdasági világválság idején, a harmincas években ki is szorultak a részvénytársaságból.

Csoki helyett cipőpaszta

Korabeli dokumentumok és fényképek segítségével megelevenednek a csokoládégyár magyar munkásnői is, akik csinos formaruhában dolgoztak. A modern nagyüzembe Liechti német szakembereket is toborzott, hogy átadhassák tudásukat a magyar dolgozóknak. Művezetőnek lenni hatalmas presztízzsel bírt. Egyikük fizetését egyenesen dollárban állapították meg, de volt, akinek a jövedelme azt is lehetővé tette, hogy az amerikai Ford Motor Company gyártól rendeljen magának automobilt. A gyár tisztikara összetartó közösséget alkotott: önképző csoportokat működtettek, színi- és táncelőadásokat tartottak, még zenekart is alapítottak.

– Liechti a második világháború éveiben sem hagyta magára a gyárat, barátai biztatása ellenére sem menekült el, hanem elszántan harcolt a folyamatos működésért. Állítólag még a nagy hatalmú szovjet Vorosilov marsallt is megvendégelte, hogy az üzem gépeinek leszerelése ellen lobbizzon. Sikerrel járt. Igaz, abban az időszakban csokoládébab hiányában keksz, szójaalapú pástétom, árpás uzsonnaital és burgonyaszörppel édesített kopasz árpás kávépótszer gördült le a gépekről. De jól fogyott a legenda szerint kéményekből lekapart koromból előállított cipőpaszta is, amelyből még a hadsereg is rendelt. A gyár az igazgató irányításával megmenekült.

A csokoládé- és kakaótermelés a negyvenes évek végére állt helyre. A termékek külső megjelenésére mindvégig nagy súlyt fektettek, a díszdobozokat mintaalbumokba rendezve utazó ügynökök vitték el a kereskedőkhöz, akik ezek alapján rendeltek az édességekből. A prémium kategóriás szerencsi csokoládé a harmincas évektől még a tengerentúlra, New Yorkba is eljutott, de Európa-szerte mindenhol árulták.

A kiállításon láthatunk százéves, fehér cicás emblémájú régi fém kakaósdobozt, igényesen kivitelezett konyakmeggyes és bonbonos ládikát. A termékek csomagolását országosan ismert grafikusok tervezték, köztük a Munkácsy Mihály-díjas Gönczi-Gebhardt Tibor, K. Lukáts Kató, Káldor László és Mallász Gitta.

Az 1948-as államosítást követően felismerve, hogy a jó csokoládénak is kell a propaganda, az állampárt reklámkampánnyal népszerűsítette a csokifogyasztást. „Az élethez kell egy kis szerencsi!”– hirdették a plakátokon.

A svájci–magyar cégvezető, a szerencsi csokoládégyártást felvirágoztató Liechti Frigyes azonban ekkor már kevésbé volt szerencsés. Munkába állásának negyedszázados jubileumi ünnepsége elmaradt. „Érdemei elismerése mellett” kényszernyugdíjazták, hogy egy, a kommunista hatalomhoz hű, munkásmozgalmi káder vehesse át az irányítást. Azokban az években nem a minőségről, hanem a sztahanovista munkaverseny eredményeiről szóltak a híradások. Bár a Szerencsi Csokoládégyár történetében befejeződött egy korszak, a márkanév csakúgy, mint a korábbi sorsfordulókat, ezt a változást is túlélte. A százéves termékek népszerűsége pedig azóta is töretlen.