„Húsz évvel ezelőtti legvérmesebb reményeinknél is gyorsabban omlottak össze a kommunista rendszer hídfőállásai világszerte. Csak zárványok, néhány sziklás zátony emlékeztet az elsüllyedt világbirodalomra. Ha azt nem is gondoltuk, hogy ezzel a történelem véget ért volna, de aligha jutott eszünkbe, hogy húsz év elteltével újabb korszakos változás bontakozik ki a világtörténelem horizontján. Pedig ma éppen ez történik. […]

Figyelemre méltó, hogy az a szellemi kör, amely a leghangosabban szokta a középkort sötétként emlegetni – nem utolsósorban azért, mert az emberek akkor hittek a csodákban –, ugyanilyen hangerővel sulykolta Európa fülébe, hogy létezik, velünk él, itt van köztünk egy nagy csoda, egy nagy varázslat, amely minden társadalmi problémát megold: a piac. Az állami ellátórendszerek, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, az oktatás és a közlekedés legjobb működtetője is a piac lehet. Mindent piacosítani kell. […]

A nagy csoda szemünk láttára, a legnagyobb világnyilvánosság előtt befuccsolt. A nagy varázslatról szóló mítosz összeomlott. A világ ma a varázslatvesztés időszakát éli. A varázslat ugyan nem sikerült, ellenben hatalmas pénzek tűntek el. A világ a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a piac sem pénzügyi, sem erkölcsi értelemben nem képes önszabályozásra, és nem is lehet, mert nem tévedhetetlen. A piac megtéveszthető, félrevezethető, védtelen az emberi mohósággal és kapzsisággal szemben. Ezt a leckét tanulja most a Nyugat. […]

Mi lenne most Európa-szerte, ha maximálisan megvalósult volna a neoliberális elgondolás, és most nem lennének erős nemzetek és államok, s az államok kezében nem lennének olyan gazdasági eszközök, mint az állami nyugdíj, az egészségbiztosítók, a fejlesztési intézetek és a garanciaalapok? Ki mentené meg a bankokat, a pénzügyi vállalkozásokat, a globális vállalatbirodalmakat? Aligha azok, akik a bajt okozták. […]

A jobboldalnak arra is fel kell figyelnie, hogy időközben kialakult egy baloldali gazdasági elit, és bár a posztkommunista országokban ez szemet szúróbb formában történt, de a jelenség páneurópai természetű. Ennek az új baloldali pénzügyi és gazdasági elitnek a tagjai egyre inkább olyan átláthatatlan előjogokat és kiváltságokat kezdtek maguknak követelni, amelyek ellen a baloldal küzdött. Ez az elit, pontosabban ennek az elitnek az elterpeszkedése és a baloldal hagyományos gondolkodásmódjának, önképének lassú, de alapos felőrlése eredményezte azt, hogy a baloldali politikusok a baloldal korábbi énjétől idegen életutakra kalandoztak. Nem az indokolatlan és nehezen igazolható meggazdagodásról, és nem is az annak hátterében gyaníthatóan megbúvó, a nagytőke és a mindenkori kormányok érintkezéséből fakadó potenciális és valóságos korrupcióra utalok, amely, és amely ellen folytatott politikai és jogi küzdelem végigkíséri a modern nyugati politikát. Inkább azokra a meghökkentő életpályákra hívom fel a figyelmet, amikor baloldali párt- és kormányvezérek multinacionális cégek vezetőjeként morzsolják a nyugdíjig hátralévő napjaikat, vagy amikor választási vereségük után egy általuk miniszterelnökként létrehozott nemzetközi vegyes vállalat elnökeként látjuk őket viszont, vagy amikor kétes, sőt aligha kétes körülmények között milliárdossá lett korábbi politikusok ereszkednek vissza a szocialisták pártjának, vagy kormányának elnöki székébe. […]

…Végül a magyar baloldalt felvásárolta egy neoliberális tőkéscsoport, amely, illetve akik az elmúlt hét évben elvették a magyaroktól mindazt, amit eddig pártállásra, ideológiai meggyőződésre, származásra, társadalmi, családi háttérre való tekintet nélkül közösen óriási nehézségek, hatalmas áldozatok árán felépítettünk és átmentettünk az elmúlt hatvanöt évben. Igen, a második világháború óta eltelt hatvanöt évben. Vitáink, forradalmunk és rendszerváltásunk ellenére közös teljesítményként. Szétverték az egészségügyet, amely persze folyamatos átalakításra szorult, de működött és néhány éve még nemzetközi összehasonlításban is megállta a helyét. Eltüntették a befizetett nyugdíjjárulékokat, az emberek nyugdíjbefektetéseit, és a magas adók és járulékok ellenére most még a nyugdíjakat is folyamatosan megnyirbálják. A nemrég nemzetközi tekintélynek örvendő oktatási rendszerünk a szétesés, a szétzüllés szélén egyensúlyoz. Bár köztudott, hogy a magyar veszélyeztetett fajta, amely egyre gyorsuló tempóban csúszik lefelé a demográfiai lejtőn, mégis szétverték a családtámogatási, gyermekvállalási és otthonteremtési rendszereket. Nemcsak hagyták, hanem a rendőrség leépítésével még gyorsították is a közbiztonság szétesését: bandák randalíroznak, közismert maffiózók szabadon grasszálnak, s közben a neoliberális törvények több figyelmet fordítanak a bűnözők védelmére, mint a törvényt tisztelő emberekre. 2004. december 5-én elvették tőlünk a nemzeti összetartozás élményét és méltóságát, amikor a szocialista kormány közpénzből magyar ellen uszította a magyart. 2006. október 23-án elvették a magyaroktól a demokráciába, sőt a politikai rendszerváltásba vetett hitet, miszerint többé nem történhet meg Magyarországon, hogy rendőrök békés emberekre támadjanak politikai megrendelés alapján. És végül átlépték a demokrácia utolsó határfolyóját is, amikor az immár kisebbségi szocialista kormány a titkosszolgálatokat politikai célokra használta fel. […]

A minden európai országénál súlyosabb válsághelyzetbe torkolló politika következménye, hogy két szélsőség viaskodása és hangpárbaja tölti be Magyarország politikai színpadát, s mintegy mellékesen zsugorítja jelentéktelenné azt a nemzetközi megbecsülést, ami az egykor élen járó Magyarország emlékéből még megmaradt a nyugati világban. A szélsőséges liberális baloldal és a szélsőséges jobboldal szókartácsai beterítik a közéletet, gazdáik egymásba kapaszkodva lejtik birkózásnak gondolt táncukat, afféle magyar változatát adva az amerikai pankrátorok álviadalának, amelynek a mindenki által ismert koreográfi a szerint következő Laokoón-csoport mutatványát előre követeli a közönség. A radikális jobboldal feléledése az elmúlt évek szélsőségesen neoliberális kormányzásának következménye, s mindkettő rémálma a nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, biztonságot hozó polgári kormányzás és annak letéteményese, a mai kereszténydemokrata-polgári jobbközép politika. […]

Európában mindenhol a jobboldaltól várják a válság megoldását. Azt várják az Európai Unió polgárai, hogy a jobboldal teremtsen rendet, számolja fel azt a káoszt és bizonytalanságot, amit a bukott neoliberális politika hátrahagyott. Az európai jobboldalnak erősnek és egységesnek kell lennie, különösen most, hogy a brit konzervatívok kiválása után és ellenére megőrizte vezető szerepét az Európai Parlamentben, és uralja az Európai Tanácsot is. Szilárdan kézben tartja a kontinens meghatározó súlyú országainak kormányait Németországban, Franciaországban és Olaszországban is. Az európai jobboldalnak az angolszászok nyomása ellenére is ki kell tartania saját válságkezelő politikája mellett, s magabiztosságot és erőt kell merítenie abból a tényből, hogy a jelek szerint az európai típusú piacgazdaság jobban állja a rohamokat, és úgy tűnik, hogy a megbillent gazdasági rendszer stabilizálásához az eszközök szélesebb tárházával rendelkezik, mint az angolszász típusú országok. Az európai jobboldalnak ki kell tartania az unió legértékesebbnek bizonyult aduja, az euró mellett és nem szabad követnie az angolszász országokat a 10 százalék feletti költségvetési hiány tartományába. […]

A szabadság védelme mellett az európai jobboldalnak kell kidolgoznia és kiviteleznie a vállalkozás szabadságát továbbra is biztosító, de a mostani gazdasági, pénzügyi válsághoz hasonló újabb megrázkódtatások elkerüléséhez nélkülözhetetlen, új európai és világléptékű pénzügyi-gazdasági ellenőrzési és korlátozási rendszereket, világossá téve, hogy a nemzetek, a kontinens és a világ jövőjéért az első számú felelősséget a választott politikai vezetők képviselik, és nekik ezért ezzel arányos döntési és befolyási joggal és hatalommal kell rendelkezniük a nemzeti, az európai és a világgazdaság folyamatai felett. A modern jobboldal lehet a szabályozott piac zászlóvivője, amely határt szab az ön- és világveszélyesnek bizonyult spekulációnak. A modern jobboldal lehet az, amely kimondja azt az egyszerű igazságot, hogy nem tűrjük el, hogy bárki is abból gazdagodhasson meg, hogy másokat tönkretett, és a modern jobboldal hirdetheti meg, hogy ezt sem a falusi, sem a világpiacon nem fogja eltűrni. […]

Vagyis a jobboldalnak szembe kell néznie azzal a hivatással, hogy a védelem nélkül maradt emberek jogait, megtakarításait és biztonságát is neki kell megvédenie. […]

Az Európai Unió új korszakáról szóló tézisek különösen igazak Közép-Európa és kiváltképp Magyarország esetében. Mi kettős korszakváltásban reménykedünk: lezárhatjuk a neoliberalizmus áldatlan korszakát, ugyanakkor lezárhatjuk az átmenet korszakát is, hiszen az elmúlt húsz év számunkra az átmenet korszaka volt. […]

A Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárása, a szükséges és kívánatos elszámoltatás, a politikai felelősség helyreállítása, a közrend megteremtése, a munka, a teljesítmény, a vállalkozó szellem, a család, valamint a nemzet becsületének helyreállítása mind-mind óriási felelősség és egyben lehetőség is az új magyar jobboldali korszak megteremtésére. Esély, hogy végre-valahára beváltsuk a magyar emberek történelmi lehetőségét. A lehetőség az embereké, a felelősség a magyar jobboldalé.”

Lass Gábor