A húsz évvel ezelőtti felülről vezérelt rendszerváltozás kellemetlen velejárójaként a társadalom elé késztermékként tették le egy jobb jövő forgatókönyvét, amelyről azonban kiderült, hogy sem jobb, sem igazságosabb nem lett. Egy lehetséges jövő ugyan elkezdődött, de 2006. október 23-án a társadalom jelentős része úgy találta, hogy ez inkább ne kezdődött volna el. A Demokrata most változtatni kíván a rossz gyakorlaton, s amit elmulasztott a korábbi politika, azt pótolni szeretnénk azzal, hogy a kortársakat kérdezzük előítélet és elfogultság nélkül, milyen Magyarországot szeretnének.

A tét nem csekély. Legkésőbb két év múlva, de sokak reménye szerint talán még előbb sor kerül az országgyűlési választásra, amely az előjelek szerint nem csupán egy új kormány hatalomra kerülését ígéri, de egy olyan új stratégia érvényesülését is, amelytől a társadalom túlnyomó többsége azt reméli, kivezeti az országot a mai mély válságból. Vajon milyen ez a válság, ki hogyan éli meg, kinek mi az elfogadhatatlan ebben? És ki milyen megoldásban reménykedik, mit vár el a politikától? Miképpen tudna vagy szeretne a megújulásban részt venni? Milyen legyen Magyarország, milyenné kellene formálni?

Ezeket a kérdéseket általában nem teszik fel az embereknek, de különösen nem kérdezik meg személy szerint: „Ön milyen Magyarországot óhajt?” Pedig ez a legfontosabb kérdés. Általában az a szokás, hogy az emberek elmennek egy térre, ott meghallgatják az éppen beszédet tartó politikust, hogy ő és pártja miképpen kívánja a népet boldogítani, aztán jönnek más politikusok, akik mást mondanak, végül a nép annak adja voksait, akiről úgy véli, az ő ígérete áll a legközelebb ahhoz, amit maga is szeretne.

De mit szeretne a nép? Milyen Magyarországon szeretnénk élni? Vajon össze lehet- e rakni kellően sok ember akaratának, vágyainak, reményeinek és félelmeinek mozaikjaiból egy olyan képet, ami mindenki számára felismerhető? Felismerhető és elfogadható? Milyen legyen Magyarország az új választások után? Az emberiség legszebb és legszentebb imáját Jézus Krisztus hagyta a keresztény világra. Kevesen tudják, hogy ez lényegében véve annak az ősi elvnek a megerősítése, amit évezredekkel korábban Hermész Triszmegisztosz így fogalmazott meg: „Ami fent van, az van lent, ami lent van, az van fent…” Akkor ideális a földi lét, ha az égi rendet követi. Ezt így hagyta ránk Jézus: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod. Miképpen a Mennyben, úgy a Földön is…”

Azt tudjuk, hogy a rendszerváltás utáni első miniszterelnök, Antall József keresztény Magyarországot akart, mert hitte, hogy csak annak van jövője. Hogy utódai közül példának okáért Orbán Viktor milyen Magyarországot akart, azt a Széchenyi Terv tette világossá. Gyurcsány Ferenc Magyarországról alkotott rémképét pedig őszödi beszédében foglalta össze. De milyen Magyarországot szeretne ön? Ön, aki ezeket a sorokat olvassa. Milyen Magyarországot kíván magának az ön legjobb barátja, legádázabb ellensége, mire vágynak üzletfelei, rokonai és ismerősei? Vajon ezek a képek mennyire hozhatók összhangba? Létezik-e egy olyan ideális Magyarország, amely az egyetemes – tehát isteni – értékek mentén az egyén vágyait is ki tudja elégíteni? Megvan-e még és meg kell-e maradjon Szent István országa? Hogyan viszonyuljon egymáshoz rend és szabadság, harmónia és harc, szegénység és gazdagság, együttérzés és siker, felemelkedés és hanyatlás a jövő Magyarországán? Hol a helyünk, mi a teendőnk a népek versenyében? És így tovább.

Ezekre a kérdésekre keressük a következő oldalon induló sorozatunkban a választ. A kezdést tudatosan Szent István ünnepére igazítottuk. És épp ugyanilyen tudatosan nem a politikai szekértáborokra koncentrálunk: Azt az értelmiséget szeretnénk megszólaltatni, amely képes lehet felülemelkedni a megfagyott frontvonalakon. A tét ugyanis Magyarország. Abban reménykedünk, hogy kellő figyelemmel tán éppen kirajzolódik valami, amikorra eljön az idő és ismét választani kell.

Kétfajta magyar igazság

Nem engedik, hogy az évszázados értékeket magunkévá tegyük, ezáltal lelkileg, kulturálisan gazdagodjunk, kinyíljon a szemünk, azaz öntudatra ébredjünk – mondta a Demokratának Koltay Gábor filmrendező.

– Huszonöt évvel ezelőtt mutatták be az István, a királyt. A darab rendezőjeként színpadra vitte a Szent Koronát, a nemzeti trikolórt, és az előadás záróakkordjaként felcsendült a Himnusz is. Az akkori politikai hangulatban mit jelentettek e jelképek?

– 1983-ban augusztus 20-án hivatalosan az alkotmány és a kenyér ünnepét ültük, nem Szent Istvánét. 1983-ban csak úgy lehetett felemelni a nemzetiszínű lobogót, ha az ember másik kezében egy vörös zászló is volt. Az István, a királyban tudatosan használtam a nemzeti jelképeket, a zászlót, a Szent Koronát, ami 1978-ban tért haza. Még mindig őrzök olyan snitteket, amelyek ugyan nem kerültek bele a filmbe, amelyeken látható, hogy az emberek könnyeznek, amikor meglátják a Királydombon a hatalmas nemzetiszín zászlót. Igazi katarzist élhettünk át mindannyian. A nemzeti érzés, amelyet hosszú ideig elfojtottak bennünk, akkor elementáris erővel tört fel. Az emberek talán el sem hitték, hogy így is lehet a magyar történelemről gondolkodni, és nyilvános rendezvényen átélni ezeket az érzéseket. A darab kétpólusú konfliktusának is revelatív hatása volt, annak a kétfajta magyar igazságnak, ami az egész történelmünkön végigvonul. Az István–Koppány-párharc a magyar államiság ezeréves történetét végigkíséri, de a rendszerváltás utáni Magyarországra ugyanúgy érvényes. Vagy felolvad a magyarság a globalizmusban, ebben a sokfajta idegen érdekekkel átszőtt helyzetben, vagy képes sajátos nemzeti értékeit megóvni, és így részt venni a világfolyamban.

– Aztán jött a rendszerváltozás, amikor azt gondolták sokan, nem lesz többé ilyen tabuktól terhes időszak. Az élet mintha mást igazolna.

– Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy semmi nem történt a rendszerváltozás óta, hiszen megváltozott a társadalmi berendezkedés. Kialakult egy demokratikusnak mondott intézményrendszer, de a közel húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy megközelítőleg sem tudtuk ezt olyan tartalommal megtölteni, mint amiben reménykedtünk. Sokakkal együtt én is naiv voltam, mert azt hittem húsz éve, hogy a központosított évtizedek után az értékek felszabadulhatnak, megmutatkozhatnak. Ehelyett az eltorzított gondolatok és célzatos szellemi és kulturális elbutítás időszaka következett be. Ma jobboldali szélsőségnek számít, ha Trianonról tabuk nélkül, őszintén szeretnénk beszélni. Újra szőnyeg alá söpörték mindazt az értéket, ami a két világháború közötti Magyarországon azért mégiscsak létrejött. Horthy Miklós kormányzót még ma is őskonzervatív diktátornak állítják be, míg Wass Albertet egyes közéleti szereplők „szórakoztató fasisztának” nevezik. Az Adjátok vissza a hegyeimet című filmemet nemhogy az országos televíziókban nem lehet levetíteni, de bizonyos városokból is kitiltják. Nem lehet kendőzetlen őszinteséggel beszélni ma az elszakított nemzettesteken élők sorsáról. Minden volt „baráti” szocialista ország régen megadta a saját állampolgárainak a kettős állampolgárságot, csak mi, magyarok nem, mert a politikusok egy része retteg saját állampolgáraitól, mivel esetleg majd nem rá fognak szavazni.

– A szocialista kultúrpolitika mintha jobban igyekezett volna megteremteni a történelem és irodalom egyes fejezeteinek a megismerését. A rendszerváltozás előtt készültek történelmi filmek. Ma nem. Miért alakulhatott ez ki?

– Magyarországon két évtizede beköszöntött a kapitalizmusnak vagy piacgazdaságnak nevezett globalizált állapot, ami persze az egész világra jellemző, és másutt is súlyos károkat okoz, csak ahol jól működő gazdasági mechanizmusok és óriási tartalékok vannak, mindez kevésbé látszik. A piaci mechanizmusokat a hivatalos magyarországi politika ráengedte a kultúrára. Ahogy az egészségügyet, az oktatásügyet, úgy a kultúrát is csak nagyon lassan szabadott volna piacosítani, illetve a piacot csak bizonyos területekre illett volna beengedni. A mára kialakult állapot az eltúlzott liberális kultúr- és oktatáspolitika következménye. Az oktatásra és a kultúrára olyan mértékben telepedtek rá a szélsőségesen liberális szemléletet képviselő személyek és politikai akaratok, hogy ezeket a tendenciákat az időnkénti nemzeti kormányok, eleddig kétszer négy év alatt, nem tudták kijavítani.

– Mi lett ennek a következménye?

– Ha egy közösséget elvágunk a gyökereitől, a történelmétől, akkor egy idő után nem tud magára ismerni. Ha nincsenek tudatosított, múltból hozott értékei, akkor nem tud ezekből építkezni, és nem tudja, hogy melyek a szellemi igazodási pontok, mik az értékek valójában. Ha tudatlanságban tartok egy közösséget, akkor nagyon könnyen lehet azt manipulálni. Ez történt a szocializmusban is, amikor masszává gyúrták a nemzetet. Sokan azt gondoltuk, ha majd beköszönt a demokrácia, akkor le fogjuk vetni a rossz beidegződéseket, és megpróbálunk egy letisztult irányba elindulni, újra nemzetté válni, felismerni a közös múltunkban azokat az értékeket, amelyeket újra be kell majd építeni mindennapjaink közgondolkodásába. Ehelyett ma a nemzethalál lehetőségének víziója lebeg körülöttünk. Átestünk a ló túlsó oldalára. Egy moszkvai központú diktatórikus berendezkedésből könnyedén átadtuk magunkat a piacgazdaságnak hazudott, legagresszívabb lelki-szellemi rabszolgaságba taszító folyamatnak, ahol ma már kiáltó társadalmi ellentétek és igazságtalanságok vannak. Ma egy gyereknél megáll két fiatal, akik talán már össze sem házasodnak. Nem a fiatalokat kell ezért persze okolni, hanem azt a társadalmi közeget, aminek következtében két fiatal mindenfajta jövőkép nélkül nő fel, és nem hiszi el, hogy be tud majd futni egy megbízható életpályát, azaz fel tud nevelni akár két-három gyereket is. A családalapítás gazdasági problémává züllött, holott egy nemzet fennmaradásáról van szó. A hatalom nem engedi meg, hogy ráismerjünk az igazi összefüggésekre. Nem engedik, hogy az évszázados értékeket magunkévá tegyük, ezáltal lelkileg, kulturálisan gazdagodjunk, kinyíljon a szemünk, azaz öntudatra ébredjünk. Azért készítek filmeket, és próbálok színpadon vagy filmen megszólalni, amikor csak lehet, mert szeretnék ez ellen tenni. Nagy tiszteletet érdemelnek mindazok az orgánumok, amelyek megpróbálják ilyen lehetetlen és nyomorult körülmények között legalább felhívni a figyelmet ezekre a problémákra, és nem hagyják elaludni a pislákoló lángot. Ahogy 1983-ban a szocializmus kellős közepén fel lehetett lobbantani a nemzeti érzést a magyarság sokmilliós tömegeiben, úgy ezt ma is meg lehetne tenni. A nemzetet alkotó népesség, ha akarná, akkor meg tudná változtatni a világot.

– Hogyan?

– Fontos, hogy olyan politikai erők vezessék ezt az országot, akik az egységesülési szándékok világtrendjében nem engedik, hogy a magyar nemzeti érdekek elvesszenek. Akiknek az a szándéka, hogy a magyar nemzet ne felolvadjon ebben a világfolyamban, hanem megmaradjon értékes és fontos kulturális értékeket létrehozó közösségnek, amelynek küldetése van. Ha ilyen politika nem tud Magyarországon gyökeret ereszteni, akkor nagy baj van. De ez önmagában nem elég. Fontosnak tartom, hogy egy alulról szerveződő civil társadalom kezdjen végre lábra állni. Hosszú idő óta erről beszélünk. A magyarság az élet minden területén sok tehetséges embert adott a világnak. A legtöbb tehetséges ember azonban ma elfordul a közélettől és a politikától, mert abban csak megpörkölődni lehet. Mindenki visszavonul szakmájába, a saját rókalyukába, távol a nyilvánosságtól, sőt ma már hanyatt-homlok külföldön próbál szerencsét. Ez nagy baj. A tehetséges embereket nekünk a vállunkra kéne venni, támogatni, mert ha ez nem következik be, akkor a második-harmadik vonal veszi át a hatalmat, és ők döntenek majd sorsokról, pénzekről, politikáról. A tehetséges embereket helyzetbe kell hozni, hiszen tragikus a kontraszelekció. Nekem nagy szívfájdalmam, hogy 2002-ben nagyon lelkesen létrejött a polgári körös Magyarország, de ezt a lehetőséget nem engedték kihasználni, hanem mintha lenyugtatták volna ezt a többmilliós közösséget. Sok tenni akaró ember mozdult meg, mert úgy érezte, hogy bizonyos értékek hosszú időre veszni látszanak. Azt hiszem, hogy a tettvágyat az emberekből újra elő lehetne hívni, de ehhez elkötelezett, tehetséges emberek kellenek az élet minden területén. Félő, hogy önmagában egy kedvező, majdani politikai fordulat kevés lesz. A felső politikai fordulat és az alulról építkezés szerves együttmozgása, egymást kiegészítő és erősítő együttléte tudna csak egy egészen más irányt szabni a magyarság fejlődésének. Újra kell evangelizálni a társadalmat.

– Nemeskürty Istvánt idézve, ön szerint hogyan válhatnánk országlakókból ismét nemzetté?

– Nem szabad a politikára várni, el kell kezdeni felépíteni egy civil társadalmat, ami hozzáfog a problémák feltárásához, és valamiféle jövőképet is felvázol. Új társadalmi értékek felmutatására, egy egészen más párbeszédre van szükség. Ennek kialakításában a médiumoknak nagy szerepük van. A rendíthetetlen nemzettudatot nem lehet egy varázsütéssel kialakítani az egyes emberekben. Ez egy hosszú érési folyamat. A történelmünkről őszintén kellene beszélnünk, egészen más oktatási rendszerre lenne szükség, tankönyvek százait át kellene írni. Egy valóban komoly szellemi, lelki öntudatra ébredésre van szükség, hogy a szilárd nemzettudattal élő emberek képesek legyenek ebből a kivérzett, nyomorult, szolgáltató és szolgáltatói helyzetből egy emelkedő irányba lépni úgy, ahogy ezt eleink 1920 után tették. Ha mi nem tudunk értékeket felmutatni, akkor a nagyvilág kihasznál minket. Ahogy le lehet aljasítani egy népet, ugyanúgy meg lehet érinteni a lelkét. Ki vannak éhezve az emberek arra, hogy megszólítsák őket, így nem véletlen, hogy iszonyú nehézségeket akarnak gördíteni az ilyen szándékok elé. De akármilyen nehéz helyzetben is vagyunk, tenni kell a dolgunkat, mert eleink ezt várják el tőlünk, ez a mi örökségünk. A Jóisten nem segít meg bárkit, csak azokat, akik folyamatosan tesznek is és így kiérdemlik azt. Hiszek abban, hogy a XXI. században a várva várt nemzetemelkedés be fog következni. A történelem többször igazolta, hogy a magyarság a nehéz helyzetekből mind ez idáig fel tudott emelkedni, de ezt ki kell szenvednie a közösségnek. Ez egy heroikus küzdelem, ami nem a magyarság vereségével fog végződni, ebben egészen biztos vagyok.

Usztics Anna