– A klímacsomag szerint az unió 2020-ra húsz százalékkal szeretné csökkenteni a szén-dioxid kibocsátását. Mennyire reális ez a cél? Hiszen a 2012-re ígért, 8 százalékos kiotói vállalás dacára a kibocsátás jelenleg is nő az unióban, miközben a termékek gyártása az utóbbi időben egyre inkább a fejlődő országokba helyeződött át, vagyis a növekedés nagyobb is, mint azt az uniós számok mutatják.

– Amikor az Európai Tanács tavaly tavasszal elfogadta ezt a vállalást, már akkor is azt mondtam, hogy ez nem oldható meg a konvencionális módszerekkel. Az, amit eddig csináltunk, hogy energiatakarékossági programokat hirdettünk, töltöttünk egy kis bioüzemanyagot a tankba, arról beszéltünk az embereknek, hogy keveset kéne fogyasztani, és adtunk nekik egy kis támogatást, nem elegendő. Olyan új találmányokra, energetikai megoldásokra és megközelítési módokra van szükség, amelyeket eddig azért nem kísérleteztünk ki, mert bőségesen volt energia, nem is túl drágán. Önmagában azonban a fosszilis energiahordozók fogyatkozása még évtizedekig nem hozna változást, hiszen most is azt gondoljuk: kicsit drágább a földgáz, na, és akkor mi van. De nincs időnk várni, a klímaváltozás sebessége azt mutatja, hogy 15-20 éven belül radikálisan változtatnunk kell. A kőkorszaknak sem azért volt vége, mert elfogyott a kő. Egyszerűen fel kell gyorsítanunk a technológiai fejlődés folyamatait a megfelelő szabályozási környezettel. Egyesek szerint háborús sebességbe kell kapcsolni, utalva arra, hogy az amerikai gazdaság a második világháborúban képes volt egyik pillanatról a másikra leállítani az autógyártást és átállni a hadigépek gyártására, sőt három év alatt lehagyta azt a német hadipart, ami egy évtizede készülődött a háborúra. Tehát lehetséges egy ilyen mértékű ipari növekedés, technológiai váltás. Az unió is inkább csak szavakban volt eddig erős a környezet- és a klímavédelemben, de most, ha Barack Obama a kampányának megfelelően változtatni fog az eddigi álláspontjukon, akkor Japánnal együtt ez a három hatalom képes lesz kifejleszteni azokat az innovatív megoldásokat, amelyek kihúzhatnak minket a pácból. Húsz évvel ezelőtt egy Commodore 64-et használtam az egyetemen. Most a memóriakapacitásának 32 ezerszeresét hordom a pendrive-omon. Egyszóval nagyon gyorsan megváltozhat az életvitelünk, az ipari szerkezetünk. Így kell gondolnunk az energetikára is.

– Mi lehet olyan erős kényszer, hogy ezt a paradigmaváltást hajtsa? A felmelegedéstől való félelem egyelőre nem tűnik annak.

– A gazdasági kényszer. Nicholas Stern híres, az angol kormány felkérésére írt jelentésében olvasható, hogy a hőmérséklet növekedésétől függően egy fejlett ipari ország GDP-jének 5-25 százalékát emésztik fel az éghajlatváltozás következményei. Ezt már most is tapasztaljuk, például Magyarországon tavaly 250 milliárd forintba került az aszálykár. Ha annak idején megvalósítottuk volna azt a bizonyos Vásárhelyi-tervet – amit a Medgyessy-kormány első számú prioritásának nevezett, ehhez képest még a jövő évi költségvetésben sincs hozzá egy fillér sem –, akkor ezt az aszálykárt megúszhattuk, mérsékelhettük volna. Nemrég jártam Izraelben, ahol a sivatag kellős közepén képesek voltak versenyképes mezőgazdaságot teremteni. Elképesztő, hogy eközben egy olyan országban, ahol Európa első és hetedik legnagyobb folyója, a Duna és a Tisza folyik keresztül, a kettő közti területen, a Kiskunságon elsivatagosodás zajlik. Ez olyan mértékű nemtörődömség vagy a vízgazdálkodási politika, stratégia teljes hiánya, ami nagyon meg fogja bosszulni magát. Tehát vannak gazdasági kényszerek, csak most egy olyan speciális világban élünk, amely bizonyos forrásokhoz rendel csak árakat, azt mondja, hogy a kőolaj, a földgáz, a vasérc ennyibe vagy annyiba kerül, miközben a természeti értékeknek, a levegőnek vagy a széndioxidnak nincs ára. Az unió most az utóbbihoz árat rendel a karbonkereskedelmi rendszer keretében, és ezzel egy közgazdaságilag értelmezhető tényezővé teszi. Nagyon sokan mondják, hogy ha az adórendszer megváltozna a világon, és a károkozás pénzbe kerülne vagy a reális árat fizetnénk a vízhasználatért, rögtön átalakulna a kép arról, hogy mi drága és mi olcsó.

– Mi a garancia arra, hogy a kvótakereskedelmi rendszer most működni fog? Az első próbálkozás alkalmával összeomlott.

– Ez annak köszönhető, hogy főleg a magyarok és a lengyelek nem játszottak tiszta lappal, és sokkal több kvótát jelentettek le, mint amennyire valóban szükségük volt. S amikor piacra dobtuk kvótáikat, a 26 eurós ár a túlkínálatnak köszönhetően 3 euróra esett vissza. Ezzel majdnem bedöntöttük az egész karbontőzsdét, most is folyik egy bírósági per Magyarország és az Európai Bizottság között e kérdésben. Az unió, tanulva ezekből az apróbb manőverezésekből, most folyamatosan szigorítja a rendszert, hogy beálljon egy olyan magas ár, ami valóban ösztönzőleg hat a kibocsátáscsökkentő befektetésekre. Ez az első ilyen rendszer a világon, tehát voltak gyermekbetegségei, de mindenki azt vallja, hogy a kapitalizmus játékszabályai szerint lehet csak kikényszeríteni a cégeknél technológiaváltást.

– Az egyes tagállamok hogyan viszonyulnak a klímacsomaghoz?

– Azt szokták mondani, hogy az álláspontját mindenkinek az üléspontja határozza meg, vagyis olyan szempontból nézik az egészet, amilyen helyzetben vannak. A kelet-közép-európai országok esetében a kilencvenes években összeomlott a szocialista nagyipar, amelynek következtében 1990 és 2005 között több mint 30 százalékkal csökkent a szén-dioxid-kibocsátás, a balti országokban még 50 százalékkal is. A második csoportba tartozik például Anglia, Németország, Franciaország vagy Svédország, amelyek nagy erőfeszítések árán csökkentettek, míg a harmadik csoportba azok, akik annak idején azt ígérték, hogy nem csökkenteni, hanem növelni fogják kibocsátásukat, de még ezt is jóval meghaladták, így Spanyolország, Portugália, Olaszország, Görögország. Ők akkor élvezték az európai uniós tagság előnyeit és hatalmas gazdasági fejlődést értek el, aminek sajnálatos következménye volt a megnövekedett kibocsátás. Magyarország azt szeretné, ha elismernék a korábbi csökkentéseit, a németek azt, ha megbüntetnék azokat, akik nem tartották be az ígéretüket, a déliek pedig ezt nyilván ellenzik. Ám úgy tűnik, kisebbségben vannak, és a németekkel, angolokkal összefogva a kelet-közép-európai országok el tudják ismertetni csökkentéseiket pénzben kifejezve, ami nagyjából 300-400 milliárd forintnyi pluszkvótát jelenthetne Magyarországnak. Összehasonlításképpen, a környezetvédelmi tárca 2009-es költségvetése 52 milliárd forint.

– Garantálja valami, hogy ez a pénz valóban oda megy majd, ahova kell?

– Az uniós jogszabályok szerint csak kibocsátáscsökkentő beruházásokra lehet elkölteni.

– Mennyire tudja befolyásolni a jogalkotást az uniós parlamentben egy magyar képviselő?

– Ha ügyes, nagyon. Az éghajlatváltozás kapcsán két példát is tudok hozni. Egyrészt a lakossági, mezőgazdasági, hulladékgazdálkodási területeit érintő csomagrész a bizottság javaslata szerint eredetileg nem kereskedelmi rendszerben működött volna, a szereplők csak kicserélték volna az elméleti kvótáikat, és kifejezetten az én javaslatomra lett több milliárd eurós tételű rendszer, ahol pénz cserél gazdát, s ebből Magyarország 100 milliárdokat profitálhat. Egy másik példa, hogy a 2009-es uniós költségvetés környezetvédelmi részének felelőseként – amellett, hogy tíz százalékkal megemeltük a zöld fejezet költségvetését – javaslatomra elfogadtunk egy olyan, 2,5 millió eurós programot is, amely a Kárpát-medence éghajlatváltozását, annak növény- és élővilágra, vízgazdálkodására gyakorolt hatásait modellezi – remélhetőleg a Magyar Meteorológiai Intézet szervezésében –, együttműködve azokkal az országokkal, amelyekkel osztozunk a Kárpát-medencén. Egyébként kilencven éve nem készült az egész medencét felölelő egységes felmérés, éghajlati modellezés. Ez egy fantasztikus lehetőség, mivel itt az éghajlatváltozás duplán érvényesül, vagyis ha a Földön egy fokot emelkedik az átlaghőmérséklet, az a Kárpát-medencében két fokot jelent. Ezért nagyon pontos modellek kellenek a döntéshozók számára arról, hogy mikor mi fog bekövetkezni.

– Ehhez képest Magyarország vállalta a legalacsonyabb, 3,6 százalékot 2010-re a megújuló energiák fejlesztésében, amit könnyedén teljesített a szénerőművek fatüzelésre való átállításával. Milyen az ország megítélése klímapolitikai szempontból az unióban?

– Magyarországnak történelmi okok következtében csökkent a kibocsátása, ezért elvileg a jófiúk csoportjába tartozik, de mindenki tudja, hogy ez nem tudatos kormányzati politika eredménye. Az, hogy vállalásaink tekintetében a sor legvégén kullogunk, nagy kérdőjelet jelent az uniós politikusok számára, mert az is világos mindenkinek, hogy itt nagy potenciálok vannak energiahatékonyság szempontjából. Csak egy példa. Ahhoz, hogy egy Vác melletti kis faluban égjen a lámpa, Türkmenisztánból érkezik a gáz az orosz vezetékeken át, majd jó esetben egy hatékony, kogenerációs erőműben alakítják át villamos energiává, amit nagy veszteségű vezetékeken át elvisznek ebbe a faluba, egy olyan villanykörtébe, ami egyébként ötszázalékos hatásfokkal ad fényt. Mindeközben a gáz energiájának 98 százaléka elvész út közben. Tehát csak ennek a hétköznapi rendszernek bármely eleme hatalmas javítási lehetőségeket rejt, ha például Magyarország betiltaná a hagyományos villanykörték forgalmazását – mint ahogy azt 2010-es, 2012-es időpontokra vonatkozóan több országban már megtették – már jelentős lépést tenne előre. Mégis hátrafelé halad. Érthetetlen, hogy ebben az országban a gázártámogatás 2008-ban 83 milliárd forint volt, míg az energiatakarékossági és hatékonysági programra 1,6 milliárd forint jutott. Abból a szempontból nagyon rossz a megítélésünk, hogy az elmúlt 15 évben kormányaink a gáz előretörését segítő jogszabályokat hoztak. Sőt a szabályozási környezet gátolja a zöld technológia terjedését, elég arra gondolni, hogy milyen nehézségekbe ütközik egy szélerőmű felállítása. Kifejezetten büntető jelleggel működnek ezek a jogszabályok, nem ösztönzőleg.

– Ez milyen következményekkel járhat?

– Itt nagyon komoly verseny van. Azért, hogy az egyik tagország gyengén teljesít, nem fog senki krokodilkönnyeket hullatni. Például Németország idejekorán elkezdte a zöldipari fejlesztéseket, s most az a négyszázezer munkahely, ami csak a megújuló energia szektorában létrejött, nagy hasznot hajt a részére. Számtalan cég járt jól, mert időben váltott. Például a japán autógyárak elkezdtek alacsony fogyasztású, illetve hibrid járműveket létrehozni, s ezzel piaci előnyöket szereztek azokkal szemben, akik most csak követik őket. Ha megnézzük az ipartörténetet, akkor azt látjuk, hogy azok, akik túl későn váltottak, időben nem újultak meg, tovább erőltették a régi technológiát és módszereket, eltűntek, felvásárolták őket. A mai világban, amikor egyik évről a másikra megduplázódhat egy energiahordozó ára, s ehhez egyre nehezebben férhetünk hozzá, viszont a másik oldalról folyamatosan csökken a megújuló technológiák ára és nő a teljesítményük, akkor látni kell, hogy előbb-utóbb ez a két árgörbe metszeni fogja egymást, s onnantól kezdve azok az országok, amelyek felépítették a megújulóenergia-iparukat, sokkal versenyképesebbek lesznek, mint Magyarország, amely majd a nagyon drága és nagyon szennyező gáz alapon működteti a gazdaságát. A klímaváltozás már mind a politika, mind a társadalom számára első számú prioritás, ez az emberiség előtt álló legfontosabb probléma. Okozatból okká változott, a fenntartható fejlődés lett a központi rendezőelv. Magyarország ezt nem ismerte fel, például ideje volna létrehozni a Fenntartható Fejlődés Minisztériumát, ami nemcsak Franciaországban, Svédországban, hanem például Romániában is megvalósult már. A megújuló energia hazánkban még most is négy-öt minisztérium között vergődik, átláthatatlanok a jogszabályok, hozzáférhetetlenek az adatok és egymásnak ellentmondóak a statisztikák. Nekem mint Magyarország érdekeiért küzdő képviselőnek gyakran másfél órányi telefonálásomba kerül egy-egy egyszerű adat megszerzése. A magyar politika egyelőre nem ad esélyt arra, hogy Magyarország ne a sor végén kullogjon megint, mint a korábbi ipari forradalmakban. Például Neumann János találta fel a számítógépet, amit később az Egyesült Államokból és Japánból vásároltunk meg, és csak fogyasztóként vettünk részt az informatikai forradalomban. Egy olyan országnak, ahova székhelyül rakta az unió a technológiai és innovációs központját, kötelessége lenne, hogy az innovációval kiemelten foglalkozzon és ne tartsa a GDP egy százaléka alatt a kutatásfejlesztési pénzeket. Erről a vonatról most nem kéne lemaradni, mert ugyanazzal a sebességgel fog elmenni az orrunk előtt, mint az előző.

Fehérváry Krisztina

OLAJOS PÉTER

1968-ban született.

Szervező mérnöki, majd vegyészmérnöki, később európai környezetvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett.

1994-től dolgozik az MDF-ben, 1996-ig elnöki titkárságvezető, 1998-ig kabinetfőnök, majd 2000-ig pártigazgató volt.

1996-ban a magyarországi pártok közt elsőként megalakította és 2004-ig vezette az MDF EU Integrációs Irodáját, három alkalommal volt az Európai Parlamentben ösztöndíjas, a 2004-es EP-választásokon az MDF listájáról jutott mandátumhoz.

Főbizottsága az EP-ben a Környezetvédelmi, Közegészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Bizottság, emellett tagja a Költségvetési Bizottságnak, a Globális Éghajlatváltozással foglalkozó ad hoc Bizottságnak, valamint a Fenntartható Fejlődés Munkacsoport alelnöke.

2001 óta szerkesztője a Ma és Holnap című folyóirat EU-magazinjának.