A Demokrata múlt heti közvélemény-kutatása is jelezte, hogy a magyar választók nyolcvankét százaléka elutasítja a kormány által a tavalyi év utolsó parlamenti ülésnapján áterőltetett törvényt, amely megnyitja a hazai egészségbiztosítási piacot a magánbiztosítók előtt. Más közvélemény-kutatások is hasonló, 80-90 százalékos elutasítottságot mértek.

A hatalmas társadalmi ellenállás dacára a szabad demokraták keresztülvitték akaratukat: az egészségbiztosítási rendszer az ő szájízük szerinti átalakítása akkor is végbemegy, ha a magyar társadalom egy emberként ellenzi a biztosítótársaságok beengedését az egészségügybe. A következmények beláthatatlanok. A törvényben testet öltött az a modell, amelyet az SZDSZ kezdettől erőltet, és amit a szocialisták a koalíciós alku során valamelyest felpuhítottak. Ez nem a klasszikus több-biztosítós rendszer, még akkor sem, ha több biztosító vesz részt benne. Egy olyan törvény született, amely mesterien ötvözi a társadalombiztosítás és a magánbiztosítás összes hátrányát a közpénzek sajátos újraelosztásának a világon egyedülálló, a középkori hűbéres rendszerre emlékeztető diktátumában, melynek lényege az, hogy egy kis csoport totálisan uralhatja az egész társadalmat.

De miről is van szó? A pénztárak tálcán kapják ügyfeleiket, a leendő pénztártagokat és a hozzájuk rendelt árbevételt automatikusan. A járulékokat továbbra is az állam szedi be, az OEP, amely az SZDSZ bolsevik gyökereihez méltó, új nevet kap – központ –, ám feladatait tekintve mégiscsak az lesz a dolga, ami eddig: beszedi a járulékokat, kiszűri a rendszerből a potyautasokat, nyilvántartja a befolyt összegeket, és egy nem túl bonyolult képlet segítségével meghatározza az úgynevezett fejkvótát (a számításánál a kort és a nemet veszi figyelembe), majd a befolyó összegeket elosztja, és továbbítja a pénzt a pénztárakba. Az állam központi újraelosztó szerepe tehát megmarad.

Vajon mekkora lesz a kockázata egy biztosítónak? Semekkora. Az állam garantálja a bevételeket… Ki ne szeretne egy olyan céget, amelynek van vagy másfél millió kötelezően toborzott ügyfele, akiktől az állam erővel elveszi a pénzt, majd hozzá továbbítja az árbevételt?

Van ennél jobb üzlet? A törvény ugyanis röghöz köti az állampolgárt, aki területi illetékesség alapján lesz ügyfele egy pénztárnak. A pénztári tagság kötelező. Kibúvó nincs:

„A pénztártag tagsági jogviszonya lakóhely alapján történő besorolással, belföldi lakóhely hiányában a magyarországi Tbj. szerinti foglalkoztató székhelye alapján történő besorolással, ezeknek hiányában Magyarországon született biztosított esetén a születési helye alapján történő besorolással, nem Magyarországon született biztosított esetén Budapest Főváros V. kerületéhez hozzárendelt Egészségbiztosítási Pénztárhoz (EBP-hez) történő besorolással, vagy másik EBP-ből való átlépéssel jön létre” – áll a törvény szövegében.

Van ugyan lehetőség arra, hogy ha valaki elégedetlen a szolgáltatással, másik pénztárat válasszon, de vajon egy debreceni lakos mit kezdene egy soproni pénztárral? Az átlépés nem egyszerű. Ha valaki mondjuk lakásbiztosítást köt egy biztosítótársasággal, ám néhány hónap múlva talál egy kedvezőbb konstrukciót, akkor az illető gond nélkül megállapodhat a kedvezőbb feltételeket kínáló biztosítóval, az előzővel pedig felmondhatja a szerződést.

Az egészségbiztosítás terén ez nem lehetséges: „A pénztártag átlépésére, a tag erre irányuló írásbeli bejelentése alapján, évente egy alkalommal kerülhet sor. Az átlépési nyilatkozatot az általa választott új EBP-hez kell benyújtani minden év október 15. és november 15. között” – áll a törvény szövegében. A pénztár tehát igen előnyös helyzetben van: nemcsak készen kapja az összes ügyfelét, anélkül, hogy marketingre, reklámra egyetlen fillért költött volna, hanem egy évre a törvény hozzá is láncolja, mert változtatni csak egy évben egyszer, és csak roppant nehézkesen lehet.

Hol van itt a verseny? Sehol. Hol van itt a pénz? A pénztárban természetesen. A rendszer legfontosabb eleme, amely kaput nyit a magánbiztosítóknak, az Egészségbiztosítási pénztár, rövidítve az EBP, amely valójában – nevezzük a már említett központ mintájára egyszerűen pénztárnak – egy zártkörűen működő részvénytársaság, amit a törvényben előírt módon kell megalakítani. A pénztár többségi tulajdonosa (egyelőre) a Magyar Állam.

„Az EBP 51 százaléknyi szavazati jogot biztosító részvényei a Magyar Állam forgalomképtelen kincstári vagyonába, egyéb részvényei (forgalomképes részvények) alapításkor a Magyar Állam üzleti vagyonába tartoznak. Az EBP legalább 20 millió forint jegyzett tőkével, kizárólag pénzbeli hozzájárulással alapítható…” – olvassuk a jogszabályban.

– Mennyi? Húszmillió?

– Annyi…

– Húszmillió?

Igen, csupán húszmillió forint kell ahhoz, hogy valaki pénztárat alapítson… Ez ám a perspektíva! Húszmillióért belépni egy százmilliárdos piacra… A társadalombiztosítás éves árbevétele meghaladja a 4300 milliárd forintot, amelyből az úgynevezett E alap árbevétele 1600-1800 milliárd forint között mozog. Egy pénztárra tehát átlagosan 250-260 milliárdos éves forgalom jut! Miközben a jegyzett tőkéje 20 millió forint…

Hol van itt a magántőke bevonása, amiről annyi szó esett? Nem azt mondták, hogy alulfinanszírozott az egészségügy, és már csak a tőkeinjekció mentheti meg? Húszmillió forint ma Magyarországon egy átlagosnál valamivel jobb társasházi lakás ára. De hiszen még ennyit sem kell kifizetni a részesedésért, csak a pénz 49 százalékát. Az éppen 9 millió 800 ezer forint, ami egy közepesnél kicsit jobb autó, mondjuk egy Volvo ára.

– Egy autó árából több százmilliárdos bevételű pénztár alapítható?

– Igen, ha a törvény jogerőre emelkedik.

– De bizonyára rengeteg pénzt kell egy ilyen pénztár felállítására – gondolhatná az olvasó, de tévedne, mert nem sok minden kell hozzá. Telefon, telefax, internet, egy ügyfélszolgálati iroda a megyeszékhelyen, illetve azokban a városokban, ahol legalább 25 ezer pénztártag él. Ahol legalább tízezer pénztártag van, ott elég egy ügyeleti irodát fenntartani, és nem szükséges, hogy naponta nyitva legyen… Egy ilyen iroda beruházásigénye pár millió forint – lenne. A nagyobb biztosítótársaságok azonban eleve rendelkeznek székházzal, minden megyeszékhelyen…

Hány EBP, azaz pénztár jöhet létre? A törvény erre nem tartalmaz konkrét utalást, azt azonban kikötötték a jogszabály alkotói, hogy egy pénztárnak legalább 500 ezer, és legfeljebb 2 millió tagja lehet. Magyarországon tehát 5-20 pénztár jöhet létre. Elemzők szerint egyébként a pásztor kifejezés lenne a célszerűbb, mert egy-egy pénztár úgy feji és nyírja majd a karámjába terelt tagokat, mint pásztor a birkákat. A jelek szerint az üzlet már le van zsírozva: a kormányszóvivők és a miniszternő következetesen hét pénztárról beszél, noha a törvény még nincs kihirdetve, tehát pénztárak sem jöhettek még létre. Ők azonban már tudnak valamit.

Tavaly januártól novemberig az E alap összes bevétele (költségvetési bevételi főösszeg) pontosan 1 517 055 milliárd forint volt. A kiadása ugyanebben az időszakban (költségvetési kiadási főösszeg) 1 481 095 milliárd forintot tett ki. A kiadások nemcsak nem haladták meg a bevételek összegét, de 35 milliárd forint többlet képződött, amit fejlesztésre, tartalékképzésre lehet fordítani! Hamis tehát az az érv, hogy a tb-kassza veszteséges.

A többlet azt jelzi, hogy ha nem nyúlnának a rendszerhez, akkor is működőképes lenne. A beavatkozásra hosszú távon tagadhatatlanul szükség van, mivel a demográfiai hanyatlás miatt várhatóan csökken majd az egészségügyi alap bevétele, míg a kiadás oldalán áremelésekre, drágulásra lehet számítani.

Csakhogy a bökkenő az, hogy az új törvény nem a tb-kassza eredményét javítja, hanem a folyamatba ékelt pénztárakét. Hogyan képződik egy pénztár nyeresége? Mivel az EBP biztos ügyfélkörrel és stabil árbevétellel rendelkezik, egyetlen dologra kell figyelnie: a kiadások csökkentésére. Mert csak erre van befolyása. A feladat egyszerű: a pénztár szerződik az alvállalkozókkal, azaz az egészségügyi szolgáltatást végző intézményekkel, kórházakkal, rendelőkkel és másokkal.

Mi az érdeke? Az árak lenyomása az alvállalkozó presszionálásával. A pénztár maga döntheti el, hogy melyik egészségügyi intézménnyel szerződik. Döntése mögött nyilvánvalóan egyetlen távlati cél lebeg: a teljhatalom, hiszen a monopólium a legolcsóbb. Minőségről, valódi versenyről tehát szó sincs, a verseny feltétele ugyanis a szabad választás lehetősége. Versenyhelyzet azonban a közfinanszírozás állami garanciája és a pénztárak szerződéskötési monopóliuma mellett nem alakítható ki.

A pénztárak profitja attól függ, mekkora árrés képződik az államilag garantált és a pénztár által befolyásolhatatlan árbevétel és a pénztár által befolyásolható kifizetések között. A pénztárak nem fognak egymással versenyezni. Sokkal valószínűbb, hogy kartellszerű tömörülést alkotnak, és összehangoltan dolgozzák ki a stratégiájukat. Ez számukra a legkedvezőbb: mindenki a maga nyáját nyírja.

Hamis tehát a szabad demokraták versenyről szóló érvelése. A pénztár a profit maximalizálása céljából azonban mégiscsak befolyásolni igyekszik majd ügyfélkörét, vagyis megpróbálja megszerezni az alacsony kockázatú – fiatal, egészséges, jó anyagi helyzetű – biztosítottakat, még akkor is, ha ezt a törvény kifejezetten tiltja. Ehhez háziorvosok segítségét kell kérnie, akik ismerik a körzetükben élők kórtörténeti adatait, emellett személyes kapcsolatban vannak betegeikkel. Pénz kérdése az egész, hogy vagy kiszolgáltatnak bizalmas adatokat egy-egy személy családi körülményeiről, szabadidős tevékenységeiről, hogy sportol-e vagy csak egész nap a tévé előtt ül, életmódjáról, alkoholfogyasztásáról és hasonlókról, vagy a pénztár elkezdi visszadobni a háziorvos által kért kezelések számláit…

A lefölözés, amint arról a sajtó már hírt adott, elkezdődött. Az egészségügyi intézmények félelmei nem alaptalanok. Megalakulását követően a pénztár diktál: ő dönt arról, hogy szerződik-e az adott kórházzal vagy sem… Ha nem, az intézmény egykettőre csődbe megy. És jön a felszámoló biztos. Kórházak úgy kerülnek majd szép csöndben ismeretlen kezekbe, hogy a közvélemény nem is fogja észre venni, hogy itt-ott már más az igazgató…

Lesznek kórházak, amelyek csődbe mennek, s lesznek kórházak, amelyek jól járnak. Intézményesített korrupció? Még annál is rosszabb. Totális és lépcsőzetes függési rendszer… A kiszolgáltatott beteg pedig kiben bízhat? Senkiben. Orvosában a legkevésbé, mert annak egzisztenciája is a mindenható pénztártól függ majd. Ha túl drága a beavatkozás, és a beteg nem ér annyit, akkor a pénztár nem fog fizetni. És a pénztárat nem lehet majd becsapni, mert a pénztár csak egy dologhoz ért, de ahhoz nagyon: számolni a pénzt…

Kik lesznek a nyertesek? Az uralkodó magánbiztosítók, a közvetítő állami ügynökök és a hűbéresküt tevő egészségügyi szolgáltatók. És kik a vesztesek? Akik lázadnak a rendszer ellen.

De hol van itt a beteg? A járulékfizető, a biztosított, a pénztártag, akinek agyon adóztatott jövedelméből automatikusan levonják a járulékot, hogy utána szabadon játsszanak a pénzével és az életével? A beteg több mint vesztes. A beteg a neoliberális reform alanya és áldozata: röghöz kötött jobbágy lesz belőle egy új feudalizmusban, ahol talán még az első éjszaka joga is az új földesúré, a méltóságos pénztáré lesz…

Hernádi Zsuzsa