A Magyar Királyi Csendőrség a maga korában igen eredményes, nemzetközileg is elismert rendfenntartó testület volt. Ezt mutatja be az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark magán­adományokból létrejött kiállítása, melyből Magyarország jelenlegi fenyegetettségében fontos lenne levonni a csendőrség történetének megfelelő tanulságait.

A magyar Országgyűlés 1881. évi II. és III. törvénycikkével hozta létre a Magyar Királyi Csendőrséget, amely hatvanöt évig az ország közrendvédelmének legszilárdabb pillére volt. Fénykorában 90 százalékos felderítési arány jellemezte, de ezzel együtt sem a bűnüldözésre, hanem a megelőzésre és a mindennapi rend fenntartására helyezte a hangsúlyt. Több történész szerint is elsősorban a csendőrség szervezeti felépítésében kell keresni az eredményesség titkát.

Kezdetben 6, a trianoni békediktátum után 7, 1938–1941 között pedig tíz csend­őrkerület létezett az országban. Ezeket szárnyakra, a szárnyakat szakaszokra, utóbbiakat őrsökre tagolták. A szárnyparancsnokságok a nagyobb városokban működtek, az őrsök a járási szolgabíróságok székhelyein rendezkedtek be. Egy járőrpár 120 négyzetkilométernyi terület rendjéért felelt. Feljegyezték, hogy egy magyar csendőr 20 év szolgálat alatt annyit gyalogolt, hogy többször is „körbejárta” az Egyenlítőt. Miután a rendőrség állami irányítás alá került, egyértelművé vált a felosztás, mely szerint a csendőrök a vidék, a rendőrök pedig a város biztonságáért feleltek, noha voltak átfedések.

Vincze Gábor történész, az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark munkatársa szerint egy csendőrőrs minimum 6-8 főből állt. Közülük ketten mindig járőrben voltak, vagy ahogy akkor mondták: portyáztak. Leginkább gyalog, már csak a terep, a környezet, a falvak, a közösségek életének jobb érzékelése miatt is. De voltak lovas, később pedig kerékpáros csendőrök, a két világháború között autókat és vízi járműveket is kapott a testület, sőt, a kor legmodernebb rádiótechnikai berendezéseivel is felszerelték.

A járőrök szabott idő alatt meghatározott útvonalat, azaz falvak egész sorát járták be, folytatja Vincze Gábor. Parádi Józseftől, a Szemere Bertalan Magyar Rendvédelem-történeti Tudományos Társaság elnökétől pedig azt tudjuk meg, hogy a csendőröknek mindent pontosan dokumentálniuk kellett, még azt is, kivel beszéltek, honnan szereztek információkat portyájuk során. A csendőrök nem kerülhettek bizalmas kapcsolatba a falvak lakosságával, ételt-italt nem fogadhattak el. Mindig erőt és tekintélyt kellett sugározniuk, fizikai és pszichikai értelemben is. A járőrparancsnok a reggeli eligazításon a zubbonyára tűzte azt a jelvényt, mely szerint szolgálata során ő és a társa a magyar államot képviseli. Ezzel nem lehetett viccelni. A korrupciót – amit gondos kiválasztás ellenére sem tartott lehetetlennek a csendőrség vezetése – úgy küszöbölték ki, hogy vetésforgó alapján időnként áthelyezték a legénység tagjait.

A testület felettes szerve a belügyminisztérium volt, szervezeti rendjét a honvédelmi minisztérium alakította ki. Ugyanakkor a csendőröket a közigazgatás szereplői is utasíthatták, ebből politikai felhangú konfliktusok is adódtak, amikor például ellenzéki gyűlések akadályozására, feloszlatására használták a rendfenntartókat. A tizenöt halottat követelő 1907-es csernovai sortüzet Magyarország nemzetiségeket elnyomó politikájának bizonyítékaként emlegetik. Ám a magyar államot megtestesítő csendőrnek nemcsak joga, de kötelessége volt fegyvert használni, ha támadás érte, és a Rózsahegy melletti Csernován a magyar­ellenes uszításért őrizetbe vett Andrej Hlinka plébános mellett tüntető szlovákok fellépése agresszív megmozdulássá fajult. Egyébként a lövéseket leadó csendőrök maguk is szlovák nemzetiségű férfiak voltak. A fegyverhasználat okát, módját igazoló jelentésben kellett leírni, mint Vincze Gábor felhívja figyelmünket, minden egyes esetet kivizsgáltak.

A Magyar Királyi Csendőrség létszáma a XIX–XX. század fordulóján 12 ezer fő volt, az állományt 500 tiszt irányította, ami jól mutatja, hogy a testület nem az irodai munkára és az elméletgyártásra helyezte a hangsúlyt. A létszám az 1938–41 közötti részleges revíziók után 18 ezer főre nőtt, a visszacsatolt magyar területek jelentős részén a csendőrök régi, Trianon előtti laktanyájukat foglalták el újra, a falvak lakói már várták őket.

A csendőrök a laktanyákban szigorú rend szerint éltek. Szakály Sándor, a csendőrség történetének egyik legismertebb kutatója szerint a legénység tagjai szinte folyamatosan tanultak, képezték magukat. Az idősebb csendőrök betéve tudták a büntető törvénykönyvet, de fújták a tűzvédelmi rendeleteket vagy az adószabályokat is. A laktanyák legtöbbje kisebb-nagyobb könyvtárral is rendelkezett, innen a falu lakói is kölcsönözhettek.

A csendőrök – főként karácsonykor – megajándékozták a település nehezebb sorsú családjaiban nevelkedő gyerekeit. Nem hamis romantika ez. A közcsend­őrök maguk is szegényebb parasztcsaládokból származtak. Számukra komoly társadalmi előrelépés volt a nyugdíjjal járó csendőrségi szolgálat. Keresetük elérhette a 300-400 pengőt is, ami igen komoly összegnek számított. Takarékoskodtak, a tisztek rendszeresen ellenőrizték a legénység betétkönyveit, rögtön gyanús lett, ha valaki nem annyit tett félre, mint amennyit észszerűen gyűjthetett volna. Márpedig bőven félretehetett, feljegyezték, hogy a legénység napi ellátmánya egyetlen pengőbe került.

A csendőr jó partinak számított, már ha házasságról volt szó. De csak az állomány 30 százaléka lehetett nős. Csak akkor kapott valamely kérelmező házassági engedélyt, ha például egy idősebb házas csendőr nyugdíjba vonult vagy kilépett a szolgálatból. A korlátozásnak elsősorban az időnkénti áthelyezés volt az oka, no meg az, hogy a csendőrök laktanyákban éltek, éppen azért, hogy a nap bármely órájában mozgósíthatók legyenek.

Az őrsök nagyrészt önellátók voltak, zöldséget termesztettek, sertést, baromfit tartottak. Parádi József írja csendőrségről szóló kötetében, hogy nem egy esetben teljesen új, korszerű termesztési eljárásokat honosítottak meg egy-egy faluban, ezt gyakran a gazdák is átvették tőlük.

A csendőrség jellegzetes fegyvere a puska és a szurony volt. A szolgálati szabályzat szigorúan meghatározta használatuk kereteit, azt is büntette, ha a csend­őr nem használta fegyverét, amikor arra szükség lett volna. Technikai értelemben a testület mindig a kor megfelelő szintjén állt. Miután 1930-ban nyomozati jogot is kapott, s megalakította politikai osztályát, a legfejlettebb eszközökkel, például rádióbemérő kocsikkal is felszerelték. A csendőrség 700 fős közlekedési egysége 300 szolgálati autóval rendelkezett. A testület nyomozati, határ- és vízi rendészeti feladatokat is kapott, az 1930-as évek második felétől hazánk nemzetközi légi utasforgalmát is ellenőrizte. Mind­emellett, mint arra Parádi József is utal tanulmánykötetében, a testület tagjai részt vettek mindkét világháborúban. A másodikban érte őket nagyobb veszteség, a magyarországi harcokban lövészalakulatokba szervezték őket. A csendőrség állományának több mint fele, azaz 11 ezer fő halt hősi halált. Ez a küzdelem volt a testület hattyúdala.

Ágoston Balázs, Sinkovics Ferenc

A vidék őrzői

A belső rendért és a közbiztonságért felelős katonai szervezet, a honvédelmi tárca és a belügyminisztérium kettős irányítása alatt álló csendőrség Napóleon találmánya. Hazánkban már az 1848-as áprilisi alkotmány is előirányozta létrehozását, erre azonban csak 1881-ben került sor. A kiegyezésig az uralkodó zsandárezredei igyekeztek fenntartani a rendet az országban, 1867 után a vármegyék saját őrseregeire hárult ez a feladat. Őket a köznyelv általánosan pandúroknak nevezte. Alig három év alatt azonban a közbiztonság összeomlott. Helyreállítása Ráday Gedeon királyi biztos feladata volt, az ő munkája vezetett végül az országos hatáskörrel és központosított szervezettel rendelkező csendőrség létrehozásához.

A testületet az 1918-as forradalom során nem oszlatták fel, a Tanácsköztársaság sem szüntette meg, de betagolta a Vörös Őrségbe. A kommün után a csendőröknek igazoló vizsgálatokon kellett átesniük.

Még nem ért véget a második világháború, még dúltak a Dunántúlon a harcok, amikor a Debrecenben székelő, a megszálló szovjet hadsereg által kinevezett és irányított „Ideiglenes Nemzeti Kormány” 1945 márciusában hozott 1.690/1945 M.E. számú rendeletével megszüntette és feloszlatta a csendőrséget.

A háború után számos eljárást folytattak az egykori csendőrök ellen, később sokukat internálták, majd éveken, évtizedeken át figyelték, az obsitos csend­őrök nyugdíját elvették. Míg a nyilas verőlegények előtt nyitva állt az ÁVO ajtaja, addig az egykori csendőröket igyekeztek az úgynevezett munkapiramis legaljára szorítani, többnyire csak segédmunkások, udvarsöprögetők lehettek…

A Kádár-rendszer utolsó szakaszában – a magyar falvak rohamosan romló közbiztonsága miatt – az illetékesek egy, a vidék életét és viszonyait jól ismerő rendvédelmi szervezet létrehozására gondoltak. Ezt persze nem csendőrségnek nevezték volna… A kétezres évek közepén a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (MAGOSZ) is egy hatósági jogkörrel felruházott, fegyveres falu- és mezőőrség szükségességéről beszélt, a kakastoll és a korabeli elnevezés mellőzésével. A fölvetés azóta még aktuálisabb, már csak a migránsválság miatt is.

Beégett bélyeg

A Magyar Királyi Csendőrséget gyakran vádolják antiszemitizmussal, széles körben elterjedt nézet szerint alaposan kivette a részét a magyarországi holokausztból. Szakavatott kutatóktól, így például Parádi Józseftől is tudjuk, hogy a csendőrség részt vett a deportálásokban, de a zsidókat a közigazgatási rendszer írta össze, a csendőrség jellegéből adódóan csak kísért és biztosított. A városi zsidósággal kapcsolatosan – itt élt a hazai izraeliták túlnyomó többsége – a rendőrség járt el ugyanígy, ám e testületet nem vonták szégyenpadra később. Egyébként a csendőrségben a tiltó törvényekig zsidók is szolgáltak, a testület járőrei pedig korrekt kapcsolatot tartottak a falvak általában zsidó származású kocsmárosaival és szatócsaival, védték őket és a vagyonukat.

Több magas rangú csend­őrtiszt tiltakozott a testület deportálásokban való felhasználása ellen, a feladatot törvénytelennek tartották. Szót emelt ellene például Király Gyula ezredes, akit ezért a nyilas hatalomátvétel után le is tartóztattak. Parádi József szerint kevés volt a csendőr, ezért egyes honvédalakulatokat is felhasználtak ilyen feladatokra, sőt, úgy véli a kutató, hogy több honvéd tevékenykedhetett a deportálásokban, mint csendőr.

Történhettek, s történtek is kilengések, de nem ez volt a jellemző. A deportálásokkal kapcsolatos vádak a csendőrséget feloszlató 1945-ös miniszterelnöki rendeletben nem is szerepeltek. A csendőrséget a Horthy-rendszerhez és a kormányzóhoz való hűsége miatt likvidálták, s persze azért, mert következetes harcot vívott a vidék baloldali mozgalmai ellen. Ugyanez vonatkozott a szélsőjobbos kezdeményezésekre is.

A rendszerváltozás után az Alkotmánybíróság felmentette a testületet a kollektív felelősség alól. A bélyeg azonban a csendőrségen maradt, mélyen beégetve…

Csendőrkörkép

1. Franciaországban a Gendarmerie Nationale, azaz a szervezeti ügyekben a Védelmi Minisztérium, szolgálati ügyekben a Belügyminisztérium illetékességébe tartozó Nemzeti Csendőrség biztosítja a vidék közrendjét.

2. Németországban a Szövetségi Rendőrség (Bundespolizei) neve ellenére valójában csendőrségi feladatokat lát el, melyek között szerepel a határellenőrzés, a repülőterek biztosítása, a szövetségi épületek és a közjogi méltóságok védelme, szükség esetén a rendőrség támogatása, valamint a terrorelhárítás.

3. Olaszországban a közismert carabinierik tartják fenn a közterületek rendjét, szervezeti felépítése hasonló a franciához. Korlátozott nyomozati jogköre van, inkább a magyar készenléti rendőrséghez hasonló feladatokat lát el, ugyanakkor a kiemelt fontosságú objektumokat és a közjogi méltóságokat is e testület védi.

4. A portugál Guardia Nacional (Nemzeti Gárda) az olasz modell szerint szerveződött, feladata a közúti ellenőrzés és a határvédelem is.

5. Romániában a Jandarmeria Română (Nemzeti Csendőrség) ugyancsak a közterületeken való járőrözéssel tartja fenn a rendet. Hosszú, több évtizedes átmeneti szünet után 1990-ben hozták létre újra.

6. A spanyol Guardia Civil (Polgári Gárda), korunk egyik leghíresebb, leghatékonyabb csendőrsége, ez kizárólag a belügyminisztérium irányításával működik.

7. Svájc csendőrsége, a Gendarmerie sajátos testület, tagjai ugyanis köztisztviselői jogállásban, kantononként teljes önállóságban látják el feladataikat, melyek között esetükben is a közterületi rendfenntartás a legfontosabb.

8. A szerb Žandarmerija ugyancsak a mindennapi közbiztonságért és rendfenntartásért felel, ez egyébként Európa legfiatalabb csendőrsége, 2001-ben alapították.

9. A pápai államban működik a Vatikánvárosi Állami Csendőrség (Corpo della Gendarmeria dello Stato della Citta del Vaticano), mely 130 tagjának a közrend fenntartása, a személy- és vagyonvédelem és nem utolsósorban a közlekedés rendjének megóvása a feladata. Jogköre ugyanakkor nem terjed ki a pápa védelmére, mely a híres Svájci Gárda kötelessége.

Fotók: shutterstock.com