– Miközben a kormány a regionális vízművek eladására készül, Kaposvár elöljárósága visszavásárolja saját vízművét. Milyen megfontolásból?

– Horn Gyula kormánya 1996-ban történelmi bűnt követett el, amikor a létfontosságú közszolgáltatókat magánosította, eladta, különös tekintettel az elektromos és gázművekre. Akik ezeket megvették, száz év múlva is biztos piacra számíthatnak, hiszen senki nem akar sötétben ülni otthon, s a gázt sem könnyű egyik pillanatról a másikra kiváltani egyébbel. A magánbefektető vissza akarja nyerni a pénzét, ami az ő szempontjából teljesen természetes. A hasznot vagy az árból, tehát a mi zsebünkből tudja kitermelni, vagy a minőség rovására működteti az adott szolgáltatót, megtakarítva a szükséges karbantartásokat, fejlesztéseket. Ez pedig az emberekre nézve nyilvánvalóan hátrányos. Ugyanez a helyzet az egészségügyi intézményekkel. Ezekben magánérdekeltségnek nincs helye. Aki azt akarja, hogy egyszemélyes légkondicionált szobában, színes tévé mellett gyógyuljon, az fizessen, rendben van. De az egészségügyi alapellátás nem lehet nyerészkedés terepe, miként más közszolgáltatás sem. Ezért fogalmaztuk meg azt az alapelvet, hogy Kaposvár közösségi intézményei semmi szín alatt nem eladók. Pedig nagy nyomás van rajtunk, milliárdokat kínálnak külföldi és hazai magánbefektetők egyaránt a biztos piac és a jelentős haszon reményében. Mi azonban nem ezt az utat választottuk, bár a kormány arra szorítja a helyhatóságokat, hogy minden vagyontárgyuktól, tulajdonuktól megszabaduljanak. Városunk polgárai ugyanis biztonságra vágynak, s ehhez hozzátartozik a közszolgáltatások árának, minőségének kiszámíthatósága. Kaposvár azon kevés magyar városok egyike, ahol ezek többségi közösségi tulajdonban vannak. Távfűtőüzemünk például kétharmadrészt az önkormányzaté, a maradék pedig dolgozói tulajdon. A városi autóbusz-közlekedés ugyancsak teljes egészében a városé. Három évvel ezelőtt vásároltuk ki a korábbi kisebbségi tulajdonost, az államot. Százmillió forintot kellett érte fizetnünk, de nem volt más választásunk. Ezért vesszük vissza jövő év elején a vízművünket is.

– Kitől?

– 1992-ben, amikor az önkormányzatok megkapták a vízközmű-vagyont, Kaposvár önkormányzata pályázatot írt ki sajátja üzemeltetésére. A koncessziós szerződés jövő év január 31-én, vagyis három és fél hónap múlva lejár. Az üzemeltető társaság jelen pillanatban magántulajdonosokból áll. Az előbb mondottak jegyében ezért úgy döntöttünk, hogy saját kezünkbe vesszük a vízművünket, s tízmillió forint plusz áfáért megvásároljuk.

– Meglepően méltányos ár. Hogyan sikerült ilyen jó üzletet kötni?

– Vállaltuk, hogy a megalapítandó önkormányzati vízműcég átveszi a jelenlegi dolgozókat. Ezáltal senki nem veszíti el munkahelyét, a koncessziós társaság pedig mentesül a végkielégítés kötelezettsége alól. Február 1-jétől tehát ez is a miénk lesz. A vízszolgáltatás ugyanis stratégiai kérdés, különösen akkor, ha tudjuk, hogy a víz az élet alapvető feltétele.

– A jelenlegi üzemeltetők rosszul működtették a vízművet?

– Nem, sőt elégedettek voltunk a szolgáltatás minőségével. De mi még takarékosabban tudjuk majd működtetni, a szolgáltatás haszna pedig a közösséget gyarapítja. A magántársaságoknál, de általában a befektetőknél az a cél, hogy minél nagyobb profitot termeljenek. A nyereséges működés az önkormányzati cégeknél is elvárás, de a nyereség nem haladhatja meg a három százalékot. Vagyis nem haszonelvű szemléletről, hanem szolgálatról van szó.

– A kormány ezt nem így gondolja…

– Valóban nem, hiszen várhatóan dobra veri a regionális vízműveket. A helyhatóságok és a kormány erről szóló egyeztető fórumán én képviseltem a Megyei Jogú Városok Szövetségét, s határozott véleményem, hogy az országvezetés alakoskodik, sumákol ez ügyben. Ugyanis amikor feltettem a kérdést, vajon hajlandó-e átengedni az állam például a százszázalékosan tulajdonában lévő Dunántúli Regionális Vízmű Rt. részvényeit az érintett önkormányzatoknak ingyenes vagyonátadás keretében, nem kaptam tisztességes, egyenes választ. Mi szeretnénk közösségi tulajdonban tartani a DRV-t, így ha a kormány végül valóban el akarja adni, Kaposvár városa bejelentkezik vevőnek. Ezt azért tesszük, mert ha az állam nem vállal felelősséget Magyarország polgáraiért, akkor nekünk kell átvállalni ezt a felelősséget.

– Ez nem olcsó mulatság. Honnan van erre tartalék?

– Nincs tartalékunk, hitelt veszünk fel. Magyarországon ma általános gazdasági hanyatlás tapasztalható. Folyamatosan nő a munkanélküliek száma, egyre többen veszítik el állásukat. Nem találkozom olyan kis- és középvállalkozóval szerte az országban, aki ne lenne tele keserű panasszal: összeroppantja őket a hazai termeléssel ellenséges közeg, nem bírják a folyamatosan növekvő adó- és járulékterheket, s vagy le kell húzniuk a rolót, vagy el kell bocsátaniuk alkalmazottaikat. Ebben a helyzetben két lehetőségünk van: vagy vállat vonunk, és azt mondjuk, ez van, vagy pedig előremenekülünk. Mi az utóbbit választottuk. Hitelt vettünk fel azért, hogy beruházzunk és fejlesszünk. Így már az építkezés idején munkahelyeket teremtünk, a fejlesztések, az új intézmények pedig szintén növelik a foglalkoztatottságot.

– A Kaposvárra érkező idegennek kétségtelenül feltűnik, hogy itt is, ott is építkeznek. Melyek a legjelentősebb beruházások?

– 2005 őszétől a következő év tavaszáig megalkottunk egy négyéves várospolitikai programot. Ennek alapja több mint ötven beszélgetés volt, melyeket tanárokkal, orvosokkal, melósokkal, az élet legkülönbözőbb területén tevékenykedő emberekkel, kaposvári polgárokkal és civil szervezetekkel folytattunk annak érdekében, hogy világosan lássuk, mit is akarunk kezdeni a városunkkal, mit akarunk elérni 2010 végéig. Több mint száz pontban foglaltuk össze céljainkat. Ezek végrehajtására kötelezettséget vállaltam. Az a dolgom, hogy menedzseljem a várost, és végrehajtsam a kaposváriak akaratát. Nem várhatjuk, hogy a sült galamb berepüljön a szánkba, mert az egyrészt nem repül, másrészt már rég eladták. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem számítottam ennyire nehéz körülményekre, mint amelyek közt most vagyunk kénytelenek harcolni. Ez azonban nem adhat okot magyarázkodásra, mert amit vállaltunk, azt végre kell hajtanunk. Új munkahelyekre, új otthonokra, új utakra van szükségünk. Ötezer új munkahelyet akarunk teremteni, ebből kétezret Kaposvár önkormányzata vállalt, háromezret pedig az állam ígért a taszári repülőtér újbóli megnyitásához kapcsolódva. Azt ugyan nem tudom, hogy a hasznosításra végre kiírt pályázatból lesz-e valami. Mi mindenesetre teljesítettük, amit ígértünk, több mint kétezer munkahelyet hoztunk létre, többek közt újraindult az autóbuszgyártás Kaposváron a NABI Kft. révén. Ezenkívül rengeteg pályázatot nyújtunk be európai uniós forrásokra, s hála istennek gyakran nyerünk.

– Lamperth Mónika 2006 őszén önkormányzati és területfejlesztési miniszterként azt mondta, a helyhatósági választások eredményétől függetlenül a kormány megtalálja a módját, hogy a regionális területfejlesztési tanácsokban a baloldal politikusai legyenek nyeregben. Emlékszik rá?

– Ez volt az egyetlen kormányzati ígéret, ami valóra vált.

– Mire elég a rendelkezésre álló pénz?

– Elkezdtük a belváros átalakítását. Felújítjuk a Rippl-Rónai-villát, a jeles festő szülő- és alkotóházát. Nagy turisztikai beruházásunk Európa legnagyobb tematikus játszóparkja, a Deseda-tározón hatszázmillió forintos ellátottsági beruházást hajtunk végre, közművesítünk egy negyvenhektáros területet, melyet új ipari parkként szeretnénk hasznosítani, az 1960-as években épült gyógyfürdőnket pedig közel hárommilliárd forintos beruházással, munkahelyeket teremtve megújítjuk. Több mint száz önkormányzati bérlakást építünk az elkövetkező két évben egymilliárd forintból. A kormány erre is ígért támogatást 2006-ban, de mindeddig egy fillért sem láttunk belőle. Mi kezdtük el a panelfelújítást még 2000-ben, oly módon, hogy a költségek harmadát állja az állam, harmadát az önkormányzat, harmadát pedig a tulajdonos lakók. Így végrehajtható a szigetelés és a nyílászárók cseréje és a külső tatarozás. Tízezer panellakás van Kaposváron, a kilencezrediket jövő év végéig felújítjuk. Vannak olyan beruházások, amelyekhez nem kell kormányzati segítség, másokhoz viszont nagyon is. A 67-es út négysávos gyorsforgalmi úttá alakítását például 2009-re ígérte a kormány. Sajnos mindeddig egyetlen kapavágás sem történt, pedig az is több száz munkahelyet jelentene, ha végre elkezdenék. Ígérték azt is, hogy Budapest és Kaposvár között korszerűsítik a vasútvonalat 2010-ig. Ehhez képest azért kellett küzdenünk, hogy a napi egyetlen intercity járatpár megmaradjon. Mindezekhez és a taszári logisztikai központhoz is szükség van az állam segítségére.

– Taszárral kapcsolatban Kolber István, a Miniszterelnöki Hivatal fejlesztési államtitkára, a reptér-eladás kormánybiztosa arra intette az ellenzéki politikusokat, hogy Taszárból ne csináljanak Gyöngyöst. Mire gondolhatott?

– Fogalmam sincs. Nem is értem a párhuzamot. Taszár nem Gyöngyös, a repülőtér pedig nem egy borvidéket környezetszennyezéssel terhelő gumigyár. Ezen túlmenően alig várjuk, hogy végre megjelenjen egy befektető. A kormány által ígért háromezer taszári munkahelyből jelenleg egy biztos, Kolber Istváné.

– Hitelekből fejleszteni a hazai gazdasági körülmények között roppant kockázatos. Nem félnek az eladósodástól?

– Tizennégy éve szolgálom polgármesterként Kaposvárt. Ha komolyan vesszük a feladatokat, nem lehet egyetlen ciklusban gondolkodni. Hosszú távú tervekre és akaratra van szükség. A gazdasági hanyatlásból csak saját erőforrásaink kiaknázásával tudunk kilábalni, ehhez viszont sok pénzre van szükség. Nincs más választásunk.

Ágoston Balázs

SZITA KÁROLY

1956. október 27-én született Kaposváron.

A Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen növényvédelmi üzemmérnöki és agrármérnöki, a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen pedig környezetvédelmi szakmérnöki diplomát szerzett.

1990-től Kaposvár alpolgármestere, 1994-től polgármestere.

1998 és 2002 között országgyűlési képviselő, 2002-ben ismét mandátumot nyert, de néhány hónap múlva lemondott róla, hogy minden idejét szülővárosának szentelhesse.

2000-től a Megyei Jogú Városok Szövetsége elnöke.

Nős, két lánya van.