Kárpátalja békét akar

A Tündér-szikla, a Budai Tájvédelmi Körzet egyik legismertebb természeti képződménye vandalizmus áldozatává vált. Valakik ukrán nemzeti színekkel, sárga és kék festékkel mázolták le a felszínét. Több négyzetméteren károsították meg az ott tenyésző mohákat, zuzmókat és páfrányokat. A rongálás egy védett, ritka növényfajt, a budai nyúlfarkfüvet is érintette. A sajnálatos eset jól illusztrálja a szándékosan gerjesztett háborús pszichózist, amely ma Európát uralja. A brüsszeli elit sokakkal elhitette, hogy az ukrajnai háború hamarosan kiszélesedik, ezért saját védelmünk érdekében növelni kell az Ukrajnának nyújtandó támogatást, hogy megállítsák az orosz előrenyomulást az EU határai előtt. A gondolatnak a jelek szerint Magyarországon is vannak hívei.

A harcok folytatását akarók mintha szándékosan nem vennének tudomást az amerikai békekezdeményezésekről, de az ukrajnai emberek akaratáról sem. Pedig utóbbiak viselik naponta a háború valódi terheit. E tekintetben nekünk a kárpátaljai magyaroknak a sorsa a legfontosabb, akik a legkiszolgáltatottabb körülmények között kell hogy helytálljanak háborús időkben.

– Kárpátalján az az alapállás a békével kapcsolatban, hogy hiszem, ha látom. Az emberek szkeptikussá lettek, nemigen hiszek a politikusok ígéreteinek – mondja Imszticsei Gabriella, a Técsői Magyar Tannyelvű Református Líceum igazgatója.

Imszticsei Gabriella elmondása szerint mechanikusan működik a teljes társadalom, mindenki mindent megszokásból csinál. Az emberek hozzászoktak a válsághoz, ami nem három éve, de három évtizede, Ukrajna megalakulásakor vette kezdetét. A kárpátaljai magyarok és ukránok belefásultak a hitegetésekbe. Helyi forrásaink szerint mindenki azonnali békét szeretne, ám a korábbi keserves csalódások óvatosságra intik a reménykedőket. Így a nemrég megkezdődött tárgyalásokat is óvatos optimizmussal szemlélik. Meglepő lehet, de Kárpátalján ukránok és magyarok egyaránt a Putyin feltételei szerint létrejövő tűzszünetnek drukkolnak, amely magában foglalja azt is, hogy Ukrajnában állítsák le a sorozást. A kényszerrekrutálás ugyanis továbbra is a legnagyobb veszély sokak számára.

Nemrég egy técsői magyar fiatalembert vittek el az egyenruhások, meg sem várták, hogy a családjával felvegye a kapcsolatot, azonnal a Kárpátokon túli Rivne városába hurcolták.

– Jól ismerem Andrást, sokszor dolgozott az iskolánk körül a felújítási munkálatokban. Nem kellett volna elvinniük, hiszen a felesége évekkel ezelőtt elhagyta a családot, ő pedig egyedül neveli a kislányát. Sajnos nem volt róla papírja, hogy egyedüli gyámja gyermekének – mondja Imszticsei Gabriella.

A kislányra most a szomszédok vigyáznak, a rokonok pedig a bíróságon próbálják kikérni a bizonyító erejű papírt, ami András szabadulásnak egyetlen esélye. Ezek a hivatalos procedúrák azonban hetekig tartanak, addig pedig a gyermek a szomszédok jóindulatára van bízva. András esete nem egyedi, számtalan hasonló történet kering Kárpátalja-szerte. Eközben hetente érkeznek haza az elesett katonák holttestei. Az emberek arról suttognak, hogy taktikai okokból csak apránként küldik haza a halottakat, nehogy riadalmat keltsen a valóság. Sokakat eltűntként tartanak nyilván, ám a tapasztalat az, hogy eltűntek ritkán kerülnek elő élve. Imszticsei Gabriella elmondása szerint az iskolában kerülik a háborús témákat, arra törekszenek inkább, hogy a gyerekek legalább egy kis időre ki tudjanak szakadni a nyomasztó körülmények közül. Különösen igaz ez azokra, akiknek az édesapja veszélyben van, a fronton harcol vagy a behívó elől bujkál.

A kárpátaljai barátainkkal folytatott beszélgetés közben sokszor szóba kerül a háború utáni újrakezdés is. Megdöbbentő, de a jövő majdnem olyan nyomasztó számukra, mint a háború fenyegetése.

– Nem lehet tudni, mi lesz az ország sorsa. Nem tudjuk, mi következik, lehet-e majd itt élni, nem érnek-e majd atrocitások minket – mondja egy neve elhallgatását késő magyar tisztviselő.

A jövő tekintetében több a kérdés, mint a bizonyosság. Egyelőre azt sem tudni, hogy milyen határokkal, milyen vezetéssel működik majd az ország. Az viszont már most bizonyos, hogy békében is nehéz lesz az élet. Imszticsei Gabriella szerint félő az is, hogy ha megnyílnak a határok, újabb tömegek hagyják el Ukrajnát. Azok a családok is útra kelnek majd, amelyek azért maradtak eddig, mert az apa elrejtőzött, és így tudtak átkelni a határon. A magyar iskolák is nehéz helyzetbe kerülhetnek, nagyon sok gyermek ugyanis csak papíron van jelen a tanintézetben. Online kapcsolaton keresztül vesznek részt a tanórákon, miközben már valamelyik nyugati országban élnek szüleikkel.

– Sok magyar osztályban a diáklétszám drámai visszaesésétől félnek, amikor majd kötelezővé válik újra a személyes jelenlét. A szülők ugyanis kénytelenek lesznek ott beíratni a gyerekeket iskolába, ahol valójában élnek – magyarázza Imszticsei Gabriella.

A bizonytalanság miatt továbbra is sokan akarnak kivándorolni. Közben Ukrajna belső részeiből folyamatosan települnek be az emberek Kárpátaljára. Ungváron már külön városrészt alapítottak számukra.

– Kárpátalja soha többé nem lesz az, ami a háború előtt volta – mondja egy helyi vállalkozó.

A férfi hozzáfűzi azt is, hogy a kárpátaljai ukránok és magyarok között alapvetően béke van, a betelepülőkért viszont nem tenné tűzbe a kezét. Milcsevics Mária, az ukrán többségű Körösmező helyi általános iskolájának a magyar tanítónője megerősíti, helyben tisztelettel viseltetnek egymás iránt a nemzetiségek, a kisváros lakosságának hangulatát alapvetően a reménykedés határozza meg.

– Senki nem beszél a győzelemről, csak a békéről – mondja.

A körösmezői pedagógus saját barátaitól és ismerőseitől is folyamatosan azt hallja, hogy akik a háború kirobbanása után azonnal elmenekültek, azok nagy része a béke beköszönte után sem akar hazatérni.

– Három év alatt új életet kezdtek, amit nem tesznek kockára egy bizonytalan ukrajnai hazatérésért – véli a pedagógus.

Elmondja azt is, hogy az itthon maradottak a béke reményének felcsillantával egy újabb nehéz kérdéssel is szembe kell hogy nézzenek: mi lesz a kiszolgált katonákkal? A tapasztalatok szerint a frontot megjártak súlyos pszichés terhekkel térnek haza. Társadalomba való visszailleszkedésük, családi életük helyreállítása, munkába állásuk hatalmas kihívást jelent majd az országnak. Sokakban aggodalmat kelt, képes lesz-e egyáltalán az ukrán gazdaság munkát adni a veteránoknak, illetve elegendő segítséget a rokkantaknak a méltóságteljes élethez.

A helyzetről sokat elárul, hogy riportunk elkészítéséhez több kárpátaljai magyarral beszéltünk, de csak ketten vállalták, hogy nevüket adják az elmondottakhoz. A többség fél a következményektől. A beszámolók alapján azonban közel pontosan visszaadható a kárpátaljai társadalom állapota. Igazán őszinte ukrajnai hangulatkép megalkotása azonban egyelőre lehetetlen, hiszen a Kárpátokon túl élők véleményét nemigen kérdi senki. Pontosabban az ukrajnai média időnként közreadja bizonyos felmérések eredményeit, amelyekből az derül ki, hogy a lakosság 80 százaléka támogatja a háború folytatását, ám ezek hitelessége kétségbe vonható. Sokkal jellemzőbb, hogy az emberek félnek nyilvánosan véleményt mondani, ha pedig kérdik őket, általában olyan feleletet adnak, amiről feltételezik, hogy megfelel a hivatalos elvárásoknak. Egy biztos: olyat keresve sem találni, aki a háború folytatását akarná.