Kárpátalján embervadászat van

– Fél éven át turnéztak Kárpátalján, januártól május végéig harminc településen léptek fel. Önben mi maradt meg a leginkább az ott töltött időből?

– Két dolog jut eszembe, és ez magába sűríti mindazt, amit kinn tapasztaltunk, mégpedig az, hogy Kárpátalján embervadászat van, és mindenhol hallani a bujdosó csendet. Mi itthon biztonságban, békében élünk, szinte felfoghatatlan belegondolni, hogy bármikor, bármelyik pillanatban jöhetnek érted és elvihetnek katonának, ebben az állandó fenyegetettségben élnek ott a magyar férfiak. Hátborzongató volt mindezt a saját szemünkkel látni.

– Rengeteg videó jelenik meg a világhálón a kényszersorozásokról. Így megy ez most Kárpátalján?

– Éppen egy falu szélén, a főúton haladtunk, amikor egyszer csak látjuk, hogy egy ember szalad át a kukoricatáblán, és négykerekű motorral vágtatnak utána, majd kiszáll két fegyveres katona, és elkezdenek ordítani ukránul, amíg a menekülő meg nem áll. Ha a Tiszában úszik egy holttestet, valószínű, hogy lelőtték a szerencsétlent, amikor át próbált úszni Magyarországra, ez ott sajnos mindennapos; és volt, hogy járókelők szeme láttára nyomnak férfiakat a kerítéshez és viszik el őket.

– És a „bujdosó csend”?

– A falvakban hatalmas nagy csend van, azért is lett a Kárpátalján forgatott videoklipünknek az a címe, hogy Bujdosó csend, mert ha a mai Kárpátalja helyzetét akarnánk bemutatni, akkor ennek a bujdosó csendnek a lidércnyomásával tudnánk érzékeltetni, hogy milyen ott az élet.

– Ennyire nyomasztó?

– Átmész a határon, és egyszer csak észreveszed, hogy mindenhol be vannak zárva a kapuk, le vannak húzva a redőnyök, egy teremtett lélek alig kóvályog az utcán, és úgy mész végig egész Kárpátalján, hogy alig látsz embert. A városokban más az élet, de a falvak kihaltak. Folyamatosan azt éreztük, hogy olyan, mintha minden fa mögött bujkálna valaki és menekülni akarna valahonnan valahová. Azt a feszültséget akartuk dalba írni, amit ott kinn éreztünk.

– Hogyan tudtak egy koncertturnét szervezni ilyen körülmények között? Gondolom, hogy nem plakátokon hirdették az eseményeket.

– Az egész koncertturné ötlete egy segítségkéréssel kezdődött. Amikor nem volt áram Kárpátalján, a gyermekek a légvédelmi szirénák miatt gyakran a pincében tanultak, a sötétben, elemlámpával. A templomot és az iskolát sem tudták használni, és az ottaniaknak a templom fontos menedékhellyé vált, a lelkészek szerepe pedig átértékelődött, lelki vezetővé váltak, akik lelket öntenek a közösségükbe. És szerencsére a templomokban nem keresik a férfiakat, oda nem mennek be a toborzók, ezért a közösség legfőbb érintkezési pontjaivá is váltak (ráadásul most 18-tól 60 éves korig bárkit elvihetnek – a szerk.). Az Ausztráliai Magyar Szövetség adományából vettünk három nagy teljesítményű aggregátort – ők általunk már a háború legelején küldtek ki adományt –, és ezeket vittük ki a megfelelő helyekre. És ha már ott voltunk, akkor koncerteztünk egy óvóhelyen vagy templomban, hogy kipróbáljuk az aggregátorokat. Ezek a spontán alkalmak olyan jól sikerültek, hogy többen megkértek, menjünk el a szomszéd faluba is fellépni…

– Tehát továbbajánlották önöket?

– Igen, és amikor már komolyra fordult a dolog, egy helyi, közeli barátunk felesége vállalta, hogy megszervezi a kárpátaljai koncerteket, olyan helyeken, ahol merik vállalni, hogy közösségi rendezvény lesz a falujukban. Eleinte nehezen ment, mert féltek az emberek, de egy-egy fellépés után feloldódott a hangulat, és folyamatosan hívtak más településekre is. Harminc településen jártunk, de legalább még ennyire szeretnénk eljutni ősszel.

– Hogyan fogadták önöket, az élő magyar zenét?

– A kárpátaljai magyarok évek óta nem jutottak kulturális élményhez, keresztelők, esküvők sem igen voltak, és több olyan férfiról hallottunk, aki a háború kitörése óta nem jött ki a házából. Lidércnyomás van az egész közösségen. Ráadásul magyar rendszámú toborzóautók is köröznek a falvakban, és úgy keresik az embereket…

– Tehát csak nők és gyerekek mentek el a koncertekre?

– Voltak, amelyekre egyes merészebb férfiak eljöttek, de a terem hátsó végébe húzódtak, és amint elhaladt egy kocsi az úton, kimentek a hátsó ajtón. Egyszer a toborzók körbevették a művelődési házat, ahol felléptünk, hogy hátha kijön-e belőle egy-egy hadköteles férfi a koncert után… Szerencsére nem kaptak el senkit. Potápi Árpád nemzetpolitikai államtitkár halála előtti egyik utolsó intézkedése volt, hogy aláírta e turné támogatási szerződését, ezért küldetésünknek éreztük, hogy minél több magyarnak elvigyük a reményt és azt az üzenetet, hogy nincsenek egyedül. Mi egyetlen rossz szót sem mondtunk Ukrajnáról vagy az ukránokról, a magyarok közti szeretet és összetartozás érzéséről énekeltünk.

– Tehát lényegében templomokban és óvóhelyeken léptek fel?

– Többnyire igen, meg iskolákban és egy-két művelődési házban. Általában a mise vagy istentisztelet után megkaptuk a szót, és mindenhol elmondtuk az embereknek, hogy mi azért vagyunk itt, hogy elhozzuk az anyaország hangját, és érezzék, hogy nincsenek egyedül, velünk lehet közösen énekelni, majd beszélgetni, meghallgatjuk őket. A templomokban volt, hogy végigsírták az egész műsort, de a művelődési házban felálltak és táncoltak. Nagyon gondterheltek az emberek, Kárpátalján alig van olyan család, amelyik ne veszítette volna el valakijét a háborúban, mindenkinek van egy története, és ezeket elmondták nekünk.

– Elmesélne egyet?

– Volt, akinek a bátyja átment kenyérért a boltba és soha többet nem jött haza. Eltűntnek nyilvánították, mert ha meghal egy katona, akkor jár kárpótlás a családnak, ám ha eltűnik, akkor nem…

– Önöket megfigyelték, vagy nem tűztek össze a hatóságokkal?

– A falvak között vannak ellenőrző pontok, a zenekar férfitagjainak mindig elkérték az útlevelét, meg furcsa kérdéseket tettek fel nekik minden egyes alkalommal. Nem illegalitásban koncerteztünk, de éreztük, hogy számon vagyunk tartva.

– Mit énekeltek, milyen műsorral készültek?

– A turnénk címe az volt, hogy Sohasem egyedül. Reménykeltő dalcsokrot állítottunk össze, hazaszeretetről és összetartozásról énekeltünk, magyar népdalokat pedig együtt is énekeltünk a közönséggel, a néptáncosaink meg táncházat rendeztek nekik. És el kell mondanom, hogy mindegyik faluban olyan lakomával fogadtak bennünket, mintha lagziban volnánk, pedig szegények, nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhessék maguknak.

– Sok kárpátaljaival beszélgettek, mit gondolnak a háborúról, hogyan élik meg ezeket a rendkívüli időket?

– Az öregek a legkitartóbbak, ők semmi pénzért sem jönnének el, azt mondják, hogy ez is elmúlik egyszer. A nőket nyugtalanítja, hogy sokszor felröppen a hír, miszerint előbb-utóbb őket is elviszik, mert kellenek ápolók, varrónők és szakácsok. Kárpátalján a nők tartják a lelket a férfiakban, ők tartják össze a családokat, a nők tartják a frontot. Sok olyan történetet hallottunk, hogy egyes férfiak öngyilkosok lettek, mert nem bírták a bezártságot… Az év elején pedig mindenki Trumpban bízott, a kárpátaljaiak nagyon reménykedtek, hogy húsvétig eljön a béke, mert addig valahogyan kihúzzák, de hogy utána mi lesz, azt nem tudják.

– Már jóval utána vagyunk.

– Ma már az általános közhangulat az, hogy egyhamar nem lesz vége a háborúnak. A városokban hatalmas építkezések folynak Ungváron, Munkácsott, Belső-Ukrajnából pedig folyamatosan települnek be az ukránok Kárpátaljára, és a helyiek elmondták nekünk, hogy a betelepülőknek sajnos fogalmuk sem volt, hogy Kárpátalja létezik, és egy másik nemzetiség is él ott. Inkább azon akadtak ki, hogy nincs náluk McDonald’s.

– Jól tudjuk, hogy más magyar zenekar nem „turnézott” a háború kitörése óta Kárpátalján?

– Másról nem tudok, de mindenkinek azt üzenem, hogy hajrá, mert nagy szükség van erre, nem elég a liszt, olaj meg cukor, a léleknek is kell táplálék.