Kárpátaljáról az Orient Expresszre

– Milyen környezetben nőtt fel? Volt a családjában bárki, aki zeneileg inspirálta?

– Kései gyerek vagyok, apám már elmúlt ötvenéves, amikor világra jöttem. Váratlanul csöppentem a család életébe. A szüleim nem számoltak velem a költségvetésben, mégis mindent megtettek azért, hogy boldog gyerekkorom legyen, és semmiben se szenvedjek hiányt. Édesapám hadirokkantként tért haza még az első világháborúból, és a drága Szovjetunió úgy akarta kárpótolni, hogy havi 60 forintnak megfelelő rubelt adott az én iskoláztatásomra. Egy szép, polgári családi házban éltünk Munkácson, szerény körülmények között. Volt egy óriási koncertzongoránk, amit csak különleges alkalmakkor használtunk, már csak azért is, mert a helyiség, ahol állt, fűtetlen volt. Nekünk, gyerekeknek pedig egyébként is tilos volt hozzányúlnunk. Csináltunk mi elég rosszat, nem akarták, hogy még zongorázzunk is…

– Valami azt súgja, a tiltás ellenére ön mégis megtette…

– Egyszer nálunk járt az egyik nővérem udvarlója, odaült a zongorához, felnyitotta, és valami barbár módon elkezdte ütni-verni. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen szép hangszerrel hogyan lehet ilyen kegyetlenül bánni. Meg is fogadtam magamban, hogy rövid időn belül elsöpröm a zongora tájékáról, és rövidesen sikerült is. Titokban szorgalmasan „gyakoroltam” asztalon, széken, padon, no és persze a drága zongoránkon.

– Mikor bukott le?

– Egy alkalommal hamarabb értek haza a szüleim, így csúnyán leégtem – de nagy meglepetést is okoztam a játékommal: tökéletesen, két kézzel, minden előkészület és kottaismeret nélkül, hallásból zongoráztam. Utunk rövidesen a zeneiskolába vezetett, de a nagyra becsült igazgató, Spitzer Manó bácsi inkább a hegedűt javasolta, mondván, hogy abszolút zenei hallással az való nekem.

– Nem orrolt meg rá?

– Nem, sőt! Neki köszönhetem, hogy továbbtanulhattam az iskolában. Hamarosan passzivitásom miatt eltanácsoltak, ő viszont látott bennem valamit, és ragaszkodott hozzá, hogy folytassam tanulmányaimat. Mind a mai napig bánom, hogy nem követtem a példáját. Ő csellót tanított; annál szebb vonós hangszer pedig nincs a világon! Manó bácsi annak idején a bolsevik vezető, Mihail Frunze szárnysegédje volt; Közép-Ázsiában együtt építették a kommunizmust. Budapesten született, de amikor a második világháború után haza akart menni, Csapnál azt mondták neki: ha átlépi a határt, agyonlövik politikai szerepvállalása és származása miatt. Így ragadt Kárpátalján, az én nagy szerencsémre. A múltjától eltekintve áldott jó ember volt, akit mindenki nagyon szeretett. Ebben pedig közrejátszott, hogy fantasztikus humorérzékkel áldotta meg a Jóisten. Az egyik próbán elfelejtette begombolni a nadrágját. Senki nem mert szólni neki. Én voltam a samesz. Nem kerteltem: szép, egyenes beszéddel elmondtam, mi a helyzet, ám ő nemhogy zavarba jött volna, hanem finoman azt válaszolta: „Tudod, Sanyika, nálunk, zsidóknál az a szokás, hogy ha halott van a háznál, ki kell nyitni az ablakot.”

– A hegedűvel sikerült megbarátkoznia?

– Első hegedűtanárom egy sokoldalú muzsikus, Kállusz Lipót volt, aki alapított egy uniszónót, ahová gyakorlatilag az összes elsőst beválogatta. Én voltam az állóhegedűs. Az első fellépésünkön persze mindenki belesült a nótába, egyedül én tudtam folytatni, aminek köszönhetően a többiek is újra bekapcsolódtak, így a történet happy enddel végződött. Otthon sok lehetőségem nem volt gyakorolni, legtöbbször egyszerűen csak odaálltam édesapám elé, és játszottam, játszottam. Miután megnyertem az összukrán ifjúsági köztársasági hegedűversenyt, lehetőségem nyílt, hogy elszegődjek Kijev legjobb tanárához, Parhomenko Olga professzorhoz, ám apám hallani sem akart róla, hogy ilyen messze kerüljek a családtól. A bátyámat, aki tíz évvel idősebb volt nálam, felvették a Kijevi Zeneakadémiára, de mivel időközben megváltoztak a törvények, diák létére elvitték katonának. Lembergbe került, én pedig mentem utána – persze nem a laktanyába, hanem a különleges zenei tehetségek iskolájába, ahonnan a történelem során számos világhírű zenész került ki. Később, a zeneakadémián tartott jól sikerült diplomahangverseny után az állami vizsgabizottság elnöke, Bondarenko professzor javasolt a moszkvai Csajkovszkij Zeneakadémia aspirantúrájára, helyemet azonban gyorsan átadták valaki másnak, nekem már csak a kötelező katonai szolgálat jutott. Nem a legszerencsésebb, legfényesebb megoldás volt, de mást nem tehettem. Szerencsémre egyetem után csak egy évig tartott a hadi kiképzés.

– Utána jött a nagybetűs élet?

– A könnyűzene és a dzsessz világa következett. Számtalan együttes hangszerelője és zenekarvezetője lettem. Keresztül-kasul bejártuk a nagy Szovjetuniót és a szomszédos szocialista államokat, ami abban az időben nagy szó volt. Amatőrök voltunk, de szerénytelenség nélkül állítom: profikat megszégyenítő módon játszottunk. Többek között ki is tüntettek a szovjet kamaradzsessz fejlesztéséért. Édesapám azonban súlyos beteg lett, ezért úgy döntöttem, hazaköltözöm Munkácsra. Ott aztán minden munkalehetőséget megragadtam, hogy pénzhez jussak. Közben megnősültem, és született egy fiam, akinek életében szintén eljött a katonaköteles időszak. Mindenáron meg akartam menteni a sorozástól. Pláne, hogy akkoriban a kisebbségekhez tartozó fiatalokat Afganisztánba küldték. Így merült fel az ötlet, hogy elköltözünk, és mivel a nővérem már itt élt, az anyaországban, a szüleink pedig magyar nemzeti szellemben neveltek minket, nem volt kérdés, merre induljunk.

– Gondolom, akkoriban nem úgy ment, hogy fogta magát, aztán átsétált a bőröndjeivel a határon…

– Inkább a letelepedés okozott nehézséget. Tiszta magyarként közel nyolc évet vártam a magyar állampolgárságra. Munkát is alig találtam. Azt hittem, tárt karokkal várnak majd, de tévedtem. Elmentem egyik zeneiskolából a másikba, de még csak válaszra sem méltattak. Nem kellett a tudásom, pedig sokoldalú zenész hírében álltam. A legkifizetődőbb megoldásnak így hát a könnyűzene és a zongorázás tűnt.

– Kényszermegoldásból szerelem?

– Valahogy úgy. Annak idején kénytelen voltam megtanulni zongorázni, mert a zeneiskolában ez kötelező elvárás volt. Egyszer csak Budapesten szembeötlött egy hirdetés, amelyben „mindenevő” zongoristát kerestek a híres-neves New York Kávéházba. Jelentkeztem és felvettek. Lenyűgözött az a környezet; pályafutásom legszebb munkahelye volt. Egy amerikai zenész barátom egyszer azt mondta: „Te hülye, miért játszol ilyen helyen? Innen soha sehova nem fognak meghívni – ki tudna neked hasonló miliőt biztosítani?” Nyolc évet dolgoztam ott, közben pedig kijártam külföldre, hogy legyen pluszkeresetem. A legszebb helyekre jutottam el: zongoráztam többek között Velencében, a Szent Márk téren; megfordultam Amszterdam egyik központi szállodájában, az akkori Sonestában; nyolc évig dolgoztam a szépséges nagykörúti Royal Szállóban, sőt zenéltem a híres Orient Expresszen is. Mindeközben rengeteg híres emberrel ismerkedtem meg és kötöttem barátságot. Ki gondolta volna, hogy Branford Marsalis, George Benson, Al Jarreau és sok más világhírű zenész közelébe kerülök?… Olykor pedig egészen misztikus dolgok történtek velem.

– Például?

– Budapesten járt az Izraeli Filharmonikus Zenekar, köztük egy kerekesszékes férfi. Csajkovszkij V. szimfóniájának Andante tételéből a vadászkürtszólóval kedveskedtem nekik. Később kiderült, hogy az úriember a zenekar szólistája, egészen pontosan vadászkürtművész. Gondoltam, feldobom valamivel a hangulatot, és beleszőttem Antonio Carlos Jobim világhírű slágerét, a The Girl from Ipanemát. Kisült, hogy a férfi akkor vált mozgáskorlátozottá, amikor Brazíliában autót vezetett, és akkorát karambolozott, hogy majdhogynem kanállal kellett összeszedni. Ez a dal szólt a baleset pillanatában a rádióban…

– A vendégek hangulata igazodik a zenéhez, vagy a zene igazodik a vendégekhez?

– Utóbbi. Számomra mindig is nagyon fontos volt, hogy a vendégek kedvében járjak, és ki tudjam elégíteni a zenei ízlésüket. Ma is emlékszem, kinek mi a nótája. Szégyellem bevallani, de elképesztő repertoárom van. Nemrégiben egy zenésztársam, aki szintén oktató, megkérdezte tőlem, mi van abban a vaskos irattartóban, amit a fellépésekre magammal cipelek. Azt hitte, kották. Pedig csak egy lista volt benne az általam ismert és előadott dalok címeivel. Szerencsémre ha egyszer megtanulok egy zenét, azt általában nem felejtem el. Jól zenélni csak úgy lehet, ha az ember elraktározza a művet a fejében – inkább legyen a zene az előadó fejében, mint fordítva, a zenész feje a kottában elmerülve. Persze mindig hangsúlyozom, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Úgy gondolom, egy jó bárzongoristának fel kell térképeznie a közönséget, látnia kell, mire van igény. Szigorúan tilos molesztálni a vendéget, vagy mindenáron a középpontba kerülni. A nyelvek ismerete erősen ajánlott. A műveket helyben „ízesítem”, rögtönzöm, hangulatfüggően, legjobb ízlésem és tudásom szerint. Nagyon ritkán ismétlek – szinte képtelenség valamit kétszer is ugyanúgy előadni. Ahányszor alkalmam nyílik eljátszani egy darabot, annyiféleképpen teszem.

– Nincs romantikusabb annál, mint gyertyafény és lágy zeneszó mellett elkölteni egy vacsorát a nekünk legkedvesebb ember társaságában. Mi az oka annak, hogy a bárzongorázás mint műfaj mégis leáldozóban van?

– A legtöbb vendéglátóhely vezetője egyáltalán nem értékeli a jó zenészt, pedig nagyon jól tudjuk: egy igazán kiváló zenei szórakoztató nemcsak vonzza a vendéget, hanem ő teremti meg a különleges hangulatot, ő a hely lelke, ha úgy tetszik. Egyáltalán nem mindegy, ki és hogyan szolgáltatja a zenét, hiszen ezek a tényezők teremtik meg egy hely népszerűségét és látogatottságát. Mi, muzsikusok azonban nem vagyunk rangsorolva, klasszifikálva, ami azt jelenti, hogy egy nívós, elegáns helyen sem biztos hogy minőségi zenét hallunk. Kevesen vannak tisztában azzal, mit is fejez ki valójában a zene, nem is beszélve a dinamikáról és a szép, odaillő harmóniákról. Ha nem látom át teljes egészében a zeneművet, bele sem kezdek. Pedig országunk a szórakoztató bárzongorázás igazi Mekkája: melyik másik ország dicsekedhet Cziffra György-, Turán László-, Seress Rezső- vagy Horváth Jenő-féle őstehetségekkel? Ugyanakkor ma is szép számmal akadnak olyan kollégák, akik sajnos megismétlik elődeik hibáit.

– Imádja a gyerekeket. Miért nem nyit iskolát?

– Egyrészt nincs rá igény. Másrészt ma Magyarországon legtöbbször a szülő választ hangszert a gyerekének, ez pedig nem jó. A legtöbb zsenivel általában véletlenül, „az utcán” találkozunk. Mindig hangsúlyozom, hogy a lényeg az, hogy a gyerek boldogságot és esztétikai örömet sugározzon zenélés közben. Fontos lenne, hogy mindenki csak azzal foglalkozzon, amiben valóban örömét leli. Nekem ez megadatott, és nagyon hálás vagyok érte a Jóistennek.