Fotó: MTI/Cseke Csilla
Hirdetés

– Sokan bagatellizálni szeretnék az LMBTQ-aktivistaként is elhíresült tanár, Bite Zsolt ügyét, aki egy 15 éves diákjával létesített szexuális kapcsolatot, illetve a napokban napvilágot látott baloldali politikus, Kovács Gábor pedofilbotrányát. Éppen ezért fontos, hogy tegyük rendbe egy kicsit a pedofíliai fogalmát! Mit nevez a pszichiátria pedofíliának, illetve ki tekinthető pedofilnak?

– A pszichiátriai diagnosztikai rendszerek szerint a pedofília mentális rendellenesség, amely egyike a szexuális diszfunkciók kategóriába tartozó zavaroknak. Előfordulási gyakorisága férfiaknál öt, nőknél két százalék alatti. Az amerikai pszichiátriai diagnosztikai rendszer (DSM) legutóbbi kézikönyve szerint pedofil az a 16. életévét betöltött személy, akire a 13 év alatti gyermek iránt érzett nemi vágy jellemző, és legalább öt évvel idősebb annál a gyermeknél, akihez szexuálisan vonzódik. A másik nagy diagnosztikai rendszer, amely szerint mi is dolgozunk, a Betegségek Nemzetközi Osztályozása (BNO) 2000-től azonosan foglal állást az amerikaival, de magasabbra teszi a határt, azaz a 13. helyett 16. életévben jelöli meg. A mi eddigi jogszabályunk ugyanakkor a 14. életévben szab határt, vagyis efelett joga van a fiatalnak dönteni szexuális viselkedésének mikéntjéről. Az elkövető büntethetősége viszont a továbbiakban a mentális állapotától, illetve a társuló személyiségzavarának súlyosságától függ. Ha a pedofília szexuális cselekményben valósul meg, legyen szó akár csábításról, befolyásolásról, akár megrontásról vagy abúzusról, akkor beszámíthatóságától függően az elkövető büntethető, elmezavar esetén pedig igazságügyi pszichiátriai intézményben gyógykezelendő. A pedofília önmagában azonban nem büntetőjogi kategória, mivel a szexuális ösztönzavar nem feltétlenül vezet abúzushoz. Ez a tétel okozza a legnagyobb zavart az értelmezésben, mert alapul szolgál a pornográfia legalizálási törekvéseihez. Az észak-amerikai és holland egyesületek nagy erővel dolgoznak azon, hogy elérjék, csak abban az esetben legyen a pedofília büntethető, ha a tettes antiszociális személyiségvonásokat mutató, empátiahiányos pszichopata.

– Említette, hogy a pedofília önmagában nem büntetőjogi kategória. Pszichológusként szükségesnek látja-e a gyermekvédelmi törvény tervezett szigorítását?

– A leghatározottabban gyermekközpontú vagyok. Így, ha nem a felnőttek rendellenes szexuális vágyvilágának szemszögéből tekintünk gyermekeink természetes pszichoszexuális fejlődésére, hanem kizárólag a gyermek egészségét tartjuk szem előtt, akkor egyértelműen el kell utasítanunk a pedofil vágy veszélytelennek vélelmezését. Az ösztönzavarok jellemzője ugyanis éppen a kiszámíthatatlanság, a kontroll elvesztésének bármikori lehetősége, a potenciális veszélyesség. Közérthetően szólva: kecskére nem bízhatunk káposztát! Ezért a törekvést a pedofília normába emelésére határozottan el kell utasítanunk! A törvénynek a gyermeket kell védelmeznie az ártó hatásoktól, ehhez pedig többek között meg kell változtatni az életkori övezetet. Ha a dohányzás és az alkoholfogyasztás terén 18 éves korig, vagyis a nagykorúság eléréséig szabunk határt, legyen a szülői felelősség kiterjesztésének életkori határa is 18, de legalább 16 év, mint az a BNO pszichiátriai diagnosztikai rendszerben is érvényes.

Korábban írtuk

– Kezelhető-e a pedofília, illetve a kezeléssel megelőzhető-e, hogy egy pedofilnak nevezhető ember bűncselekményt kövessen el?

– A „kezelhetőség” a legnehezebb kérdés. Ha az elkövetőt felelősségre vonják, és vonhatják, mert a törvény szerinti életkori határt megsértve abuzálta áldozatát, akkor ez büntetőjogi ügyként zajlik tovább, és tudomásom szerint csak akkor kerül sor igazságügyi elmeorvosi megfigyelésre, ha felmerül, hogy kóros elmeállapot áll fenn. Egyébként az antiszociális vonásokkal, érzéketlen, empátiahiányos, bűntudat nélküli lelkiséggel és magatartással jellemezhető személyiségzavar esetében nincs esély az „átnevelés” sikerére. Egyedül a büntetés visszatartó ereje ad lehetőséget arra, hogy elkerüljük az újabb, hasonló eseteket, mivel a pszichológiai befolyásolás vagy az ösztönkésztetések gyógyítása nem ígér eredményeket. A pedofil potenciálisan veszélyes, nincs ugyanis elegendő belső ereje ahhoz, hogy önnön késztetéseit féken tartsa. Ennek megtanulási eredményességéről nincs tudomásom.

– Miről ismerhetjük fel, hogy egy pedofil emberrel állunk szemben? Vannak-e a pedofiloknak egyértelműen azonosítható személyiségjegyeik?

– A pedofilt, akit generációkon át cukros bácsinak neveztek, leginkább csábító magatartásáról ismerhetjük fel. A gyermekekkel szemben simulékonyság és kedvesség jellemzi, míg a felnőttekkel inkább visszahúzódóan és gátlásosan viselkedik. Gyakran magakellető, felhívja a fiatalok figyelmét az irántuk mutatott érdeklődésével, olyan figyelmességekkel, szívességekkel, amelyeket szokványosan nem tapasztalhatnak. A vonzalom meleg légkörét tudják kiváltani, gyanútlanná teszik a gyermeket, vonzó ígéretekkel kecsegtetik, aki így habozás nélkül követi a „kedves bácsit”. Tragikus, ha a visszaélést a gyermekkel érzelmi vagy hatalmi viszonyban lévők, esetünkben pedagógusok követik el, mert vagy a szülőkkel való szembenállás, a „megmutatom, hogy magam döntök” lázadása vagy a tanár iránti elismerés, szeretet, példaképnek vélés érzései sodorhatják be a gyanútlan fiatalt a veszedelembe. Sajnos katasztrófahelyzetet jelent, ha éppen a szülő vagy a családon belüli fontos érzelmi személy az elkövető. A hajdan vérfertőzésnek nevezett esetekben a szülői szereppel való súlyos visszaélés, a gyermeki feltétlen bizalom sérülése okoz életre szóló, mély lelki sérülést, későbbi szexuális és pszichikai zavarokat.

– Milyen egyéb hatással van egy kisgyermek, illetve egy 14–18 éves közötti serdülő érzelmi, pszichológiai fejlődésére a pedofil általi szexuális zaklatás?

– A pszichoszexuális fejlődésnek az érett serdülőkori szakasza, vagyis a 14–18 éves kor közötti idő a fiatal identitásépítésének időszaka. A serdülésben átrendeződött idegrendszeri működésekre az ivarérés erős hormonális befolyást gyakorol. A fiatal keres, próbálkozik, barátkozik, közeledik a másikhoz, előfordul, hogy olykor nem érzi otthon magát saját nemének szerepében. A szexuális izgalmak átélése, a párkeresés, a kötődési, a szerelmi és a szeretetszükséglet ugyanakkor eltérítő hatásokhoz is vezethet, vagyis még nem dőlt el semmi. A végleges majd kiforrja magát, a keresést nem szabad megzavarni! A fiatalok többsége ebből az érzelmi zűrzavarból a heteroszexuális irányban erősíti meg vonzalmát. Akit ez az út másfelé visz, azt manapság már társadalmi tolerancia és elfogadás övezi. Tiszteljük magánügyként a szexualitás intimitását! Bármely direkt vagy indirekt alattomos befolyásolás következményekhez vezet, a fejlődést megzavarja. Ha ezt a szabályt nem tiszteljük, akkor a gyermek „térítését”, érzékenyítését magát is pszichoszexuális erőszaktevésnek kell tartanunk.

– A MAP (minor attracted persons), vagyis a kiskorúakhoz vonzódókat tömörítő, önmagát érdekvédelmi szervezetként meghatározó mozgalom célja, hogy félreértett kisebbségként állítsa be a gyermekekhez vonzódó felnőtteket. A MAP-et sokan az LMBTQ-mozgalomhoz kötik. Valóban van összefüggés és kapcsolat a két szervezet között?

– Az LMBTQ-mozgalom messze több és veszélyesebb, mint a szexuális szabadságot és az eltérő utak normalitásba való befogadását kívánó kisebbség harcos megnyilvánulása. Egy új filozófia, életideológia kortese. Az irányzat minden hagyományos, közmegegyezésen alapuló elnevezést tradicionálisan használó kapcsolati kultúra tagadását tűzte ki célként. Tagadják a férfi és a nő különbözőségét, elvetik a házasság rendeltetését és funkcióját, azaz a fogalmak eredeti jelentését kitágító erőszakkal találkozunk. Az eltörölt jelentések helyett új nevezéktant hoznak létre, és bár kisebbségben vannak, megnyilvánulásaik, követeléseik nagyhangúak és erőszakosak. Azt szeretnék, hogy ezt az új nevezéktant tegyük a tradicionális helyére, engedjük be az átlagos és többségi normák közé, vagyis a szexuális orientációs eltérések a normalitás tartományába kerüljenek. Az a nyomás, amelyet a többségre gyakorolnak, szinte ítélkezően kirekesztő erővel utasítja el a többségiek eredeti véleményét, akiket ráadásul megbélyegeznek, mások mellett homofób, rasszista címkével jelölnek meg. Úgy tűnik, az a kísérlet, hogy a pedofíliát normálisként fogadtassák el, ugyanezt célozza. Az a szélsőség, amellyel a nemek különbözőségének biológiai szinten is szabad változtatási jogát képviselik, azt sejteti, hogy a teremtő erőnek, a genetikai törvénynek és az isteni rendeltetésnek is ellentmondó fölénnyel érzik magukat a hatalomban. Az LMBTQ-mozgalom mai elhatártalanodása, azaz a kisgyermekek „érzékenyítése” az óvodáskorban, valamint az az egyre erősödő törekvés, hogy a gyermek neveléséért felelős pedagógusok legyenek „átnevelve” az új nómenklatúrára és a megengedő viselkedés támogatására, illetve a szülők nevelési felelősségének megvonása a korai életkort illetően olyan jövőt állít elénk, amelyben az ember az erőszakos ráhatások következtében, a befolyások hálójában szellemi fogollyá, alattomosan vezetett, tárgyi-érzéki hatások rabjává tett lénnyé válik. Ezzel párhuzamosan pedig az internetes és egyéb digitális eszközök negatív hatásai, illetve a személytelenné váló érzéki csábítások nem engedik az autonóm identitás kialakulást, sőt, összerombolják azt is, amit a fejlődés természetes útja biztosíthatna. Nem nehéz kitalálni, hogy ennek hátterében a pénz, a mammon áll: a fogyasztóvá kényszerített ember dehumanizálása, ösztönlénnyé embertelenítése, mindez a vásárlás, a fogyasztás fokozása érdekében.

– Mennyire tehető felelőssé az az iskola, illetve vezetősége, akik bár tudtak a tanár aberrációjáról, mégsem vonták felelősségre, tettei következmények nélkül maradtak?

– Sajnos jelenleg annyira erős az új trend erőszakosságától való félelem, hogy az illetékes kamarai, illetve szakmai érdekvédő szervezetek sem mernek határozottabban fellépni, vagyis defenzív, önvédő viselkedést láthatunk. A közvélemény mindeddig jobbára szintén hallgatott. Ahhoz, hogy megvédjük gyermekeinket, ilyen események közösséget megmozgató hatása szükséges. A kormány ugyan már bejelentette a gyermekvédelmi törvény megszigorítását, én mégis azt szeretném hangsúlyozni, hogy a legelső, legfontosabb feladatunk, hogy magára a gyermekre, az ő szükségleteire, egészséges fejlődésére koncentráljunk! Gyógyítsuk a sebeket, a lelki és fejlődési sérülések orvosolására pedig szervezetileg biztosítsunk pszichológiai szolgáltatásokat! Van hozzá elegendő szakemberünk. Mi erre szervezkedjünk!