A gyönyörűen felújított Keleti pályaudvarból múlt csütörtökön már csak az épület homlokzatát láttuk ugyanolyan szépnek, mint néhány héttel azelőtt. A környék úszott a mocsokban, a levegőben pedig keveredett a klór illata a vizelet, az ürülék és a mosdatlan test csípős szagával. A tér közepén éppen migránsok egy csoportja tüntetett, amiért nem engedték tovább őket Nyugat-Európa felé. Mások csak ültek a földön, falnak támasztott háttal, és csendesen, közömbös tekintettel bámultak maguk elé. Úgy tűnt, egyedül a gyerekek nem érzik a helyzet komolyságát; ők boldogan birkóztak a szemetes fűben és kergetőztek a televíziós stábok közvetítőautói között. A Demokrata mély lélegzetet véve, ide látogatott el.

Hirdetés

A metró bejárata előtti tágas tér nyomortanyává vált: sátrak, hálózsákok, fekhelyül szolgáló, kiterített kartonpapírok, személyes holmik és azok gazdái feküdtek egymás hegyén-hátán. Megközelíteni lehetetlen volt őket, amikor fotós kollégánknak mégis sikerült, néhány jó húsban lévő, dühös arab férfi támadt rá, amiért megpróbálta őket lefényképezni. Megkísérelték kitépni kezéből a munkaeszközt, de nem sikerült, ezért hirtelen megálltak és akcentus nélkül utána kiáltották:

– A kurva anyád!

Mi is örülünk nektek.

Kapcsolódó cikkünk

A pályaudvar épületében is nagy volt a nyüzsgés, a menetrendet mutató digitális táblát nemcsak a migránsok figyelték izgatottan, hanem a többi utazni vágyó is. Az arcokon azonban származástól függetlenül csalódottság látszott, a müncheni járat indulását jelző rubrikában az állt: „TÖRÖLVE”. Reggel óta nem indult egy vonat sem nyugat felé.

– Katasztrófa! Szombathelyre szeretnék utazni, de fél órával ezelőtt még senki nem tudta megmondani, hogy a szerelvény, amire jegyet váltottam, elindul-e vagy sem. Megkérdeztem, hogy visszaválthatom-e a jegyemet, és azt a választ kaptam, hogy csak az ár nyolcvan százalékát térítik meg. A MÁV dolgozóit persze sajnálom, nem ők tehetnek a kialakult helyzetről. Felháborít, hogy idegen emberek személyes problémái miatt nem tudok hazautazni a szülővárosomba – panaszkodott egy fiatal lány.

A káosz a helyszínen posztoló több tucat rendőr arcán is tükröződött, úgy tűnt, ők sem tudják pontosan, mit kéne tenni a helyzet normalizálása érdekében. Egy biztos, a pályaudvar területén való dohányzással – ami egyébként tilos és büntetendő – most nem foglalkoztak, kisebb bajuk is nagyobb volt ennél. A migránsok pedig ki is használták a helyzet adta lehetőséget: nyugodtan pöfékeltek a peronokon, a cigarettacsikket pedig a vágányok közé hajították. A szemetesládák használata egyébként sem hagyomány a bevándorlók körében: a környék kukái szinte üresek álltak, a helyszínen felhalmozódott szemét viszont óriási volt. A közterület-fenntartók is panaszkodtak, hogy nem győznek takarítani.

– Nem lenne szabad hagyni, hogy ezek az emberek szabadon jöjjenek-menjenek a fővárosban. Bele sem merek gondolni, milyen betegségek terjeszthetnek – mondta egy idős asszony, aki épp az egyik közeli patikába igyekezett.

A gyógyszertár dolgozói készséggel meséltek az elmúlt hetek tapasztalatairól.

– Elég sok menekült tér be hozzánk: általában megfázásra vagy hasmenésre, hányásra panaszkodnak, ezeket a betegségeket ugyanis könnyen átadják egymásnak. Nyelvismeret hiányában kézzel-lábbal mutatják meg, mit akarnak. Probléma általában abból adódik, hogy képtelenek felfogni, egyes gyógyszereket nem adhatunk ki recept nélkül. Gyakran olyan terméket kérnek, amit kizárólag abban az országban árusítanak, ahonnan érkeztek. Ilyenkor az interneten próbálom kideríteni, mire is gondolhatnak pontosan, és kísérletet teszek az említett szer összetételéhez hasonló, Magyarországon is forgalomban lévő gyógyszert keresni. Egyébként azt vettük észre, hogy amióta ennyi menekült tartózkodik a Keleti pályaudvaron, megnőtt a kézfertőtlenítő szerek forgalma. Ugyanakkor extrém kérések is előfordulnak részükről: sokan kérnek színes kontaktlencsét, sőt – bármennyire hihetetlen – fülbevalót is.

A bolt előtt járókelőket állítunk meg, hogy megkérdezzük, mi a véleményük a menekültekről.

– Nagyon elszomorít a látvány. Sajnálom szerencsétlen migránsokat, de ez az állapot tarthatatlan. Képtelenség ennyi emberen segíteni, és lehetetlen őket kordában tartani. Folyamatosan érkeznek hozzánk újabb és újabb menekültcsoportok, így hónapról hónapra többen lesznek. A kulturális, vallási, életmódbeli különbségek miatt ezek az emberek képtelenek asszimilálódni, ez jól látszik azokban az országokban, amelyek régóta küzdenek a bevándorlás problémájával. A feszültség egyre csak nő, előbb-utóbb radikalizálódni fog mindkét oldal, akkor pedig előkerülnek a fegyverek is. Jó lenne ezt megelőzni, de mindenki tudja, hogy a szellemet most már nagyon nehezen lehet majd visszaterelni a palackba – mondta egy idősebb úr.

– Nekem ambivalens érzéseim vannak – teszi hozzá a felesége. – Én is sajnálom őket, de fenntartásaim vannak velük kapcsolatban, amikor márkás ruhákat látok rajtuk, százezer forintos mobilkészüléket a kezükben. Valószínűleg elhitették velük, hogy nyugaton jó dolguk lesz, és a segélyből is jobban élhetnek majd, mint otthon. A legnagyobb baj az, hogy a segély is el fog fogyni egy idő után, hiába követelőznek. Nyelvtudás, végzettség nélkül pedig képtelenek lesznek beilleszkedni. Bevallom őszintén, az is aggaszt, hogy amíg egy átlag magyar embernek két gyermeke van, addig egy bevándorlónak három, négy, öt, esetleg ennél is több. Ha itt maradnak, húsz-harminc év múlva minden bizonnyal ők lesznek többségben Magyarországon.

A pályaudvar egyik újságárus hölgyének más a véleménye.

– Sokat sírok, mióta ez a látvány tárul elém. Borzasztó érzés látni ezt a sok édesanyát, amint a gyermekükkel a földön fekve várják, hogy segítsenek rajtuk. És a legtöbb ember ahelyett, hogy odanyújtana nekik egy falat kenyeret, csak átlép felettük. Ezeknek az embereknek nem kellene más, mint egy mosoly és simogatás, de sajnos a magyar egy olyan nép, amelyik nem szeret segíteni másokon.

Míg a járókelők többsége szívesen osztotta meg velünk véleményét, addig a környék kereskedői, vendéglátói már kevésbé beszédesek.

– Nem szeretnék nyilatkozni, belefáradtam ebbe. Több mint egy hónapja uralkodnak ilyen állapotok, a médiumok többsége azonban csak az utóbbi két hétben csapott le a témára. Már nincs kedvem beszélni a tapasztalataimról, teljesen el vagyok keseredve. Kétségbeejtőnek és kilátástalannak tartom a helyzetet. Még az is előfordulhat, hogy előbb-utóbb lehúzom a rolót az üzlet ajtaján – mondta egy környékbeli vegyesbolt tulajdonosa.

A közelben lévő dohánybolt eladója azon kevesek egyike, aki viszont szívesen beszél.

– Egyáltalán nem szimpatizálok a migránsokkal. A szánakozó civilektől, elvakult emberjogi aktivistáktól és a helyzetből hasznot húzni próbáló politikusoktól kérdezem: én is eszükbe jutok a nagy sopánkodás közepette? Gondolnak azokra is, akik itt dolgoznak a környéken és hetek óta ilyen iszonyú körülmények között kell a helyszínen tartózkodniuk napi nyolc-tíz órában? Sajnálják azokat is, akik nap mint nap kénytelenek keresztülvágni ezen a fertőn, átlépkedni a saját mocskukban fetrengő migránsokon, hogy hazajuthassanak? Könnyű toleránsnak lenni a fotelból vagy a számítógép előtt ülve, tessék idejönni, körülnézni és eltölteni néhány órát ezeknek az embereknek a társaságában. Majd meglátjuk, azután mi lesz a véleményük.

Hozzáteszi, hogy minden második vásárlója bevándorló.

– Amikor közlöm velük, hogy nincs lehetőség euróval fizetni, többségük felháborodik, csak kevesen értik meg, hogy előbb a szomszédban lévő pénzváltóhoz kéne menni. Éppen ezért nemrég kerestem valakit, aki ismeri az arab nyelvet, és megkértem, hogy segítsen kiírni egy papírlapra: csak forintot fogadok el. Persze kételyeim vannak afelől, hogy megértik, hiszen úgy veszem észre, jó részük analfabéta.

A dohánybolt eladója mellett a pályaudvar közelében lévő bár pultosa elmondja,ők bizony szelektálnak: akit külső alapján érdemesnek találnak arra, hogy kiszolgálják, azt beengedik, akit nem, azt elküldik.

– Lehet, hogy ez egyesekben megütközést kelt, nekünk viszont nincs lelkiismeret-furdalásunk. Korábban, ha beengedtünk egy szakadtabb migránst, utánajött több tucat, elözönlötték a helyiséget, elfoglalták az összes asztalt, széket, egy kávé fölött órák hosszat üldögéltek, ráadásul használhatatlanná tették a mellékhelyiséget – mondja.

A bár mellett a Keleti pályaudvar környékén található étkezdék is zsúfolásig teltek, a pizza- és gyrosárusok valószínűleg sosem kerestek még olyan jól, mint az elmúlt néhány hétben. A telefonosnál is kígyózó sorok álltak, sőt az arab borbély üzlete is tele volt.

„Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez” – tartja a mondás, és minden bizonnyal Jehova Tanúi is ezt az elvet követve érkeztek a helyszíne. A pályaudvarral szemben lévő kis utcában fogtak hozzá a hittérítéshez, és a bátorságuk meghozta a gyümölcsét: már volt olyan migráns, amelyik a kiadványukat lapozgatta. A menekültáradat persze a turistákat sem hagyta hidegen: a japánok szokásukhoz híven fényképezőgéppel a kezükben figyelték az eseményeket, és olykor mosolyogva vetődtek oda egy-egy migráns mellé, hogy közös portré is készülhessen a Facebookra. Távolodva a pályaudvartól, egy-két utcával arrébb már nem éreztük úgy, mintha egy idegen országban járnánk. Békés, csendes utcák, tisztaság és rend, sehol egy menekült, és magyar szót is hallottunk.

Sétánk után pár nappal a Keletinél veszteglő bevándorlók többsége gyalog indult el Ausztria felé, később voltak, akik buszra vagy vonatra szálltak, hogy elhagyják Magyarországot. Megkezdődött a migránsok menetrend szerinti szállítása áhított céljuk felé, Németországba. A rend mégsem állt helyre a Keletinél, mert folyamatosan érkeznek újabb és újabb, sőt egyre növekvő hullámban a csoportok a déli határ felől. Az állomás és környéke nyomortanyából átjáróházzá vált.

Szencz Dóra, Elek Nikolett