Keresünk téged, Sámuel király!

Mivel a kutató régészek a nemzetségfői központban már a tatárdúlás időszakát ásózzák, nagyon közel járhatnak egy újabb, a magyarság eredetét bizonyító történelmi szenzációhoz.

– Először le kellett pucolni a királyi udvartartásról, amit az ezeréves történelem, különösen a Kádár-kori népi demokrácia ráhordott – mondja Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet régészeti igazgatója, az ásatás ötletgazdája, szorgalmazója és vezetője.

– Idefent a Bolt-tetőn alapított Aba Sámuel és környezete királyi központot, körtemplomot. Az 1960-as években gondolkodás nélkül ráépítettek egy hatalmas szocreál kultúrházat, mellette borozóval, lebetonoztak különböző autóbeállókat, parkolókat, sőt 1952-ben még egy Dér József nevű ízig-vérig kommunista tsz-elnök is ide húzta fel a saját családi házát, biztosan tetszett neki a panoráma. A felelőtlen bolygatások során előkerült középkori köveket meg emberi csontokat a falun kívüli vízmosásokba temették.

A déli harangszó elnémítja a munkagépeket, a platós furgonokat, a csákányok, lapátok a földre pottyannak. Mindenki ott eszik, ahol elérte az ebédidő. A hirtelen támadt csendben a siralmasan lepusztult kultúrház rámpáján állva magyarázza kezében vázrajzokkal Makoldi, hol épülhetett meg az 50 méter hosszú későbbi templom szentélye, hol találtak már Aba-címeres sírt, aztán levezet a volt kommunista tsz-elnök borzasztóan lila házához, mert az alatt is értékek lehetnek, de először majd le kell bontani, miután megvette az állam. Végül a XI. századi templomrom mellé kísér, ahol mintegy 40 gyermek és felnőtt csontjaival teli sírgödör szokatlan látványa akasztja meg a normális levegővételt: egykoron kis és nagy méltóságú hölgyek, urak, önfeledt gyermekek összekulcsolt kezekkel vagy egymást ölelve, némelyik bezúzott koponyával fekszenek a kőlyukakban, mint megannyi évszázad megannyi örömének, tragédiájának, háborújának és járványának, történelmének bizonyítékai.

Miután becsukódnak a szalonnázó bicskák és az elemózsiás műanyag szatyrok, ismét felzúgnak a gépek, meglódulnak a csákányok, mi pedig behúzódunk a zaj meg a por elől a siralmas kultúrház még siralmasabb, régóta használhatatlan kultúrtermébe. Összetört moziszékek, leszakadt függönyök, ládákba gyűjtött csontok, edények és faragott kövek között azt tudakolom Makoldi Miklóstól, miből gondolja, hogy ahol most beszélgetünk, ott ezer éve Aba Sámuel tanácsot ült, vagy illatban és zamatban gazdag mátrai bort kortyolgatott, végül ide temetkezett.

– A fennmaradt krónikáink szerint ezen a helyen a honfoglaló magyar ősöktől származó, egyik leghatalmasabb család alapított nemzetségfői, majd nádor­ispáni, végül királyi központot, ezért minden bizonnyal nemcsak Sámuel tanácskozhatott vagy éppen borozgathatott Abasáron, de az édesapja is, aki Szent István korában a magyar seregek egyik fővezére és az ország északkeleti részének tényleges ura lehetett – sorolja ismereteit, majd áttér az új feltételezésre, amely kutatásai során formálódott kérdéssé benne a király végső temetkezési helyével kapcsolatban.

– Lehetséges, hogy harmadik uralkodónk földi maradványait mégis inkább Abasáron kell keresnünk? – teszi fel ki tudja, hányadszor magának is a kérdést, majd így folytatja: – Eddig azt tudtuk, hogy a katonai túlerő és egy aljas árulás miatt elveszített ménfői csatában a királyt is megölték, holttestét a feldebrői monostorban helyezték örök nyugalomra 1044-ben. A dátumnak azért van jelentősége, mert a Salamon alapította abasári körtemplom akkor még el sem készült, ide nem temethették. Viszont évekkel később, amikor felnyitották a feldebrői sírját, és azt látták, hogy ruhái épek, a sebei pedig meggyógyultak, akkor szent királyként ide, a bencés kolostorba hozhatták át és temethették újra. A feltárás központi részében végzett ásatások során már került is elő olyan gazdagon díszített sírfedlap, amelyen gótikus írásjelek veszik körbe a tökéletes épségben megmaradt Aba családi, királyi címert, amely koronás turult ábrázol, hasonlóan Attila hun királyéhoz. Már ezért is bizakodóak vagyunk.

– Egy ilyen vállalkozás mindig rendkívüli szakmai kihívás, de hozhat-e ebben az esetben újdonságot a kutatás a régészeti szenzáción túl, például a hun–magyar rokonság vitatott kérdéskörében?

– A Képes Krónika és Kézai Simon is arról tudósítanak, hogy az Abák nem az Árpád-háztól származtatják magukat, hanem egyenesen Attila királytól, illetve annak két unokájától, Edtől és Edömtől, akik a hun uralkodó kisebbik, Csaba fiá­nak a gyermekei voltak. A földi maradványok archeogenetikai vizsgálatai olyan összefüggéseket is kimutathatnak majd, amelyek ellentmondást nem tűrően bizonyíthatják például ezeket a krónikákban megírt fontos állításokat.

– Egyértelmű bizonyítékot csak a királynak vagy más leszármazottjának a csontjai­ból is képes az archeogenetika kimutatni?

– Ha a király maradványait találjuk meg, az a genetikai kutatásoknak óriási lökést adhatna, mert akkor az Árpád-házi uralkodók csontjaival össze tudnánk hasonlítani, és kiderülhetne, valóban közös őstől származnak-e, és ha igen, az mennyire igazolja a hun–magyar rokonságot. Azonban, mint korábban említettem, már találtunk Aba-címeres sírhelyet, amelybe minden bizonnyal az Aba nemzetségből származottakat temethették. Nos, az ő maradványaiknak az archeogenetikai vizsgálata is tökéletesen bizonyíthatja az Aba-férfiág vérvonalát, hun–magyar rokonságát, akár a királysír hiányában is. A vizsgálatok már folynak.

– Ezek szerint a száz esztendeje, különösen a szocialista kultúrpolitika idején erőltetett finnugor rokonság elmélete Abasáron, királlyal vagy király nélkül, de tudományosan és végérvényesen megbukhat?

– Az ember csontozata korától függetlenül egyértelműen tartalmazza a DNS-ét, amelynek kinyeréséhez már több mint tíz esztendeje kidolgozta a tudományos technikát a hazai onkológia akkor első számú vezetője, ma pedig a terület minisztere, dr. Kásler Miklós professzor úr és kutatócsapata. A nemzetközileg is elismert, sikeres módszer alapján, akár a kriminológiában a bíróság előtt, úgy a régészetben is a kinyert DNS tévedhetetlen bizonyíték az elhunyt személy kilétét illetően. A legjobb DNS-megmaradási esélyt a koponya és a gerinc találkozásánál vett minta adja, ha innen már nem lehetséges, akkor a combcsont következik, igaz, az a művelet ötvenszer nehezebb és költségesebb is.

– Eddig irányított történészek, nyelvészek és pártideológusok mondták és tanították nekünk, honnan származunk, nem pedig a régészeti leletek. Sok támadás éri emiatt?

– Csöppet sem zavar, de igen, érnek támadások, mert ki merem jelenteni a tanulmányaim, a munkáim, a tapasztalataim és a leletanyagok alapján, hogy a magyar nem halászó, vadászó, gyűjtögető posztneolitikus fajta, amivel szemben a finnugor verdikt csak tiszteletre méltó nyelvelmélet, és nem kőkemény DNS-vizsgálat. Ugyanakkor nincsen felemelőbb érzés a magyar régész számára, mint megtalálni, kiemelni, kézben tartani királyaink és hozzátartozóik földi maradványait, ilyenkor minden mocsok lepereg rólam. Jöjjön csak, mutatok valamit…

Kimegyünk a terepre, bukdácsolunk a markológép után, aztán a feltárás közepe táján leparkolunk az egyik kitartóan csákányozó atyámfia mellett. Az igazgató úr először a hóna alá szorított vázlatait mutatja, aztán meg a csákányos ember előtti dombocskát.

– A bencés templom szentélyében állunk, szerintem itt kell keresnünk a király sírját, remélem, sikerrel. No, ez a felemelő érzés – néz rám, aztán a csákányos kollégájára.

– Én már hangosan szólongatom is király uramat munka közben, várom, mikor válaszol – mondja mosolyogva amaz –, de istenuccse megtaláljuk. Már a tatárjárás idejét ásózzuk, alatta ott lesz a templom és benne a sírja.

A munkavezető Gallina Zsolt a közeli szenzáció reményében a legösszeszokottabb tizenhat emberét hozta át egy másik, Baranya megyei munkáról. Szinte mind Hajdú-Biharban laknak, jó esetben kéthetente láthatják a családjukat. A főnökük szerint, aki 1995-ben ötödmagával végzett a szegedi egyetemen, egy ilyen szintű és keresetű csapatban már nincs helye a nyavalygásnak, itt mindenki tudja, mit vállalt, egy, az átlagnak kényelmetlen életformát. Valóban kicsit őrültek, akár a mindenre elszánt aranyásók, akik képesek törökülésben a földről enni, aztán keresni benne csákánnyal a kincset.

– Mi terepi régészek vagyunk – mondja Gallina brigadéros –, napi tíz óra a szabadban, fent a dombtetőn vagy lent a gödörben, szélben, esőben, esetleg hóban – ránt a vállán. – Megszoktuk, ilyen emberek vagyunk.

– Távol a családtól, bérelt szállásokon, falusi házakban lakni, ha kell, havonta költözni és csak kéthetente látni a családot… legalább megfizetik?

– Most mit mondjak magának? – vakarja meg a tarkóját a derecskei Tőkés Bálint. – Mifelénk az a mondás járja, hogy akkor elfogadható egy szolgálat, ha a gazdáé ugyan a haszon, de a munkás se hal éhen. Nem panaszkodhatunk, annyit mondhatok.

– És a család meg az asszony, ők sem?

– Öt év alatt hozzászokhattak, mert én azóta csinálom – támaszkodik a lapátra Lakatos Aladár. – Az biztos, hogy többet viszek haza az asszonynak meg a három lányomnak, mióta ezt a cigány életet választottam. Én már csak kimondhatom oláh cigány létemre… Az ásó nyele feltöri a tenyeremet, de amennyit itt keresek, meg tanulok a történelemről, annak örülök, akárcsak ennek az Igazságot Magyarországnak feliratú pólómnak, amit nemrégen kaptam ajándékba – húzza ki magát. – Büszkén viselem.

Távolabb tőlünk a feltárt sírokat fényképezi és adminisztrálja a csapat egyik nő régésze, Gulyás Gyöngyi. Jobb híján egy műanyag málnásrekeszt használ irodaszekrénynek. Azt mondja, nagyon fontos mindig a gyors alkalmazkodás az új helyhez, például ide, a faluba egy autópálya-építés régészeti feltárásáról érkezett, amúgy pedig ő is Szegeden végzett, és a Tisza-parti városban lakik.

– Mit hozok magammal a kiküldetésre? – kérdez vissza elgondolkodva. – Hát bakancsot a sár, vastag nadrágot a hideg, arckrémet a bőrt kicserző szél ellen, szóval csak a legszükségesebbeket. De a ruhák mellett mindig ott zörögnek a csomagtartóban a legfontosabb szerszámok, a spakli, a kis cirokseprű, a horoló, a szőrecset és a csontkés. Rövid leltár, aztán puszi a férjemnek, aki a szegedi múzeumban dolgozik, és irány az új kihívás. Ilyenkor elfog a büszkeség, mert itt dolgozom egy újabb történelmi szenzáció helyszínén, ahol nem számít a küszködés.

Ilyen elszánt, sőt megátalkodott emberek keresik a magyar királyokat, úgy a Sár-hegyen, mint Székesfehérváron. Visszamegyünk a lepusztult kultúrházi rámpára, onnan jobban láthatók az ezeréves keresztény magyar történelem megmaradt és feltárt részletei. Makoldi igazgató úr, aki óvodás korában találta élete első leletét, amikor Tokajon közműveket ástak az utcájukban, egy késő rézkori ivóedényt, most abban bízik és azért hajtja a munkát, hogy szeptemberig, az elhalasztott Eucharisztikus Kongresszusig rátaláljanak a Szent István politikáját tovább folytató, halála után pedig ugyancsak szentként tisztelt Aba Sámuel királyunk sírjára.