Keresztény avarok, „avar” magyarok

Ipari vágányt fektettek az 1930-as években a Fejér vármegyei Csákberény-Orondpuszta egyik birtokán. A váratlanul előbukkanó sírok miatt kezdtek ásatásokat a székesfehérvári múzeum munkatársai, majd vezetésüket az avar–magyar folytonosságot utóbb az úgynevezett kettős honfoglalás kifejezésben sűrítő nagy magyar tudós, László Gyula régészprofesszor vette át.

A mintegy 1200 síros csákberényi avar kori temető feltárása azonban 1939-ben abbamaradt, és csak 80 évvel később, 2019-ben indult újra.

– Valójában két temetőről van szó egy mára jórészt kiszáradt patak által kettészelt völgy két oldalán. Az egyik egy a VI.-tól a IX. századig használt avar kori temetkezési hely Csákberény-Orondpusztán mintegy 1200 sírral, amiből eddig 540-et tártunk fel. A másik vele szemben az úgynevezett Arató-szérűn egy részben hasonló, részben viszont jelentős eltéréseket mutató VII–IX. századi temető nagyjából 260 sírral – avat be a részletekbe az ásatásvezető régész, dr. Szücsi Frigyes.

A Szent István Király Múzeum munkatársa, egyben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja szerint a kutatások több fontos kérdéshez szolgáltathatnak adatokat: tisztábban láthatjuk a VI–VII. századi korai avar társadalom kulturális sokszínűségéből a VIII. századig egységesülő késő avar kultúrához vezető utat, majd azt, hogy mi történt a térségben a rejtélyes IX. században. Alapvetően ugyanis mára tudományos közmegegyezés alakult ki abban, hogy az avar kori népesség leszármazottjai tömegesen élték meg Árpád népének érkezését, mondja a nemzetközi elismertségnek örvendő régész. Emellett a csákberényi temetők is számos bizonyítékot szolgáltatnak, hogy a kereszténység az Avar Kaganátus időszakában ebben a térségben is jelen volt.

– Pannónia, vagyis lényegében a Dunántúl az V. század elején szűnt meg az összeomló Római Birodalom provinciája lenni. Addig viszont itt is államvallás volt a 380-ban I. Theodosius császár által ekként deklarált kereszténység, olyannyira, hogy az egyháznak több szentje született vagy tevékenykedett Pannóniában, elég csak a IV. században élő Tours-i Szent Mártonra, az V. századi Szent Severinusra vagy a VI. századi Bragai Szent Mártonra gondolni. A római birodalmi keretek megszűntek, de a romanizált helyi keresztény népesség jelentős része itt maradt, és keveredett más népekkel – hívja fel a figyelmet a kevéssé köztudott, ám annál jelentősebb tényre Szücsi Frigyes.

Az avar uralom kezdetét 568-ra teszi a történettudomány. Igen érdekes, hogy, amint arról a népe történetét megíró VIII. századi longobárd származású szerzetes, Paulus diakónus beszámol, ez a Kárpát-medence nyugati felében egy ideig szállást foglaló északi germán nép 568 húsvétját még a Dunántúlon ülte meg, majd szervezetten kivonultak, átadva a területet az avaroknak. Vagyis nem csatában szerezték meg a területet az avarok, hanem megállapodással. Ennek magyarázata valószínűleg a korábban kipróbált avar–longobárd szövetség volt, amely 567-ben legyőzte a tiszántúli gepidákat. Egy évvel később pedig a longobárdok átköltöztek a róluk elnevezett Lombardiába.

Ezután az Avar Kaganátus nagyszerű történelmi teljesítménnyel több száz évre megszervezte a Kárpát-medencét. Igaz, ezt korábban a hunok is megtették, de időben az rövid életűnek bizonyult Attila király halála és az akkori geopolitikai adottságok miatt.

– A Kárpát-medencében megszervezett Avar Kaganátust nevezhetjük államnak, a kor egyik legjelesebb kutatója, az osztrák Walter Pohl a témában 1988-ban megjelent monográfiájában a steppeállam kifejezést használja – mondja Szücsi Frigyes.

E kor temetőit ásták meg Csákberényben a fiatal régész vezetésével a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai régészhallgatókkal és a múzeum által meghirdetett úgynevezett közösségi régészeti program önkénteseivel, jellemzően régészeti szakképzettség nélküli, jó értelemben vett laikusokkal, akik azonban fegyelmezett lelkesedéssel, alázattal segítették a régészek, technikusok, restaurátorok által felügyelt tudományos feltárást.

– A temetők vélhető családi rendjének igazolása vagy cáfolata az archeogenetika feladata lesz, ezután kapunk majd teljes képet a temetőket használó korabeli népesség eredetéről és rokoni viszonyairól. Az viszont az előkerült leletekből kétségkívül megállapítható, hogy a kereszténység a Római Birodalom visszavonulása után is tovább élt a Kárpát-medencében. Ezt bizonyítja a szintén általunk a bodajki Homoki-dűlőben 2016-ban feltárt sírban talált egyenlő szárú, az úgynevezett máltai keresztre hasonlító bronzkereszt, ami egy VII. században élt 20-24 éves nő sírjából került elő. Ebben a sírban a más hitű temetkezésekkel szemben keresztényekre utaló módon nem volt semmilyen „túlvilági útravaló”. Csákberényben pedig egy ólomból készült, szintén egyenlő szárú kereszt került elő. Ezek jelentése nem vitás, a kérdés legfeljebb az, hogy az eltemetettek maguk is keresztények voltak-e, vagy más okból kerültek a sírba ezek a jelképek.

Nagyon érdekes, hogy az ólomkeresztet tartalmazó sírból előkerült egy olyan orsókarika is, aminek egyik oldalán egy hosszanti irányban elnyújtott hatágú csillag látható. Ez Szücsi Frigyes magyarázata szerint lehetett pogány szimbólum, de akár ókeresztény jelkép is, a zsidó szimbolikában ugyanis csak később vált jellemzővé.

Az Avar Kaganátusban Nagy Károly frank uralkodó 791-es támadása után polgárháború tört ki, a IX. század elején pedig politikai értelemben megszűnt ez az állam – de előtte még az utolsó avar kagán megkeresztelkedett. Vagyis a kereszténység Kárpát-medencei térhódítása nemhogy nem szűnt meg, hanem folytatódott. Épp ezért Árpád magyarjai, akik már Kelet-Európában megismerkedhettek a kereszténységgel, az avarok között is nagy számban találkozhattak a Jézus-hit követőivel.

– Az Avar Kaganátus nagyjából 250 éves történetének elejéről és végéről vannak írásos feljegyzések arról, hogy a kereszténység jelen volt abban a világban. Keszthely-Fenékpusztán fennmaradt egy ókeresztény templom, ami késő római alapokon a VI. században épülhetett, és ugyanolyan funkcióval működött a VII. század közepéig – mondja Szücsi Frigyes.

A régész emlékeztet rá: a nemzetközi jelentőségű nagy román vallásfilozófus, Mircea Eliade A szent és a profán című megkerülhetetlen alapművében ír a homo religiosus típusáról, aki a vallás rendjében élte az életét, és mindent ennek jegyében tett. Ennek megfelelően nem véletlenül kerültek az avar kori sírokba a keresztek sem, és nem véletlenül oda helyezték az egyes tárgyakat, ahol sok-sok évszázaddal később a régészek megtalálták őket.

– Ugyanakkor gyakori jelenség, hogy több vallás elemei keveredtek. A csákberény-arató-szérűi ólomkeresztet például a halott jobb combcsontja mellett találtuk, a bal lába mellett marhacsont és egy edény volt, túlvilági útravalóként. Utóbbi nem keresztény szokás, hiszen a keresztény hit szerint a mennyben senki nem szenved hiányt semmiben. De ez nem jelenti azt, hogy az eltemetett személy ne lehetett volna keresztény, vagy legalábbis ne tájékozódhatott volna a kereszténység felől – hangsúlyozza Szücsi Frigyes.

Az avar kori és a magyar népesség folytonossága mellett tehát a kereszténység kárpát-medencei folyamatossága is ténynek nevezhető. A kérdés az, hogy a jézusi hit milyen arányban hatotta át a korabeli társadalmat, és az avar kor keresztény csoportjai milyen kapcsolatban álltak Rómával, a formálódó Egyház szívével.

– Kellett lennie valamiféle kapcsolatnak, hiszen az úgynevezett avar honfoglalás 568-ban történt, egyházi írások pedig 572-ből egy zsinat résztvevői között említenek egy pannóniai püspököt. Ő valószínűleg a romanizált keresztények egyike lehetett – ad magyarázatot a kérdésre Szücsi Frigyes.

Az Avar Kaganátusban tehát nem volt ismeretlen a keresztény hit, és a kaganátus politikai kereteinek szétmállása nem jelentette a jelentős lélekszámú avar népesség eltűnését. Ellenkezőleg, az avarok maradtak, és alig száz év múlva megélték Árpád magyarjainak honfoglalását. Tény, hogy az avar néptömegek kipusztulásának, elvándorlásának nincs semmi nyoma, és annak sincs jele, hogy csatáztak volna az árpádi magyarokkal. Az viszont gyakorlatilag bizonyított, hogy az Árpád-kor népessége embertani, genetikai és részben kulturális kapcsolatban állt az avarokkal. A késő avar korban gyökerezik például a kora Árpád-kori edényművesség és konyhakultúra.

És akár tovább is merészkedhetünk: kis kitérőt téve a régészettudomány tényszerűségeitől a logikára támaszkodva feltételezhetjük, hogy talán áthidalhatatlan nyelvi különbségek sem nehezítették ezt a szerves eggyé olvadást. Az elit és annak reprezentációs szokásrendje változott, de a köznép dolgos mindennapjai és az ahhoz kötődő tárgyi és szellemi kultúra jórészt változatlan maradt – ebben összegezhető a kutatások tanulsága.