Látogatóban a hagyományaira büszke Hortobágyon
Kert a világ közepén
A Hortobágy emléke, sajátos kultúrája nemcsak megőrzendő kincs, de olyan forrás is, amelyből újra és újra erőt meríthetünk. Húsznál is több helyen és még több formában újultak meg a Hortobágyi Nemzeti Park különféle pontjai.
A Világörökségünk a Puszta pályázat keretén belül például kalandpark és olyan játszótér született, amely a térség tipikus elemeit, állatfiguráit jeleníti meg, de van itt új vásártér, biciklikölcsönző, a bivalytó mellett épült magas híd, és van új, illetve felújított kiállítás, múzeum is.
Az összesen 3 milliárd forintos fejlesztés célja egyértelmű: hagyományaink megőrzése. Amiben benne foglaltatnak az itt tartott iskolai órák, a park erdei iskolája, és épp ilyen fontos a felnőtt-társadalom tudati „rehabilitációja” és nevelése is. De a hely turisztikai, külföldieket csalogató szerepét se hagyjuk ki! Évente legalább 8-10 nagy és sok kisebb közösségformáló rendvény, előadások, programok várják a látogatót. Százötvenezren fordulnak meg itt egy esztendőben, mondja kalauzunk, Danyi Zoltán, a nemzeti park Ökoturisztikai és Környezeti-nevelési Osztályának vezetője.
Mint a paradicsomban
A legtöbben ma is a délibábbal, a gémes kúttal, a festői naplementével, illetve a hatalmas legelésző gulyákkal azonosítják a Hortobágyot. Pedig ennél sokkal többről szól e térség története. A Hortobágy a feltárt régészeti leletek és a kiállításon is bemutatott apró termékenységi plasztika, az úgynevezett zámi idol szerint már 7400 évvel ezelőtt is lakott volt. Látható itt egy csodálatosan kidolgozott, 5000 éves ezüst hajkarika, illetve egy szkíta női sírból származó ékszer is. Andrásfalvy Bertalan, a neves néprajzkutató egykor azt mondta, hogy a Hortobágy egy gazdag, mindenben bővelkedő kert volt, szorgalmas, önfenntartó közösségekkel, egészen az árutermelés megjelenéséig.
A térséget a szocializmus gazdaságfejlesztő lendülete változtatta meg igazán. A Hortobágy természeti egyensúlyát még az sem kezdte ki, hogy a térség Debrecen tulajdonába került, a büszke cívisek az itt legeltetett állataikból gazdagodtak meg és emelték magas rangra városukat. De az igazi fordulatot az a rizstermelési koncepció hozta el, amely a terület jelentős részének felparcellázáshoz, vízháztartásának előnytelen megváltoztatásához vezetett – szerény gazdasági eredménnyel. És persze megtették természetromboló hatásukat a gyapottermesztésre irányuló, újra- és újrakezdődő, de mindig kudarccal végződő kísérletek is. Harminc éve próbálják visszaállítani az eredeti állapotot, és még nem értek a végére. De már sok helyütt megcsillannak a vizes élőhelyek út menti felületei, csodálja is az utazó az ott vadászgató gólyák tömegét. Ha már madarak: közel 300 madárfaj él a Hortobágyon. Az egykori rizsföldeken ma gazdag vadaspark terül el, taki lovakkal, bivalyokkal, farkasokkal, sakálokkal belakva.
A Hortobágy illata
A gulyáskommunizmus idején a külföldi turistákat elvakítani igyekvő néhány csikósbemutató és pár bogrács birkapörkölt csak kirakat volt. Valójában a Rákosi-rendszer nemcsak az idehurcolt, lágerekbe zárt embereket gyalázta meg, de magát a Hortobágyot is. Amit utóbb a Kádár-kurzus sem volt hajlandó magasabb rangra emelni egy közönséges bombázótérnél, ahol főleg a szovjet légierő gépei gyakorolhattak.
Most a fejlesztéseknek köszönhetően megújult, illetve újonnan megnyitott kiállítások éppen arra törekednek, hogy társadalmi méretekben is megismerjük a Hortobágy lényegét. Ezek a tárlatok már az interaktivitás szellemében születtek, a XXI. század kiállítási technikáinak segítségével cselekvésre, aktív részvételre ösztönözve az érdeklődőt. A látogatóközpont egyik új, a Hortobágy természete című tárlatán például a föld, a fű, a virágzó növények illatmintáival ismerkedhetünk meg egy pumpás berendezés segítségével. Vagy rá kell helyeznünk a tenyerünket egy kis műanyag lapra, hogy érzékelhessük a Hortobágy egyik jellemző madarának, a darunak az emberénél magasabb, 38 fokos testhőmérsékletét. Legyen szó hüllőkről, madarakról, tenyészállatokról vagy akár a Hortobágy növényvilágáról, talaj és jelenlegi víz viszonyairól, teljes képet kap a látogató. Erdő, mocsár, szikes puszták vegyes képe tárul elénk, és egy sajátosan konzervált formában megismerhetjük a Hortobágy jellegzetes és igazán gyakori növényét, a tippant is. Az ábrák szerint évszakonként változtatja a színét, és elsőrangú élelme a legelő állatoknak. Nem kell termeszteni, gondozni, magától burjánzik.
Illatokról esett szó az előbb, de egyéb érzékeinket is célba veszi a kiállítás: képpel és hanggal, mennydörgésekkel kísérve mutatja be azt a Hortobágyon végigszáguldó vihart is, amely a délibáb mellett szintén a világörökség része lett. Tudomásunk szerint ugyancsak a világörökség része a Hortobágy csillagos égboltja is, amely fontos tájékozódási térképe volt egykor a pásztoroknak.
A központi épület másik kiállítása, A jószág haszna című tárlat a térség emberének életét, mesterségeit helyezi középpontba. Viseletek, főként guba és suba, valamint kalapok, amelyek egyikére-másikára úgy rá tudott állni egy felnőtt, hogy nem horpadt be alatta. És itt van egy réges-régi, de működésbe hozható gyapjúkikészítő gép is. És ha már szinte mindent láttunk a hortobágyi közösségek munkamegosztásából, az állatok bőréből, szőréből, csontjaiból készült tárgyakból – ideértve a trágyájukból vetett vályogszerű téglát is –, megdől egy régi tévhitünk. Mi ugyanis a szilajságukról, ügyességükről ismert csikósokat képzeltük az egykori társadalmi hierarchia csúcsára. De nem! Kiderül, hogy a marhát hajtó gulyás volt az igazi tekintély, mert a marhatartás hozta messze a legtöbb pénzt. A csikós csak utána következett, őt követte a juhász, majd a malacok őre, a kondás zárta a sort.
Készül e kiállítás keretén belül egy olyan szoba is, ahol virtuális szekérkirándulást tehet a látogató, aki jól teszi, ha számít rá, hogy hirtelen a hely híres betyárja, Sós Pista és marcona legényei állják útját…
Zenélnek a kolompok
A világörökség része lett az az emlékmű is, amit ugyanabból a kőből faragtak, mint amiből a híres kilenclyukú híd készült. A híd megszépült, pontosabban kiirtották a körülötte elszaporodó nádast, amely miatt kilenc lyukából már csak hat volt látható. Tövében nagy, hívogatóan szép csárda.
Itt jártunkkor még csak 95 százalékban kész a park talán legjelentősebb attrakciója, a megújult Pásztormúzeum. A világörökség része ez az egykori szekérbeálló is. Itt nem is a csúcsra járatott interaktivitás a lényeg, meg a legmeglepőbb technikai eszközök, fogások, hanem az, hogy e helyütt láthatunk bele igazán a hortobágyi élet mélyebb rétegeibe. Van itt például egy digitális fal, amelyre bárhonnan bármikor bejelentkezhetnek – és be is jelentkeztek – hazai juhászok, csikósok, gulyások, kondások, az amúgy már kihalóban lévő foglalkozások talán utolsó képviselői. Rövid portrét, sokszor videóval kísért névjegyet adva magukról. De megvan itt ennek a nemzetközi, valóban a Földet átfogó változata is; mi éppen egy pakisztáni, majd egy mongol pásztor bemutatkozására kattintunk rá. Nem nehéz rájönni, hogy a pásztorok úgy tekintenek magukra, mint egy összetartó, ősidők óta létező, mondhatni kozmikus közösség tagjaira.
Aztán itt a karikás ostor kapcsán készült, lassított videófelvétel. Ez a fizikai kísérlet bizonyította, hogy a karikás ostor vége, vagyis a csapója a hangsebességnél jóval gyorsabban halad, ha ügyes ember forgatja. És itt van megint egy szenzáció, a rúd, amely a vízkimerést imitálja. A látogatónak a súlyok, ellenállások beállításának köszönhetően olyan érzése van, mintha maga töltené meg a vödröt valamely állatnak. Egy marhát naponta háromszor kellett megitatni, és alkalmanként két-két vödör vízre volt szüksége. Képzeljük el, mi munkát jelentett ez egy százas gulya mellett…
Az úgynevezett pásztorévkör mentén, az állatok kihajtásától kezdve épül fel a kiállítás, többek között hangban, fényeffektusokban is megjelenítve a puszta egy-egy napját derengéstől alkonyatig. Középen egy mozi, benne kisfilm a Hortobágy mindennapjairól, például az állatok születéséről, a körülöttük végzendő, néha igencsak kemény munkákról: a marhák befogásáról, a lovak betöréséről. Ezernyi titok, amelyről városi embernek már fogalma sincs, de talán a vidéken élők többségének sem. Egy nyájhoz például három kolomp kellett; most magunk választhatjuk ki ezeket egy interaktív táblán. De úgy kell eljárnunk, hogy az egyszerre megszólaló kolompok hangjai dallamos képletet adjanak ki. Sajátos muzsika keletkezik így, amit a nyáj megjegyez, és ezután ehhez igazodik. Nem csámborog el más kolompszó hívására…
Bajárjuk a park különféle részeit, a mátai lovas telepet, megnézzük a bivalyok fürdőjét, egy kisebb, de hangulatos és érdekes kiállítást. Fejlesztések itt és ott, nem is mindig olyanok, amelyekre felkapjuk a fejünket. Ilyenek például az újonnan vásárolt kicsi, panorámás turistabuszok, új lovas szekerek. Ezek viszik végig a látogatókat terepen, azaz a vadas kanyargó útjain.
Jó itt lenni. Egy közegben, ahol egyrészt valódi önmaga, másrészt a természet része, harmadrészt pedig a Teremtő gyermeke az ember. Merítsünk ebből az erőből!
