Két bejglim van még…

A Demokrata december 20-i számában megjelent írás.

Alig hagyjuk magunk mögött a beléptetőpontot, a folyosó végén, hivatalira emlékeztető környezetben terebélyes karácsonyfa tűnik fel, ágain papírdíszek.

– A fogvatartottak állították, ők is csinosították – mondja Búzás Dorottya büntetés-végrehajtási főhadnagy, a Váci Fegyház és Börtön sajtóreferense, és miközben a börtönlelkész irodájához vezet, megoszt velünk néhány adatot: az intézményben mintegy 700 erőszakos bűncselekmény – például: súlyos testi sértés, zsarolás, rablás, emberölés – miatt elítélt férfi tölti büntetését, átlagosan mintegy nyolcévi szabadságvesztésre ítélve.

– A fogvatartottak közül háromszázan dolgoznak a börtön valamelyik üzemében. A nyomdaipari cég számos közintézményt lát el különféle termékekkel, a fémtechnológiai üzemből a határkerítés magasító elemei kerültek ki, amelyeket az itteni szlengben csak úgy emlegetnek: hattyúnyak. További 300 fő vesz részt valamilyen oktatáson, legyen az általános, középiskolai vagy szakképzés – mondja, majd kinyit egy elektromos védelemmel ellátott, rácsozott ajtót, és immár valóban börtönt idéző környezetben járunk.

Talpunk alatt gondosan tisztított linóleumpadló, a rabok takarítják, még látszik rajta néhány vízfolt a legutóbbi felmosásból, jobb kéz felé a zárkák sora. Balra, a folyosó egyébiránt csupasz falán szokatlan készülék vonja magára a figyelmünket: elektromos szerkezet, digitális kijelzővel.

– Az intézményben rendszeresített KIOSZK-gépek egyike, amelyeket a Covid-járvány idején szereltek fel. Tulajdonképpen egy konzol, amihez speciális billentyűzet, számítógép és kártyaleolvasó tartozik. Ha valamelyik fogvatartott a leolvasó elé illeszti a QR-kóddal ellátott kártyáját, amit kötelesek mindig maguknál tartani, akkor a rendszer azonosítja, és az illető a kijelzőn megjelenő menüpontok segítségével különféle kéréseket juttathat el a vezetőséghez. Például azt, hogy szeretne a lelkésszel beszélni – szolgál felvilágosítással a főhadnagy.

Felballagunk egy lépcsőn, torkolatával szemben egy irodaajtó nyílik. Belépünk, az ajtó közelében kanapé, rajta három gitár és egy szintetizátor.

– Az istentiszteleten használt hangszerek. A vasárnap délután kettőkor kezdődő és négyig tartó alkalmakon a fogvatartottakból álló dicsőítő csoport szolgáltatja a zenét, élőben. Összesen csaknem egy óráig szoktak játszani – mondja Gottfried Richárd.

A református tiszteletes 2015 óta szolgál Vácon, de sokáig számára sem volt egyértelmű, hogy ide kerül majd, sőt, az sem, hogy egyáltalán lelkipásztor lesz belőle:

– Őrbottyánban nőttem fel, nihilista-anarchista szemléletű fiatalemberként. Hosszú hajam volt, egy punkegyüttesben gitároztam, és amellett kötekedtem, bunyóztam, piáltam. Hittem, hogy Isten létezik, de úgy gondoltam, haragszik ránk, gyűlöl minket, embereket, köztük személy szerint engem. Ezért kezdetben féltem tőle, utóbb lázadtam ellene. Aztán elvittek sorkatonának, és ott érzelmileg különösen mélyre kerültem. Leszerelésem után felvettem a kapcsolatot a csoporttal, amelynek tagjaként korábban eljutottam a konfirmációig, és sokat beszélgettem Istenről és természetéről a felkészítést tartó lelkész házaspárral. Többször annyira összevesztem velük, hogy rájuk csaptam az ajtót, de mindig újra fogadtak, és szóba álltak velem, amiért utólag nem lehetek elég hálás. Végül meg- és legyőzött az Isten: bár korábban tűzoltó akartam lenni, 1998-ban a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára felvételiztem.

Munkája során gyakran visszanyúl balhés ifjúsága idején szerzett tapasztalataihoz, hiszen az egyik legfontosabb, amire egy lelkipásztornak ebben a munkakörben szüksége van, nem más, mint az emberismeret. Meg kell ugyanis tudnia állapítani, hogy a hozzá fordulók érdeklődése őszinte-e, valóban szükségük van-e segítségre, támaszra és útmutatása, vagy csak azt gondolják, hogy az istentiszteletre, misére járással legalább részben mentesülhetnek a börtönélet szigorú kötöttségei alól.

– A börtönlelkésznek egyébként nem feladata külön-külön megvizsgálni, melyik érdeklődő hite milyen mély, és melyikük lelki-életvezetési fordulata valódi. Erre nézvést a szabadulókörletben hagyott bibliák száma a legbeszédesebb. Távozása előtt ugyanis valamennyi megtértnek adok egy-egy bibliát, és ha nem viszi magával, hanem leteszi az utolsó helyiségben, akkor tudom, hogy nem gondolta komolyan. De amióta itt vagyok, többtucatnyi olyan ember tért meg, akik hite azóta is eleven, vagyis gyakorolják, és a mindennapokban aszerint élik az életüket. Ezt a közösségeikből érkező visszajelzésekből tudom, ugyanis távozásuk előtt mindannyiuknak azt tanácsolom: keressenek odakinn egy közösséget, és legyenek a tagjai, másként ugyanis nem fog menni.

A lelkész egyetlen hozzá fordulót sem utasít el. Vannak napok, amikor a KIOSZK-gépeken keresztül öt jelzés is eljut hozzá. Volt rá példa, hogy egy rab azért látogatta meg, mert kávéhoz és cigarettához szeretett volna jutni, de jellemzően akkor keresik meg, ha haláleset történik a családban, a rokonságukban, továbbá akkor, ha nézeteltérésük támad valamelyik zárkatársukkal.

– Az első esetben gyertyát gyújtunk az elhunytért, igény szerint közösen imádkozunk érte. A másodikban nincs kizárva, hogy az illető végül másik zárka lakója lesz – feltéve, hogy a börtön vezetése is úgy ítéli, hogy komoly dologról van szó, tehát lépni kell.

A börtönlelkész tapasztalatai szerint a legtöbb rab itt, a rács mögött találkozik először Istennel.

– Miután elkezdünk beszélgetni és elmúlik a bizalmatlanságuk, megdöbbentő emlékeket ismerhetek meg, megrázó élethelyzetekbe tekinthetek bele. Kiderül például, hogy sokan viszonylag ritkán látták az édesapjukat, mert amikor kinn voltak, az épp börtönben, és amikor az apjuk volt kinn, ők ültek. Többen úgy emlékeztek rá, hogy hatalmas, erős ember volt, a nyakában vitte, aztán könnyedén feltette őket az ablakba, például a fürdőszoba ablakába. Vagyis az apjuk kisgyerek koruktól kezdve magával vitte őket – betörni.

És hogy a börtönben hogyan telik a karácsonyi időszak?

– Mivel a fogvatartottak számára ilyenkor általában az a legnehezebb, hogy nem lehetnek a családtagjaikkal, felértékelődik az úgynevezett családi beszélők jelentősége, amelyeken nem egy, de három embert fogadhatnak – említi Búzás Dorottya.

– Nem csupán 24-én, de 25-én is tartunk istentiszteletet, amelynek fő üzenete: Jézus Krisztus emberré lett, hogy mi is emberré lehessünk, a szó legszebb, legtisztább értelmében – folytatja Gottfried Richárd. – A legszegényebb elítélteknek, függetlenül attól, hívők-e, vagy sem, csomagot készítünk a hívő társaik által összeadott pénzből, általában neszkávét, csokit, tisztálkodószereket, névre szóló képeslapot teszünk bele. És mert ez az ünnep a börtönben is elválaszthatatlan a bejglitől, a fogvatartottak saját időszámításuk elemévé tették e süteményt. A mondás, hogy „két bejglim van még”, annyit tesz, hogy az illetőnek még két karácsonyt kell rács mögött töltenie, utána szabadul.

A kápolna felé indulunk. A belső udvart átszelő keskeny út két oldalán fémkerítések, tetejükön szögesdrótgombolyagokkal. A rövid utacska végén azonban kissé leromlott állapota ellenére is impozáns, méltóságteljes épület magasodik: egy neogótikus templom, 1855 és 1885 között építették, kifejezetten börtönkápolna céljára.

– Már csak az udvaron keresztül lehet megközelíteni, de annak idején más volt a belépés rendje: a rabok jobbról, a jelenlegi karzat felől érhették el, a városiak balról, a külvilágból, a Duna felől – említi a tiszteletes, miközben beenged minket.

Odabent a főleg a mennyezeten és a szentély környékén fennmaradt XIX. századi festmények és töredékeik jól érzékeltetik, hogy mintegy száznegyven évvel ezelőtt milyen gazdag és ünnepi lehetett a belső tér díszítése.

– 1950-ben a hatalom akkori birtokosai fonálgombolyító és csillámfejtő üzemet rendeztek be itt. A főhajót polcsorokkal választották le a mellékhajókról. Az emeleti karzat fájából több ponton eltávolítottak egy-egy darabot, így biztosítva helyet a Dexion Salgók lábainak, e hiátusok mind a mai napig látszanak. A szentélyt jókora ponyvával takarták el, hogy a rabokat lehetőleg semmi se emlékeztesse arra, szakrális térben járnak – mondja Gottfried Richárd. – A helyiség a 2000-es évek elején nyerte vissza eredeti funkcióját, azóta ökumenikus jelleggel használjuk. Minden, a börtönbe bejáró felekezet a maga liturgiája szerint.

A vasárnapi istentiszteletek így református szertartásrend szerint zajlanak, és mintegy száz rab szokott részt venni rajtuk. További 50 nevet tartalmazó várólistán pedig azok szerepelnek, akik szeretnének templomba menni, de nem jutottak be.

Rostás Zoltán és Vidák Norbert a szertartásokon rendszeresen részt vevő fogvatartottak között van. Zoltán a Biblia olvasásával kezdi a napot, hogy erőt kapjon az előtte álló huszonnégy órára.

Négy gyermeke van, a legfiatalabbat egy éve nem látta, de az édesanyján keresztül küld neki csomagot karácsonyra. Csokoládét, cukrot tesz majd bele, meg egy portrét, amit maga rajzolt a gyerekről, fénykép alapján.

Zoltán az élettársával folytatott súlyos veszekedés után altatót vett be, majd ivott rá, öngyilkosságot akart elkövetni, de rablás lett a vége. Hat évet töltött le a büntetéséből, két év múlva szabadul, és komoly tervei vannak: Németországban fog dolgozni. Egy ismerőse ugyanis, akivel itt barátkozott össze a börtönben, odakint létrehozott egy galvanizálócéget, és munkát ajánlott neki.

Norbert eredetileg rablásért került be, és már otthon lehetne, ha idebenti verekedés és zsarolás miatt a bíróság meg nem toldja a büntetését. Úgyhogy még nyolc éve van hátra, de azt mondja, tulajdonképpen nem bánja, hogy így történt, mert e „ráadás” során talált rá Istenre.

– Amíg nem ismertem őt, nehéz volt, a hozzátartozóim hiánya és a bezártság miatt csak ürességet éreztem. Most viszont béke és szeretet van bennem. Istennel töltöm majd a karácsonyt, ahogy az összes többi napot is!

Némi tűnődés után kiböki, hogy számára a karácsony a Jézus és közte, valamint a közte és a családja között lévő egység ünnepe. Ehhez Zoltán is csatlakozik, és a két férfi már indul is, hogy ismét bekapcsolódjanak a börtön életébe.

Kifelé indulunk, a kijárat mellett néhány festményt pillantunk meg. Stílusuk ismerősnek tűnik, és mikor rákérdezünk, ugyanezen alkotó képeit láttuk-e odafent, a lelkészi iroda falain, Gottfried Richárd bólint:

– Az egyik volt fogvatartott, Wu készítette valamennyit. Itt, a börtönben tért meg, és miután szabadult, visszatért a kommunista irányítás alatt álló, egyébiránt döntően konfuciánus, taoista, buddhista Kínába – evangelizálni!