Két csizma között – interjú Nagy Feróval

– Amikor az interjút egyeztettük, azt mondtad, hogy a csütörtöki fociedzés szent és sérthetetlen. Ennyire szereted?

– Imádom. Segíti az állóképességet, kikapcsol, ráadásul a barátaimmal is találkozhatok. Ebben az élemedett korban már minden megmozdulás nagyon fontos. A másik kedvenc tevékenységem a főzés. Szerénytelenül hangzik, de elég jó vagyok benne. Az egyik specialitásom a mézes csilis rák. Nemrég nokedlis paprikás krumplit főztem a haveroknak, és bár először egy kicsit extrémebb ételre számítottak, amikor megkóstolták, le­esett az álluk, annyira ízlett nekik. A titok, hogy szívvel és hatalmas szeretettel főzök. Ugyanígy megyek fel a színpadra is, ahol kiélvezem a közönségtől érkező szeretethullámot, és megpróbálok belőle minél többet visszaadni a publikumnak.

– Mennyit próbáltok, most, hogy készültök a Beatrice 1978–2023 jubileumi nagykoncertre december 9-én?

– Heti három alkalommal. Többet is lehetne gyakorolni, de hát úgy vagyok vele, hogy öregek vagyunk mi már ehhez… Éppen most állítottam össze a repertoárt, mert bár nem szeretek menetrend alapján zenélni, egy ilyen nagykoncerten, ahol a világítástól a színpadképig minden pontosan ki van találva, tartanunk kell magunkat egyfajta rendhez. A listán nagyjából 50 nóta szerepel. Két és fél órás fellépésre készülünk.

– Az MVM Dome 20 ezer férőhelyes sportcsarnok. Hetek óta élénken foglalkoztatja a sajtót, hogy mennyire extra jelenség manapság egy nagyobb stadiont megtöltetni…

– A rendszerváltás környékén a Beatrice rendkívül felkapott zenekar volt, a közönség imádott minket. Garázs című rádióműsorom olyan népszerű volt, hogy még a Szabó családot is ripityára vertük, csak a Krónika tudott megelőzni minket. Akkor sokkal könnyebb volt megtölteni egy nagy csarnokot, mint most, retró zenekarként. Az, hogy Azahriah egymást követően három koncertet is ad a Puskás Ferenc Stadionban, valóban páratlan teljesítmény. Utoljára a világhírű Ramm­stein együttesnek sikerült kétszer telt házas koncerten fellépni az Arénában, ahol egyébként én is ott voltam. Szurkolok a fiatal magyar előadónak, örülnék neki, ha végre ebben a műfajban is lenne egy világsztárunk. Ha hívna vokálozni, halál komolyan mondom, hogy oda is elmennék, nincs bennem irigység.

– Az MVM Dome-ban lesz olyan különleges attrakció, performansz, amit a közönség már megszokhatott a Beatrice-koncerteken?

– Mindenképpen lesz! A színpadmesterrel két hatalmas csizmát álmodtunk meg a színpad két szélére. Az egyiken, ami egy kicsit a Sztálin csizmáját is szimbolizálja, a szovjet sarló és kalapács villog majd, a másikon meg az amerikai lobogó. Jelezve, hogy mi, magyarok mindig nagyhatalmak szorításában éltünk, rendre nekik kellett megfelelnünk. Ellenkezni nem nagyon volt esélyünk, legfeljebb időnként egy kis borsot törni az orruk alá. Manapság a helyzet bonyolultabb, hiszen a világ többpólusúvá vált.

– Most kihez kell alkalmazkodnunk?

– Azt hiszem, legjobban saját magunkhoz, hogy túléljük ezt a korszakot. Úgy vélem, erre minden esélyünk megvan, hiszen a miniszterelnök személyében olyan vezető irányítja az országot, aki úgy tud politikai stratégiát kidolgozni, hogy voltaképpen néhány évre előre látja az alternatívákat.

– Hogyan lehet jól alkalmazkodni?

– Meg kell próbálnunk visszafogni az indulatainkat, ennek ellenére nem szabad belenyugodnunk abba, hogy az öngyilkos akció felé tartó vörös medúza elfoglalta Európát. Ha ezt a nagyon is komoly vészhelyzetet nem kezeljük kellő józansággal, belesodródhatunk egy háborúba, amit, úgy vélem, egyikőnk sem akarhat.

– Neked könnyű visszafogni az indulataidat?

– Bevallom, rockzenészhabitussal nagyon nehéz. Előfordul, hogy trágár gondolataim támadnak ezzel a témával kapcsolatban, mégsem szeretnék ilyen attitűdöt képviselni. Fontos, hogy ebben a rettenetes időszakban is igyekezzünk normális, tisztességes embernek maradni. De ne feledkezzünk meg arról se, hogy Krisztus mégiscsak korbáccsal verte ki a kufárokat a templomból.

– A Kossuth-díj azt is jelenti, hogy még nagyobb önfegyelemmel kell példát mutatni?

– Remélem, hogy nem ebben rejlik az állami kitüntetés lényege. Nem attól lett keresztényi a mentalitásom, hogy átvettem a díjat, már azelőtt is ezt az értékrendet képviseltem. Úgy gondolom, hogy az elismerést azért kaptam, mert olyan vagyok, amilyen, és nem azért, hogy változtassak a hozzáállásomon. Az önfegyelemmel is úgy vagyok, hogy indokolt pillanatokban Kossuth-díjasként is jóleshet egy-egy kacskaringós káromkodás.

– Fontos, hogy megmaradjon a neved a jövő generációk számára?

– Igen, számít, bár az ember nem eszerint alkot. Majd ha olyan messze távolodtunk ettől a világtól, amilyen távol Petőfi van tőlünk, akkor már igazi jelentősége lesz, hogy emlékeznek-e ránk. Ha nem, akkor legalább életünkben jól éreztük magunkat. Ha az utánunk következő nemzedék értékeli, illetve énekli a dalaimat, akkor az nyilván nagyon nagy boldogság lesz, főleg azért, mert még az unokáim is kapnak majd jogdíjat…

– Értékelik a mostani fiatalok az általad képviselt rendszerellenes generációt?

– Néha úgy érzem, mintha magasról tennének ránk. Pedig én most is lázadok, csak éppen az európai rendszer ellen. Ezt nemcsak a fiatalok, hanem a többi korosztály is nehezen érti meg, mert az embereket nagyon könnyű megtéveszteni. A lázadást mindig csak az aktuális kormány ellen tudják elképzelni. Persze ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen egy nemzedék nőtt fel úgy, hogy semmit sem tanult róla, milyen szerepünk volt nekünk a kommunizmus felszámolásában. A mai fiatalok már föl sem foghatják, milyen ijesztő érzés volt úgy élni, hogy ha négyen megálltunk egy utcasarkon, a rendőr bármikor odajöhetett hozzánk azzal a fenyegető kérdéssel, hogy „mi ez a csoportosulás?” De említhetném azt az élményemet is, hogy nemrég egy közönségtalálkozón, ahol arról meséltem a gyerekeknek, hogy a 80-as években bevonták az útlevelemet, egy srác megkérdezte: „És akkor kértél egy másikat?” Fel sem fogta, hogy miről beszélek. A világ nagyon megváltozott. A „demokrata” és a „liberális” szavak egykor fontos értékeket képviseltek, de mára annektálták, kisajátították, elvették tőlünk ezeket a kifejezéseket. Hogyan mondhatnám én manapság, még ha a szó klasszikus értelmében véve annak is tartom magam, hogy liberális vagyok? Ez ma már egészen más jelent, mint régen.

– Facebook-oldalatokon párhuzamba állítjátok József Attila sorsát a Beatrice történetével annak alapján, hogy míg Horger Antal úr a költő boldogulását, addig Erdős Péter úr a Beatrice érvényesülését akadályozta. A magyar irodalomtörténet ma már árnyaltabban ítéli meg a szegedi nyelvészprofesszor szerepét József Attila életútjában. Változott-e a te véleményed a popcézárról?

– Nem változott, és azt is megmondom, hogy miért nem. 1989-ben az akkor már hatalmától megfosztott Erdős az MTV-nek azt nyilatkozta, hogy ha tehetné, Nagy Ferónak soha nem jelenne meg lemeze Magyarországon. Én ezzel a kijelentéssel csak pár évvel később, szintén egy tévéműsorban szembesültem. Persze nyilvánvalóan korábban is tudtam, hogy nem tartozom az első számú kedvencei közé, de hogy ennyire gyűlöljön, azt azért nem gondoltam volna. Szemtől szemben ugyanis soha nem mutatott ilyen mindent elsöprő ellenszenvet. Az biztos, hogy lemezt nem adott ki nekünk. Az első, 1988-as korongunk ugyanis magánkiadásban jelent meg.

– Sokan úgy gondolják, hogy mindig is kerested a bajt…

– Eszem ágában sem volt keresni a bajt, de ha fogást találtam a rendszeren, akkor például azzal szembesítettem őket, hogy hiába ígértétek, nem lett nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. És mi történt? Nem gondolkodtak el azon, hogy esetleg igazam van, hanem fogták és betiltották a dalt, jelezve, hogy a kommunista eszmével nem lehet viccelődni.

– A nyolc óra munka azonban máig nem valósult meg. Ezt nem kellene most újra számonkérni?

– Ez egy kommunista hazugság volt, hamis ígéret! Ezzel a gondolattal először a XIX. században próbálták megetetni a munkásokat az angolszász világban. Az 1886. május 1-jén vérbe fojtott chicagói munkástüntetésnek is a nyolcórás munkaidő bevezetése volt a fő célja. Ha végiggondoljuk egy orvos, egy színész, egy rendőr, egy tűzoltó, egy munkás vagy bárki más életét, pontosan tudjuk, hogy ez az utópikus elképzelés megvalósíthatatlan.

– Mit gondolsz arról, hogy nem feltétlenül a Jerikó, a Magyar vagyok vagy a Nagyvárosi farkas című nótákat emlegeti veled kapcsolatban a közvélemény, hanem sokkal inkább a 8 óra munkát meg az Azok a boldog szép napokat?

– Ezek is az én szerzeményeim, boldog vagyok, hogy tudtam jó lakodalmas rockot is írni, szórakoztatni. Ott van például a Gyere, kislány, gyere, ami nem is diszkó, hanem egy nagyon jó funky, de tudunk játszani diszkót is. Tudomásul kell venni, hogy az emberek kevésbé szeretik az olyan dalokat, amelyekben a saját gyarlóságaikkal szembesítjük őket. A világhoz alkalmazkodni kell.

– Az utóbbi években veled készült legtöbb interjúban napjaink rendszer­kritikusságát kérik számon rajtad. Nem zavar?

– Nem idegesít, mert azt vallom, hogy a hülyeség ellen nincs orvosság. Az emberek nem akarják megérteni, hogy soha nem én voltam a rendszer ellen, mindig a rendszer lépett fel velem szemben. Ezzel együtt ma is megfogalmazok éles kritikát, de nem az Orbán-kormánnyal, hanem a brüsszeli törekvésekkel szemben. Nem tetszik, hogy rám akarják erőltetni, hogy a kislány unokámat úgy neveljem, hogy akár fiúnak is képzelhesse magát. De olyan világot sem akarok elfogadni, ahol azzal kellene foglalkoznom, hogy jogom van-e szülni férfiként. Olyan érzésem van, mintha az európai rendszer folyamatosan értelmetlen dolgokkal foglalkozna. Én nem utálom a melegeket, azt sem bánom, ha otthon, a saját lakásukban összebújnak, de az már nagyon is érdekel, ha felvonulnak az Andrássy úton. Azért zavar, mert a gyermekemnek, aki esetleg látja ezt a parádét, nem tudom megmagyarázni, hogy az a néni miért bácsi, vagy éppen fordítva. A fiú legyen fiú, a lány meg lány, ennél jobbat az Úristen még nem tudott kitalálni.

– Úgy érzed, hogy Európa bálványozásának végleg befellegzett?

– Nem csak Európáról van szó. Valamikor Amerikát tekintettük a szabadság hazájának, és valóban álmodoztunk arról, hogy mi is érünk legalább annyit, mint egy bretagne-i paraszt. Aztán amikor a szabadság hazája könyörtelenül elárulta 1956-ot, rá kellett ébrednünk, hogy nem számítunk Európának. És mit tesz most az USA a forradalom leverése után csaknem 70 évvel? Annál nagyobb provokációt nem is tudok elképzelni az amerikai kormányzat részéről, mint hogy ideküldenek egy, a mi ideológiánktól gyökeresen eltérő elveket valló nagykövetet, aki számos irreleváns témával foglalkozik, csupán azzal nem, ami a fő feladata lenne, hogy erősítse a magyar–amerikai kapcsolatokat.

– Ha visszapörgetjük az idő kerekét, akkor 1956-ban éppen ezekben a napokban tiporta el a magyar forradalmat a szovjet hadsereg. A Beatrice Corvin köz című 1992-es dalának van egy olyan sora, amiben kijelented: „És a gyilkosok és árulók még mindig itt élnek köztünk.” Harminc évvel ezelőtt nyilván szó szerint is aktuális volt a szöveg. De mennyire érvényes napjainkban?

– Az utódaik ma is köztünk élnek. Ők azok, akik az Európai Unióban hazánk ellen kampányolnak, és azon munkálkodnak, hogy Magyarország ne kapja meg a nekünk jogosan járó pénzforrásokat. Olyan haszonlesőknek tartom őket, akik bármilyen nemzeti értéket áruba bocsátanának, hogy elérjék céljaikat. Még emlékszem azokra az időkre, amikor elődeik a magyar vízműveket kiárusították a franciáknak, és miközben mi már francia tulajdonba került vizet ittunk, Medgyessy Péter francia Becsületrendet kapott. De vajon miért? Tudtommal nem vett részt a nagy francia forradalomban.

– Kora tavasszal jártál Brüsszelben, milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

– Hidvéghi Balázsnak, a KDNP európai parlamenti képviselőjének meghívására vettem részt egy olyan ülésen, ahol a több mint 700 képviselőből nagyjából 40 volt jelen, hogy a „magyar ügyet” megtárgyalja. Szemtanúja voltam annak, amint egyszer csak beviharzik az ülésterembe egy ballonkabátba öltözött, zilált külsejű francia nő, és előadta, hogy most érkezett Budapestről, ahol hatalmas tüntetésen tiltakoztak a leszbikus nők a társadalmi elnyomásuk és jogfosztottságuk ellen. Mi, magyarok meg nem is hallottunk ilyen jellegű fővárosi megmozdulásról. Egyértelmű, hogy előre megrendezett színjáték volt az egész, ócska, de hatásos manipuláció.

– Követed a közösségi médiát, és részt is veszel benne?

– Az én generációm egy kicsit kiszorult ebből a világból; ha nézem, akkor szinte mindig rácsodálkozom, és nem feltétlenül akarok részt venni benne. De nem lehet kívül maradni. Valamilyen módon közre kell működni a „told le a gatyádat”-kultúrában.

– Az elmúlt fél évszázadból melyek voltak igazán azok a boldog szép napok?

– Az egyik legszebb az 1978 és 1981 közötti hírhedt Beatrice-korszak volt, amikor kialakult a zenekar saját stílusa. A másik boldog időszak pedig napjainkban is tart. A csapat évek óta stabil, és azt a zenét játssza, ami a lelkemben is megszólal.

– Foglakoztat a korod?

– Persze, hogy foglalkoztat, de hálás vagyok az Istennek, hogy nem látszom annyi évesnek, mint amennyi vagyok, és az egészségem is rendben van. Szoktam is az Úrtól kérdezni, hogy meddig akarod még ezt csinálni velem, mert nekem egyébként tetszik ez a dolog, és benne vagyok, hogy folytassuk!

– Mindent megkaptál, amit akartál?

– Dehogyis! Amit fiatalon elvettek tőlem, az örökre hiányozni fog. De nem panaszkodom; ahogy a nótánk szövege is mondja: Optimistán bele a reménytelenségbe!