Két emelettel a pokol alatt

Nem ma kezdődtek a hátrányos helyzetű gyerekeket tanító pedagógusok nehézségei, a probléma mélyen visszanyúlik a Kádár-korba. A nyolcvanas években olyan ötlettel kereste meg az ifjúsági sajtót egy budapesti tanárnő, hogy vannak iskolák – például az övé –, ahol ráccsal kellene elválasztani az osztályteremben a tanár területét a diákok padsoraitól. Mert elég egy sérelmesnek vélt szó, és máris kaphat egy alattomos bokán rúgást a pedagógus. Akkor még ez volt a konfliktus szintje, a bokán rúgás.

Benyugtatózott tanárok

A kétezres évekre több szintet is lépett a jelenség. Az évezred elején történt Kalocsán, hogy egy fiatal, halk szavú napközis tanár bácsi fel akarta vetetni egyik roma kisdiákjával a szándékosan a padsor mellé hajított banánhéjat. Meg is fogta a kezét… Nem sokkal később megjelent a gyerek apja az osztályteremben, és a fiatal pedagógusra támadt. Többször is a radiátorba verte a fejét, élvezve, hogy a kisdiákok jó részének ez tetszik. A Demokrata megírta annak idején a történetet. Nagyjából ebben az időben tudósított a lap arról is, hogy az egyik Tisza menti városban a túlkoros roma tanulók azzal fenyegették iskolájuk egyik fiatal tanárnőjét, hogy feltétlenül „megb…sszák”.

A gyöngyöspatai pedagógusok névtelen levele most azt is írja, hogy a „tanárokat lekurvázták, leg…cizték. Letegezték.” Aztán: „Az egyik kolléganőt bántalmazta egy roma diák nagymamája. A másikat szintén egy nagymama fenyegette meg, mondván, ha nem engedik elballagni az unokáját, rájuk uszítja a gödöllői maffiát.” Horváth László, a Fidesz–KDNP parlamenti képviselője, immár miniszterelnöki megbízott szerint az a család is ott van a kárpótlásra várók listáján, ahol a nagymama megvert egy pedagógust, és ezért két év börtönbüntetést kapott.

Még élesebb a helyzet a szakiskolákban, középiskolákban. Elég a közelmúlt eseményeire, a győri tanárnő megkéselésére, a nagykátai, majd a mezőtúri tanárbántalmazásokra utalni, az ezekről készült telefonos videók széles körben terjednek az interneten. A közvélemény elsősorban a történések fizikai oldalával foglalkozik. Arra nem is gondolva, hogy mit jelent lelki, pszichikai értelemben a már szinte mindennapossá vált tanárellenes agresszió. Vannak, akiket sírás fojtogat, mások már eleve benyugtatózva mennek be az órára, megint mások allergiás betegségeket szednek össze idegi alapon, és megint csak vannak, akik látszólag jól bírják, de ahogy hazaértek, összeomlanak. Hát nem furcsa, hogy a pedagógusok egészségi állapotáról sosem készül felmérés?

Van, akinél elszakad a cérna. Mint Molnár Károlynál Gyöngyöspatán, akinek ezért kellett távoznia tavaly az igazgatói posztról. Őt szegregáció vádjával szintén elmarasztalta a botrányt keltő bírósági ítélet. De nem csak ő távozott, másfél évtized alatt a tanárok háromnegyede elhagyta a gyöngyöspatai intézményt.

Szétvert tanórák

Miből áll egy óra szétverése? Több pedagógusi véleményt összegezve ehhez nagyon kevés is elég. A magatartási gondokkal küszködő gyerekek hangosan és ordenáré módon beszélgetnek, röhögcsélnek, kiabálnak, idétlen válaszokkal provokálják a tanárt, ezzel is gúnyolva őt. És játszanak a telefonjukon, vagy zenét hallgatnak rajta, mutatják, mennyire untatja őket a tanóra, és mennyire megvetik az erőlködő pedagógust.

Még rosszabb, amikor elhagyják a helyüket, kedvükre rohangálnak az osztályban, kergetőznek a tanári asztal körül. Sok tanár csak ül és várja, hogy lecsillapodjanak a gyerekek, nem tud mást tenni. Leáll az óra, a jobb képességű diákok, ideszámítva a jól teljesítő, érdeklődő romákat is, unottan lapozgatják a tankönyvüket. Bár a jelenség főleg roma gyerekek köréből indult, a pedagógusok többen figyelmeztetnek: ha a szabadosságba forduló fegyelmezetlenség a vagányság normája lesz, az néhány nem roma diákot is magával ragad majd. Főként azokat, akik rendezetlen, hátrányos helyzetű, akár lumpen módon élő családból jönnek.

Egy dunántúli tanárnő mondja, hogy sok minden meg tud határozni egy napot. Két roma család között késelés történt előző este, a gyerekek az osztályban tovább élték a konfliktust. Tanítani nem lehetett. Egy másik esetben a TEK kopogtatott hajnalban az egyik családnál, fegyvert, vadhúst és drogot is találtak a kommandósok. Még a gyerekeket is bevitték. Az iskolában az egész osztály feszülten várta a fejleményeket. Amikor a rendőrségről elengedett diákok végre megérkeztek, a többiek hősként fogadták őket. Az ünnepléssel ment el a nap. Máskor néhány gyerek reggel, az iskolába jövet betért lopni a kisboltba. Megdicsőülve feszítettek az osztályban, miközben elmesélték, ki milyen trükköt alkalmazott. Tanóra? Legalább 15 percig? Kizárva. Az osztály rájuk figyelt. Olyan településről van szó a tanárnő szerint, ahol ha nincs késelés egy bálban, akkor újra megrendezik…

Az agresszióra, vagyis a verekedésekre, az uzsonnák, zsebpénzek erőszakos elvételére a szünetben kerül sor. A beszámolók és a nyilatkozatok alapján gyakran megesik, hogy a romák ilyenkor egy-egy nem roma diákra támadnak, tapasztalva, hogy a „parasztok” úgysem képesek összefogni. De ahogy több gyöngyöspatai példa is mutatja, egymás ellen is fordulnak, akár súlyos testi sérüléseket is okozva a másiknak, főként a kisebbeknek.

Letegezett pedagógusok

A középiskolákban, szakiskolákban gyakori jelenség, hogy tegezik a tanárt. Ezt néha a pedagógus maga kezdeményezi, „jófejségből”. És engedi, hogy egyenek a diákok az órán, sőt, ha halkan is, de telefonáljanak, küldjenek egy-egy sms-t. Itt a beszólások már keményebbek, mert azokban mindig ott bújik a fenyegetés is. Mit tehet a tanár? Egy vidéki középiskolai pedagógus szerint keveset, hiszen a katedra már rég nem a tanári tekintély szimbóluma.

És itt az olcsó drog, a herbál. Meg a srácok üveges tekintete, kiszámíthatatlansága. Ami sokszor erőszakban nyilvánul meg egymás, a pedagógus vagy épp önmaguk ellen. A tanár úr bevallja, ő figyel a diákjaitól tartott távolságra.

Nem engedi közel őket az asztalához, a széke mögötti konnektoron pedig csak az ő engedélyével töltheti a mobilját bárki is. Egyébként rövid ideig, de tanított elit gimnáziumban. Ott is ereszkedett lefelé a fegyelem szintje, mondhatni napról napra.

Egy budapesti, különleges státusú középiskolában ülve fogadták a diákok az osztályterembe lépő tanárt. Őt is, aki lapunknak beszélt. És egyesek föltették bakancsos lábukat a padra, amerikai módra. Motiváció? A kilencfős nyelvi csoportban félévkor hét fiú állt bukásra, két lány pedig épphogy kettesre. Fotók készültek a sítáborban, ezeket kitették valamelyik folyosói vitrinbe. Az egyik képen az igazgató volt látható. Sport lett ezt a fotót leköpködni.

Amerikai filmekben már évtizedekkel ezelőtt lehetett látni hasonlókat. De újabb keletű tengerentúli gyakorlat, hogy egyes államokban leszerelt tengerészgyalogos tiszteket tesznek a kezelhetetlen középiskolai osztályok élére…

Félnek beszélni róla

Idehaza a mindenkori politikai vezetés és a pedagógustársadalom is félt és fél beszélni a kérdésről. A félelmet erősítették a Vigh Szilárd 2013-as esetéhez hasonló történések. A fiatal konyári történelemtanár egy fórumon elmondta, hogy a romákkal telt osztályban lehetetlen órát tartani. Sok gyerek eleve nem készül, többeket mosdatlanul, ápolatlanul küldenek az iskolába. A felelősséget a családokra helyezte. Véleményét éles hangú írásokban támadta a média fésületlen stílusa és akkori jobbikos politikai kötődése miatt. Vigh Szilárd szerint azt viszont nem tette hozzá senki, hogy ő arról a három-négy, kifejezetten jól tanuló roma diákról is beszélt, akik szintén áldozatai a többiek fegyelmezetlenségének. Úgy látja: ma is félelemben és hazugságban élnek a pedagógusok, és félnek a szülők is. Amikor szülői értekezletet hirdetett meg az iskolai agresszió ügyében, azon egyetlen érintett nem roma szülő sem jelent meg. A tanárt 2013-ban eltávolították az iskolából.

Király Imre, a konyári képviselő-testület független tagja szerint a faluban 50-50 százalék a romák és nem romák aránya. Az óvodában 18-2 a romák javára. A fő gond most az, hogy nem jönnek a pedagógusok az iskolában megüresedett álláshelyekre. A kulturálatlan, obszcén beszéd, a tanárnők nemi erőszakkal való fenyegetése vagy éppen a kérdezősködés a szexuális életük felől, a köpködés óra alatt nem teszik vonzóvá az iskolát. Egyébként Király Imre is másik településre járatja iskolába unokáit…

Egyes szakértők szerint 2000 körül eszkalálódott a probléma. Egy felmérés kimutatta, hogy akkor 700-nál több elkülönített cigány osztály működött a hazai általános iskolákban. A Magyar Narancs tanúsága szerint erre mondta Mohácsi Viktória, az ismert roma jogvédő, valószínűtlen, hogy majdnem minden roma ember hülye gyereket hozzon a világra. A 2002-ben hivatalba lépő balliberális kormány miniszteri biztosa lett, és sokat tett az iskolai integráció 2003–2004-es bevezetéséért. Egy, a témában született könyv, a 2002-ben kiadott Cigány gyerekek az általános iskolában című kötet elismeri: a pedagógusok ódzkodnak tőle, hogy olyan iskolában tanítsanak, ahol sok és egyre több a roma diák. Ez kihat az oktatás színvonalára is; a nem roma szülők, de a konszolidált cigány családok is inkább máshová viszik a gyerekeiket. Azt már nem a kötetből tudjuk, hogy egy tapasztalt pedagógusnő szerint elég, ha a megzabolázhatatlan gyerekek az osztály létszámának húsz százalékát teszik ki. Ez egy harmincfős közösségben hat diákot jelent. Ez már kétségessé teheti a folyamatos szakmai munkát.

Integráció vagy szegregáció?

Nem lehet tagadni, hogy az gyöngyöspataihoz hasonló konfliktusok alapkövét a roma és a nem roma kultúra eltérő volta okozza. Lapunk korábban, Hajdú Géza romológussal készült interjújának néhány gondolatát kell most visszaidéznünk, ezek nagyon józan mondatok. A szakember szerint például azt, hogy egy iskolában szegregációra vagy integrációra van-e szükség, nem lehet központilag eldönteni. Erről annak a közösségnek kell határoznia, amely az adott iskola köré fonódik. „A roma gyerekek, roma családok többsége kényszernek, rosszabb esetben büntetésnek tekinti az iskolát. A hagyományos cigány közösségekben ugyanis nem az iskolát tartják az életben való boldogulás kulcsának. Úgy gondolják, hogy amit egy cigány gyereknek meg kell tanulnia, arra csakis a családja, a közössége taníthatja meg. Egy négyéves cigány kisgyerek még egyetlen betűt sem ismer, de a pénzt már meg tudja számolni… A cigány családok jelentős része úgy látja, amit az iskola próbál a gyerekek fejébe verni, arra úgysem lesz szükségük sohasem. […] A magyar családok számára (viszont) az iskola egy társadalmi konszenzuson alapuló intézmény. És mint ilyen, az életben való boldogulásnak és érvényesülésnek, az egyén sikerének záloga is. Ez két abszolút eltérő gondolkodásmód. És nem lehet az egyiket rátolni a másikra.”

Aztán: „És másként nevelik a (a romák) a gyerekeket is. A magyarok szabályokkal, tilalomfákkal nevelnek, a cigányok engedéssel. Kis túlzással egy roma gyerek azt csinál, amit akar, persze ott is van, hogy beleütközik a nagyok dolgába, akkor viszont leordítják. Aztán egy perc, és már magukhoz is ölelik. Szorosan, mintha soha nem akarnák elengedni. Egy roma gyerek pont a megengedő nevelés miatt nem szorong, nincs benne semmiféle frusztráció, kis túlzással: mindenütt feltalálja magát.”

A roma családok megengedő neveléséről írt nemrég Szilágyi Sándor gyermekvédelmi szakember a Hetekben. Vagyis a cigány gyerekek kontrollálatlanságáról, ami szerinte a romák gyermekszeretetéből adódik. De ennek következményei vannak. Különösen a hátrányos helyzetű vagy egyenesen devianciákra szocializálódott közösségekben. Mert itt senki sem segíti a gyerekeket tanulásban, nincs kikérdezés, nincs számonkérés, az iskola mintha nem is létezne. A szerző utalt arra is, hogy a diák, aki ilyen családból érkezik, az integrált osztályközösségben a tanár idegeit és az osztályközösséget is tönkreteszi.

A Nemzeti Pedagógus Kar elnöke, Horváth Péter szerint sok esetben azt is szegregációnak állítják be egyesek, ami valójában pozitív dolog. Az persze elfogadhatatlan, ha a felzárkóztatás nem tudásbeli vagy képességbeli gondok miatt történik. Ő úgy véli, magatartási gondok miatt nem szabad elkülöníteni egy diákot, de az is igaz, teszi hozzá, hogy a rend fenntartásához nincsenek meg ma a tanár eszközei és lehetőségei. Másfelől, ha végképpen kezelhetetlen egy diák, akkor tenni kell valamit a többiek, a haladni akarók érdekében. Ezek az ellentmondások talán a pálya legkomolyabb kihívásai, és nincsenek általános receptek.

Azt is lehet látni, folytatja az elnök, hogy sok pedagógus a béke érdekében elenged kisebb szabálytalanságokat. Pedig a legapróbb fegyelmezetlenségre is reagálnia kellene. Az engedékenység másik példáját jelentik például az óvónők, akik megkérdezik a szülőt, hogy egyáltalán rászólhatnak-e a gyerekükre. Vajon milyen felnőtt lesz abból az óvodásból? Mert a társadalom csodálkozik, ha egy orvost, kalauzt, rendőrt vagy mentőst agresszió, adott esetben súlyos fizikai támadás ér. Pedig a problémát a gyökereinél kellene megfogni.