A két háború közötti Magyarország legfőbb célja a trianoni békediktátum revíziója volt. Nem sodródtunk, hanem szövetségeseket kerestünk, koncepcióinkat szükség esetén velük szemben is érvényesítettük a klasszikus külpolitika mellett a gazdaság- és a kultúrdiplomácia eszközeit is használva – mondta a Demokratának dr. Gulyás László történész, a Szegedi Tudományegyetem professzora, aki immár ötödik kötetét jelentette meg a Horthy-korszak külpolitikájáról.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Milyen mozgástere volt a magyar diplomáciának a két világháború között?

– Trianon után Magyarországnak teljes elszigeteltségben, az ellenséges kisantant gyűrűjében kellett újjászerveznie teljes állami életét. Természetes hát, hogy a magyar külpolitika fontos célja volt szövetségeseket találni. E téren az első áttörés 1928-ban következett be az olasz–magyar államközi barátsági szerződéssel, majd 1933-tól Németországot sikerült rábírni részlegesen a magyar törekvések támogatására. A két háború közötti Magyarország legfőbb, mindent felülíró külpolitikai célkitűzése a trianoni békediktátum revíziója volt, és ehhez nagyhatalmi támogatásra volt szükség. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan erőteljes volt az angolszász orientáció is, különösen gróf Teleki Pál és gróf Bethlen István volt aktív ezen a téren. Mellettük emblematikus személyiség volt a Gömbös-, a Darányi- és az Imrédy-kormányok külügyminisztere, az Osztrák–Magyar Monarchia világában iskolázott, széles látókörű, rendkívül tapasztalt Kánya Kálmán. Antal István, a Gömbös-kormány sajtófőnöke írja emlékirataiban, hogy a kormányüléseken Kánya rendszeresen összevitatkozott Gömbössel, többször fel is ajánlotta lemondását. Horthy Miklós mellett ez a négy ember fémjelezte a harmincas évek magyar külpolitikáját.

– Milyen eszközökkel lehetett érvényesíteni érdekeinket?

– A klasszikus külpolitikai megoldások mellett nagy szerepet kapott a mozgástér növelését célzó gazdaságdiplomácia, aminek sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a gazdasági szerkezetében is megcsonkított, háborús jóvátételi kötelezettséggel terhelt ország pénzügyei 1928-29-re egyenesbe jöttek, a költségvetés már többletet mutatott. Az 1929–33-as nagy világgazdasági válság azonban visszavetette hazánkat, ezért ettől az időszaktól kezdve különösen nagy hangsúlyt kapott a külkereskedelem. Fontos kérdés volt, hogy hol találunk piacot a magyar gabonának. Gömbös Gyula miniszterelnök például előrehaladott tárgyalásokat folytatott Kemal Atatürkkel arról, hogy milyen magyar agrártermékekre volna kereslet Törökországban. Kutatásaim során kiderült, hogy a törökök élénken érdeklődtek a kiváló minőségű magyar lótenyésztés iránt is.

– Kézenfekvő a párhuzam a mai magyar külpolitika külgazdasági ágának hangsúlyossá válásával.

– Kétségtelenül sok azonosságot fedezhetünk fel a korabeli és a mai események között. Sőt, ha visszatekintünk az 1910-es évekre, a skót Robert William Seton-Watson gyűlölködő magyarellenes rágalomhadjáratának komoly szerepe volt a trianoni diktátum előkészítésében. Sajnos az akkori magyar politikai elit, részben az önálló külpolitikai apparátus hiánya miatt, részben az igazság puszta erejébe vetett naiv hitből fakadóan nem vette komolyan a fenyegetést. Ma kísértetiesen hasonló hazugságkampány folyik hazánk ellen, szerencsére Magyarország ezúttal fölveszi a kesztyűt, miközben a kiemelt jelentőségűvé vált külgazdasági kapcsolatok is ígéretesen alakulnak. És a kultúrdiplomácia is egyre erőteljesebb, akárcsak a két világháború között, amikor az 1920-as évek közepétől Klebelsberg Kunó, majd Hóman Bálint nagy hangsúlyt helyezett a magyarság megismertetésére külföldön a Collegium Hungaricum-hálózattal, a nemzetközi hírű hazai tudományos élet erőteljes külhoni beágyazottságával és számos más módon is. A mai kifejezéssel soft powernek nevezett stratégia eredményesen működött.

– Milyen volt a magyar–német viszony?

– Fontos leszögezni, hogy Magyarország nem volt sodródó ország. Szövetségeseket kerestünk, koncepciókat dolgoztunk ki, és ezeket szükség esetén a szövetséges országokkal szemben is érvényesítettük. Németország vonatkozásában nagyon markáns példa erre Horthy Miklós és Hitler 1938 augusztusi kieli találkozója, ahol a Führer rá akarta venni a kormányzót, hogy Magyarország provokálja fegyveresen Csehszlovákiát, hogy így ürügy legyen egy rendteremtő német beavatkozásra. Horthy ezt határozottan visszautasította, pedig akkoriban nem sok európai államfő mert nemet mondani Hitlernek. Jól mutatja ezt, hogy a müncheni egyezmény előtt és alatt az angol diplomácia udvarolt Hitlernek. Szó sincs tehát arról, hogy Magyarország szolgaian elkötelezte volna magát a német célok mellett. Más konfliktusok is akadtak, Gömbös Gyula például kerek perec közölte Hitlerrel, hogy Magyarország miniszterelnökeként nem tűri el, hogy Németország a magyar állam ellenében pénzeli és bujtogatja a hazai német kisebbséget. Emellett gazdasági természetű ütközésekre is volt példa. És amikor Magyarország 1939-ben elutasította, hogy felvonulási terület legyen a német csapatok számára Lengyelország ellen, sőt, lengyel menekültek sokaságát fogadta be, akkor Hitler egyenesen hazánk megszállását fontolgatta. A magyar külpolitika kockázatokat vállalva a magyar nemzeti érdekeket igyekezett érvényesíteni, amennyire csak lehetett. És sokáig lehetett!

– Hogyan?

– Nem közismert, de Németország csak Csehszlovákia vonatkozásában támogatta a magyar revíziós törekvéseket, Romániával és Jugoszláviával szemben nem. A második bécsi döntés kikényszerítése, ráadásul úgy, hogy végül a románok kérték a német és olasz döntőbíráskodást, a magyar külpolitika nagy sikere volt. A magyar diplomácia úgy tudta irányítani az eseményeket, hogy Hitler végül elfogadta a Romániával szembeni magyar területi igények nagy részét. Berlin ezután főleg gazdaságpolitikai eszközökkel igyekezett egyre szorosabban magához láncolni Magyarországot. A magyar diplomácia pedig próbálta ezt politikai eszközökkel ellensúlyozni. Teleki Pál meghirdette a fegyveres semlegesség elvét, ezt az érdekes magyar koncepciót, melynek lényege: kimaradni a háborús konfliktusból, és a magyar haderőt megőrizni a háború utáni rendezés idejére. Ez a koncepció 1941-ben elbukott, Magyarország háborús résztvevővé vált.

– Ki lehetett volna maradni?

– Utólag mindig könnyű okosnak lenni: ki kellett volna maradni, de nem lehetett. Amikor a németbarát belgrádi kormányt 1941 tavaszán puccsal eltávolították, és az angol orientációjú új kabinet ellenségesen lépett fel Berlinnel szemben, egyértelművé vált, hogy a németek Jugoszláviát is szét fogják zúzni. Fontos ugyanakkor rögzíteni, hogy Magyarország csak akkor lépett, amikor a jugoszláv állam már felbomlott. Hatalmi vákuum alakult ki, és ha a magyar honvédség nem vonul be a Bácskába, akkor ezt a németek teszik meg. Tudni kell, hogy akkoriban ott lebegett fenyegető rémképként a Hermann Göring nevéhez köthető, Savoyai Jenő hercegről elnevezett Prinz Eugen Gau terve, melynek értelmében a jelentős német lakosságú Dél-Dunántúlból, Bácskából és Bánátból, vagyis a korabeli Jugoszlávia és Románia németlakta területeiből csinálnak egy Berlin által irányított ütközőállamot. Magyarország ebben az esetben is a nyilvánvaló magyar érdekeket érvényesítette – éppenséggel a német elképzelések rovására. A délvidéki németek jelentős része azt várta, hogy horogkeresztes zászlók alatt menetelő csapatok vonulnak be. Csalódottak voltak, hogy nem így történt. 1941-től, különösen a háborúba való közvetlen belépéstől kezdve rohamosan szűkült a magyar diplomácia mozgástere. Minden közép-európai ország részese volt a háborúnak. Rá kell nézni az akkori Európa térképére. Két állig vasban küzdő birodalom közé szorultunk, és a fogaskerekek begyűrtek minket. Meg kell említeni azt is, hogy a britek csúnyán megvezették a jóhiszemű magyar diplomáciát a balkáni partra szállás lebegtetésével, miközben már 1943-ban, Sztálin, Roosevelt és Churchill teheráni találkozóján eldőlt a régió és benne Magyarország sorsa. És még egy szempontot hadd említsek: azzal, hogy kényszerűen háborús résztvevővé váltunk, három évvel elodáztuk a végül mégis bekövetkező német megszállást. Ebbe is érdemes belegondolni.

– A birodalmak közti lavírozásban is érezhető némi hasonlóság a jelenkorral.

– Legkésőbb Szent István óta folyamatosan két pogány közt egy hazáért küzd Magyarország. A mindenkori kelet, a bizánci, később az orosz világ és a Nagy Károly által a IX. században megteremtett Német-római Birodalom egyaránt érdekszférájának tekintette Közép-Európát, és ebben a képletben idővel felbukkant az Oszmán Birodalom is. Ma a talpra álló, megerősödött Oroszország aktivitása határozottan nő Közép-Európában, vagyis inkább a Baltikumtól az Égei-tengerig érő Köztes-Európában, a Brüsszel által megtestesített nyugati birodalom is igyekszik magához láncolni és használni a térséget, és itt van még a népvándoroltatás, az iszlám újabb kori erőteljes megjelenése. Szerencsére úgy tűnik, hogy a mai államvezetés állja a sarat, és a nemzetközi folyamatokban talán kedvező fordulat következik, így megerősíthetjük pozícióinkat.