Kétharmad

Tavalyelőtt ősszel, amikor az ellenzéki pártok a 2022-es választásokra készültek, számos elemzés, publicisztika és nyilatkozat született arról, vajon a Jobbikot be lehet-e venni a baloldali összefogásba. A legtöbb vita akörül folyt, hogy a baloldali szavazók vajon elfogadják-e a felettébb kétes múltú párt jelöltjeit, ha az egyeztetések és az előválasztások során egyes helyeken nekik jut a közös jelölt állításának joga. A vita végül a közös lista javára dőlt el, a párt csatlakozott a baloldali tömörüléshez.

Az eredmény ismert: az összefogás nemhogy nem növelte a résztvevők esélyeit, az egybeszerveződve indulók rosszabb eredményt értek el, mint amire az egyes pártok támogatásának összeadása alapján várni lehetett. A szervezők ugyanis miközben azt latolgatták, hogy a baloldali szavazók torkán le lehet-e nyomni a jobbikos jelölteket, elmulasztották azt végiggondolni, hogy vajon a Jobbik szavazóinak gyomra beveszi-e a baloldali jelölteket. Ma már tudjuk, hogy nem vette be. A radikális pártot szavazóinak döntő többsége nem követte, a Jobbik végül nem vitt több szavazót az Összefogásba, mint amennyit onnan elriasztott.

A jelenség magyarázata kiolvasható az elmúlt évtizedek választási eredményeiből, ha megfelelően értelmezzük azokat. Ehhez az szükséges, hogy a szavazói döntés mögött ne pusztán a pártkötődést ismerjük föl, inkább az úgynevezett választói attitűdöt, világnézeti beállítottságot. Munkahipotézisként fogadjuk el a jobboldali, a liberális és a baloldali attitűd megkülönböztetését, tudva jól, hogy a hagyományos jobboldali, liberális és baloldali politizálás értékei között mára jelentős átfedések alakultak ki, tisztán egyik párt sem jeleníti meg egyiket vagy másikat. Mégis mindnyájan értjük, miről van szó.

Eszerint ma Magyarországon a liberális attitűdnek nincs parlamenti szintű támogatottsága, a jobboldali attitűd a választók kétharmadát jellemzi, a baloldali pedig az egyharmadát. Ez az eloszlás először a 2009-es európai parlamenti választásokon rajzolódott ki, azóta lényegében változatlan. De mielőtt ennek a részleteibe belemennénk, térjünk vissza a kezdetekhez, és próbáljuk meg 1990-től vizsgálni a választási eredményeket ebből a szempontból. Lényeges szempont, hogy ezúttal szakadjunk el a kormánykoalíció kontra ellenzék felosztástól, ugyanis, mint látni fogjuk, a jobboldal mindkét csoportban képviselteti magát. Létezik egy milliós választói tábor, amelyik kritikus ugyan a jobboldali kormánnyal szemben, de balra még így sem szavaz, a választói attitűdje alapvetően jobboldali.

Az első szabad választáson, 1990-ben formálisan pártok, ténylegesen a régiek és az újak között választott az ország, és az újak közel 90–10 arányban múlták fölül a régieket. Bár ekkor még sok szavazó nem tudta, nem is tudhatta, hogy az új pártok közül melyik milyenné növi ki magát, az Országgyűlésben mégis háromosztatúság jött létre: az MDF, a KDNP és a kisgazdapárt által képviselt jobboldal 49 százalékot szerzett, a Fidesz és az SZDSZ liberális iránya 30-at, a baloldalnak 11 maradt. (A támogatás összeadása sem itt, sem a későbbiekben nem teszi ki a 100 százalékot, hiszen a parlamentbe be nem jutott pártok is kaptak szavazatokat.)

Legközelebb, 1994-ben egyértelművé vált a háromosztatúság, méghozzá közel azonos arányokkal: jobboldal 27, baloldal 40, liberális 28 százalék. Az eredményt az döntötte el, hogy a nagyobbik liberális párt összeállt a baloldallal. Négy évre rá, 1998-ban, amikor a Fidesz átvette a jobboldal vezetőjének szerepét, az kevés híján megismételte 1990-es eredményét azzal az újdonsággal, hogy a MIÉP színeiben megjelent az ellenzéki jobboldal is.

Ekkor vált először a politikai élet egyik fontos kérdésévé, hogy honnan hova vándorolnak a választók, miért hagyják el a korábbi pártjukat, és mi alapján találnak maguknak újat. Ezen a választáson artikulálódott először a radikális jobboldal, amely a híveit egyértelműen a mérsékelt jobb elégedetlenkedői közül toborozta. Már ekkor fölvetődött a kérdés, hogy vajon a radikális attitűd önálló választói magatartásnak tekinthető-e, azaz a MIÉP a radikális baloldaliak támogatását is elnyerte-e. Akkor a konszenzusos válasz az volt, hogy nem, vagy legföljebb elhanyagolható mértékben, hiszen ekkor még százezres tábora volt a radikális baloldalinak tekinthető Munkáspártnak, amely a parlamentbe ugyan nem jutott be, de a szavazóival számolni kellett.

Ugyanakkor 1990-hez képest a liberális és a baloldal helyet cserélt, az előbbi a nyolc évvel korábbi 30 százalékkal szemben 10-et szerzett, az utóbbi az 1990-es 11-gyel szemben 40-et. A választók az egyedül maradt liberális pártot, az SZDSZ-t ekkor már valószínűleg baloldalinak tekintették, arra viszont jobbnak találták a szocialistákat.

2002-ben és 2006-ban még mindig működött a háromosztatúság, de már nagyon egyenlőtlenül: fej fej mellett haladó bal- és jobboldallal, mellettük folyamatosan gyengülő liberálisokkal. A radikális jobboldaliak többsége visszatért a mérsékelt jobboldalra, a liberálisok többsége baloldali szavazó lett.

A liberálisokkal szövetséges baloldal 2006-os győzelme azonban pirruszi diadalnak bizonyult. A jobboldal a 2009-es európai parlamenti választásokon a szavazatok kétharmadát megszerezte, a baloldalnak mindenestül csupán egyharmad jutott. A jobboldal átütő győzelme azonban ekkor még nem tűnt fel, mert a kormánypártokkal szemben a radikális jobboldal valóságos áttörést ért el, azt a látszatot keltve, hogy új szereplőkkel bár, de megmaradt a magyar pártstruktúra háromosztatúsága.

Ám a Fidesz–KDNP 2010-es kétharmados győzelme, amely az 53 százalékos listás eredményből következett, világossá tette, hogy a háromosztatúságnak egy időre vége. A jobboldal összesítve a szavazatok 72 százalékát kapta, az összes többi pártra, a parlamentbe be nem jutottakat is ideértve, 28 százalék maradt. Az ekkor színre lépő LMP megpróbálkozott ugyan egy új pólus létrehozásával, de az új párt hamar belesimult a baloldali csoportosulásba, a pólusképzés kudarcot vallott.

Érdekes összefüggésre vet fényt, ha összehasonlítjuk az MSZP és a Jobbik eredményeit 2006-ban és utána. Az derül ki belőle, hogy az utóbbinak a fölemelkedése egybeesik az előbbi összeomlásával. Ebből már akkor sokan arra következtettek, hogy 2009-re volt szocialista szavazók mentek át a Jobbikhoz, különösen a szegény régiók vidéki lakosságából. A föltételezéssel szemben kételkedésre ad okot, hogy 2022-ben ugyanez fordítva már nem működött, a Jobbik a szavazóit nemhogy nem tudta bevinni a baloldali összefogásba, de megtartani sem tudta őket, a többség a Mi Hazánkban új radikális jobboldali pártot talált magának. Így visszaállt a jobboldal kétharmados többsége.

Ez a többség 2009 óta, tizennégy éve alig változik, ami előrevetíti annak a valószínűségét, hogy a közelgő választásokon sem lesz érdemi elmozdulás. Egyelőre legalábbis semmi jele, nagyjából ugyanazok vannak a színpadon, akik az elmúlt másfél évtizedben játszották a darabot, csupán a Jobbik szerepét vette át a Mi Hazánk. A baloldali pártok játéklehetősége ma nagyjából abban merül ki, hogy a nekik jutó egyharmadból melyik mekkora szeletet ragad el a többitől. Hogy magából az egyharmadból hogyan tudnak kinőni, annak megfejtése legyen a baloldali politikai elemzők házi feladata.

A csurkai örökség című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók.