Kettéfűrészelt katedra

Az oktatás konzervatív műfaj. Ez tény még akkor is, ha korunk fenekestül felforgatott, átpolitizált világában sokan nem értenek vele egyet. Az igazán hatékony oktatási reformok mindig is konzervatív személyiségekhez kötődtek. Ilyen volt Eötvös József, a Batthyány-, majd az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, Eötvös Loránd fizikus apja, aki azt vallotta, hogy „csak a művelt nemzet maradhat fenn az idegen népek gyűrűjében. […] A műveletlen nép kezében a jog olyan hatalom, amelyet minden ügyes demagóg aljas célokra használhat ki, a tudatlanság a zsarnokságot növeli, erősíti.”

Klebelsberg Kunó is a művelt közép­osztályban hitt. Népiskola-politikáját az analfabetizmus felszámolásáért vívott küzdelem vezérelte. Az 1926. évi VII. törvénycikk nyomán három év alatt ötezer tanyasi tanterem épült, háromszobás tanítói lakásokkal. Klebelsberg még arra is figyelt, hogy az új tanyasi iskolákba fiatal tanítók és tanítónők kerüljenek, hogy aztán egymást megismerve összeházasodhassanak, és letelepülhessenek szerte az országban.

Liberális össztűz

Száz év alatt a magyar köznevelés eljutott a körmöstől odáig, hogy ma már a tanárt fenyegetik meg, ha feleltetni mer, vagy előre be nem jelentett dolgozatot írat. A pedagógus a legtöbbször védtelenül áll a verbális össztűzben, amelyet a szülők és az iskolavezetés zúdít rá. A tanári pálya presztízse minden kormányzati erőfeszítés ellenére sem állt helyre. A pedagógusbérek növekedtek, a tárgyi feltételek nagymértékben javultak, és a különbségek is csökkentek a gazdag fővárosi kerületek és a vidéki középiskolák között. Lelki értelemben azonban nem következett be áttörés, nem állt helyre a tanári hivatás presztízse, amelyet a 2002–2010 közötti nyolc év porig rombolt. Természetesen nem lehet általánosítani. Vannak kivételek. Kitűnő iskolák, fantasztikus eredmények. Sok lelkiismeretes, nagy tudású tanáregyéniség áll a katedrán, ami persze már csak képletes: a dobogókat már rég lebontották, száműzve a „tekintélyelvű oktatás” kellékeit.

Az idősebb generáció még emlékszik rá, hogy az ő gyerekkorában a felnőtt-társadalom egy magasabb rendű erkölcsi törvénynek engedelmeskedve összefogott és szorosan összezárt az ifjúság nevelése érdekében. Nem volt divat otthon a tanárt szidni, és idegen gyerekekre is rászóltak az utcán, ha rendetlenül viselkedtek, szemeteltek, kiabáltak vagy verekedtek. A liberális oktatási elvek ezt az összefogást zúzták szét először, konfliktust szítva a szülő és a pedagógus között. A gyermek nevelésére közvetlen hatással lévő két felnőtt szembeállításával a konfliktusok kerülésének egyetlen módja maradt: a közöny.

A liberális oktatáspolitika térhódítása Magyar Bálint miniszterségével kezdődött. 1996 januárjától 1998 júliusáig, majd 2002 májusától 2006 júniusáig töltötte be az oktatási miniszteri posztot a CEU ügyét is egyengető liberális politikus. 2006-ban az MSZP-s Hiller István vette át a tárca vezetését. Ez alatt a két ciklus alatt vezették be a kétszintű érettségi szisztémát, a felsőoktatásban a bolognai rendszert, óriási károkat okozva ezzel a közép- és felsőoktatásnak. „Kakaóbiztos” informatikai fejlesztéseket hajtottak végre, gyermekbarát iskolát hirdettek. Ennek jegyében eltörölték a buktatást az alsó tagozaton, helyette szöveges értékelést vezettek be. A lexikális ismeretek oktatása helyett legyen az oktatás – úgymond – „kompetenciaalapú”. „Nem kell megtanulni kívülről, hisz ott az internet” – zengik egyre hangosabban ezt a rendkívül káros és népbutító érvelést. Vajon az autós megnézi előbb az interneten, hogy melyik utca jobbkezes, vagy melyik tábla mit jelent? Vagy mi történne, ha a sebész kirohanna a műtőből, hogy előbb megnézze, hogy hol lehet a beteg vakbele? Meg lehet-e valamit találni, ha az ember azt sem tudja, hogy mit keres?

De ez még nem minden: az uralkodó retorika hadat üzent a pedagógustársadalomnak: a tanárt poroszos módszereket alkalmazó, elavult tudású, megújulásra képtelen szörnyetegként ábrázolta, miközben az oktatási tárca kéretlenül vállalta a gyerekek és a szülők jogai védelmezőjének szerepét.

Ceruzával írja az egyest

Az „oszd meg és uralkodj” elven működő „gyermekközpontú” politikának súlyos és máig ható következményei lettek. A tanárt megfosztották tekintélyétől és nevelési eszközeitől. Ezt úgy érték el, hogy olyan konfliktusokat gerjesztettek, amelyeknek a pedagógus itta meg a levét. A szülő mindenbe beleszólhatott: az érdemjegybe, a tankönyvválasztásba, az oktatási módszerekbe. Ha a diák úgy érezte, rosszabb jegyet kapott annál, amit érdemelt, a szülő berohant az iskolába, és panaszt tett. A legtöbb esetben a pedagógust marasztalták el. De azért is ő volt a hibás, ha nem tudott rendet tartani, és azért is, ha tudott. Ha megtiltotta a szünetben a dohányzást, ha megpróbált fellépni a középiskolákban egyre terjedő, de hivatalosan tabuként kezelt drogozással szemben, ha szóvá tette, hogy a diákok esznek az órán, és persze ha év végén buktatott. Egyfelől ott voltak a magas érettségi követelmények, másfelől a jogaikat kitűnően ismerő, kötelességeiket azonban rendre figyelmen kívül hagyó diákok, akik hamar észrevették, hogy bedobták közéjük a gyeplőt.

– Ha rendesen beírtam a hiányzókat a naplóba, az iskolavezetés felszólított, hogy legyek elnézőbb, és számoljam ki, mennyit írok be, mert ha a diák mulasztásai elérik a harminc százalékot, fel kell szólítani a szülőt, és előbb-utóbb ki kell zárni a tanulót az iskolából. Csakhogy azt nem lehet. A létszám után kapjuk a fejpénzt. A cél a minél több gyerek. Kezdetben ennek ellenére is tovább vezettem a hiányzást, de másnapra valakik kifestették a naplóban a bejegyzéseimet. Jeleztem az esetet az igazgatónak. Azt mondta, majd kivizsgálják az esetet, és ha újra tapasztalom, azonnal szóljak. Nem vizsgálták ki. Nem ez volt az egyetlen ilyen: előfordult elégtelen érdemjegyekkel is. Amikor a tantestületi értekezleten azt mondta az igazgatóhelyettes, hogy a jövőben ceruzával írjuk be az egyeseket, leesett a tantusz – mondta a Demokratának egy szakgimnáziumban tanító, a neve elhallgatását kérő tanárnő.

A liberális politika rombolását jól mutatja, hogy egyre több tanár küzd kiégéssel. Egyikük harminc éve tanít egy jó nevű gimnáziumban. Úgy érzi, évtizedek alatt sokkal többet tett bele abba a bizonyos feneketlen hordóba, mint amennyit valaha is kivehet belőle. A kiégés tünetei már fizikai rosszullét formájában is jelentkeznek. Úgy érzi, hogy az erőfeszítéseinek nincs értelme és eredménye. Minden lelkesedését kiölte a cinikus iskolavezetés és a megalkuvó kolléganők, akiknek csak az a fontos, hogy ha megtartották az óráikat, már délután kettőkor szedjék a sátorfájukat és másnap reggelig az iskola közelébe se menjenek.

Klebelsberg nyomán

2010-ben az oktatási tárca irányítását a KDNP vette át. A legjelentősebb változást az a kormányzati retorika jelentette, amely Hoffmann Rózsa hitvallása volt. Eszerint a siker kulcsa a magabiztos, közmegbecsülésnek örvendő tanár, akit megillet a tisztelet. A liberális felfogással ellentétben a szülő és a gyermek nem „megrendelő”, a pedagógus pedig nem „szolgáltató”, hanem állami alkalmazott, a tudás közvetítője. Ezzel ki is verte a biztosítékot.

Az államtitkár asszony 2014-ig vezette a köznevelésért felelős államtitkárságot. Lemondásakor búcsúlevelében az elért eredmények közül az új köznevelési törvény megalkotását, az új Nemzeti alaptantervet a kerettantervekkel és tankönyvekkel, a választható erkölcstan, illetve hit- és erkölcstanoktatás bevezetését, a mindennapos testnevelést, a középiskolai kötelező közösségi munkát, az önkormányzati iskolák állami fenntartásba vételét, a pedagógus-életpálya bevezetését és a minden korábbi mértéket meghaladó pedagógusbér-emeléseket hangsúlyozta. Hoffmann Rózsa reformjaira masszív liberális össztűz zúdult. A tanárokat heccelő, az elégedetlenségükre és az ideológiai káoszra apelláló anarchista hálózatok az utcára vitték a pedagógusokat. Palkovics László menedzserszemléletű vezetési stílusának köszönhetően a kormány kifogta a szelet a felheccelt tüntetők vitorlájából: a köznevelés békésebb vizekre evezett. Van azonban a mélyben egy olyan feszültség, amely bármikor lángra lobbanthatja az izzó parazsat.

A 2013-ban bevezetett pedagógus­életpálya-modell szerint a pályakezdők két év gyakornoki idő után kerülhetnek a pedagógus I. fokozatba, amelyet azután magasabb szintek, a pedagógus II., a mesterpedagógus és a kutatótanár fokozat követ. A minősítés egyelőre még önkéntes, és a szintlépés minden esetben béremeléssel jár. Ennek ellenére az elmúlt hat évben csak a pedagógusok fele élt ezzel a lehetőséggel. Az alacsony hajlandóság jól mutatja a pedagógustársadalom frusztrált állapotát: még mindig van egy széles réteg, amelyik teljes mértékben elzárkózik attól, hogy bárminemű külső értékelésnek vesse alá magát…