Kettészakadt az ország
Senki nem gondolt nyugdíj-előtakarékosságra, vagy a nyugdíjjogosultság megszerzésére.A szociálpolitikusoknak minden kreativitásukra szükségük lesz, hogy megakadályozzák az úgynevezett nyugdíjbomba pusztító robbanását. Az új nemzedékeknek nem csak azzal kell szembenézniük, hogy kis létszámú aktív korosztályoknak kell előteremteniük a népes Ratkó-nagyszülők nyugdíjellátását. A harminc évvel ezelőtti bűnök és mulasztások következményeivel is számolniuk kell.
Számos régióban emberek tízezrei maradhatnak öregségi ellátás nélkül, vagy az elérhető nyugdíjak összege lesz rendkívül alacsony. A közismerten szegény régiókban csak álom lehet a tisztes öregkor, olykor a túlélés is elképzelhetetlen családi segítség nélkül. Az ma már fájdalmas közhelynek számít, hogy a rendszerváltoztatás legnagyobb vesztesei az ország észak-magyarországi és keleti megyéinek lakosai lettek. Csatlakoztak hozzájuk az Ormánság, Dél-Baranya és Zala déli falvainak lakói. A rablóprivatizáció, a viharos gyorsasággal felszámolt bányák és nehézipari nagyüzemek, valamint a hasonló ütemben széthordott téeszek alkalmazottait a kilencvenes évek közepére szélnek eresztették, a neoliberálisnak mondott gazdaságpolitikusok pedig a piacra bízták a munkahelyteremtés, az infrastruktúra-fejlesztés minden gondját.
A piac azonban fittyet hányt az emberi nyomorúságra.
Az emberek éltek, ahogy tudtak. Senki nem gondolt nyugdíj-előtakarékosságra, vagy a nyugdíjjogosultság megszerzésére, hiszen a hetek és hónapok átvészelése is komoly gondokat okozott. Különösen, mert a valamikori iparvárosokból e vidékekre szorultak vissza a cigányság képzetlen tömegei is, többségük előtt akkor végképp bezárultak a munkapiac kapui.
A történések hosszú távú, ma tapasztalható következményeiről ad pontos látleletet az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság szakértőinek, Molnár D. Lászlónak és Breuer Marcellnek nemrégiben nyilvánosságra került tanulmánya. Ebben a szerzők azt vizsgálták, hogyan alakult az öregségi és özvegyi nyugdíjban, valamint a megváltozott munkaképesség miatti ellátásban és szociális segélyben részesülők aránya az országban.
Kívül és belül
A számokból kiderül: míg Budapesten például az összes ellátott körében közel 85 százalék azok aránya, akik megszerezték a nyugdíjjogosultságot, addig Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ez mindössze 60 százalék. A fővárosihoz hasonló képet mutat Pest, Győr-Moson-Sopron, Fejér, Zala és Veszprém megye. De ennél lényegesen rosszabb a helyzet például Nógrádban, Borsod-Abaúj-Zemplénben.
Nagy különbségek mutatkoznak akkor is, ha a megváltozott munkaképességűek járandóságát vizsgáljuk. Míg Budapesten 10 százalékos a népnyelven szólva „leszázalékoltak” aránya, addig ennek háromszorosát is eléri az ebben az ellátásban részesülők aránya a szegény régiókban.
Az elérhető nyugdíjak összegében is nagy különbségek vannak. 2015-ben a több mint kétmillió nyugdíjas átlagosan 118 ezer 500 forintot kapott havonta. (Ez az összeg az idén januárra 123 ezer 725 forintra emelkedett.) Ezen belül a budapestiek több mint 140 ezer forintot várhattak a folyósítás napján, míg például a szabolcsiaknak be kellett érniük átlag 105 ezer forinttal. A különbség elsősorban abból adódik, hogy a keleti végeken évtizedeken át alacsonyabb bérért dolgoztak az emberek, mint Nyugat-Magyarországon vagy épp a fővárosban.
Ezek az adatok azt mutatják, hogy az elérhető öregségi ellátás tekintetében kettészakadt az ország. A jobb módú területeket és a szegényebb régiókat elválasztó vonal Zala megyében, Lenti és Letenye között kezdődik, egyenes vonalban fut a Balaton északi partján Budapest felé, majd megkerüli Pest megyét. E vonal gyakorlatilag elválasztja azokat a szerencséseket, akiknek pályájuk során sikerült megőrizni munkapiaci pozícióikat és azokat, akiknek a pályája megtört, és hosszabb-rövidebb időre kívül rekedtek a legális jövedelemszerzés, a legális munka világán.
A tanulmány szerzői azonban óva intenek attól, hogy egységesnek tekintsük a vonalon kívül és az azon belül élők helyzetét. A gazdagabb régiókban is találhatóak zárványt alkotó szegény települések, de a nagyvárosok és vonzáskörzetük az országban mindenütt jobb életet biztosítanak az ott lakóknak a régiós átlagnál.
Csak ízelítő
A jelenlegi helyzet azonban csak ízelítőként szolgál a közeli jövőről. A gondok vélhetően az előttünk álló években dagadnak óriásivá. Egyelőre csak megbecsülni lehet, hányan lehetnek azok, akik a kilencvenes évek elején életük teljében maradtak munka és biztosítási jogviszony nélkül, és napjainkban töltik be a nyugdíjkorhatárt jelentő életkort.
Egyelőre azt sem tudni pontosan, hányan lehetnek, akik kényszervállalkozóként élték az életüket, évtizedekig minimálbéren, vagy a családi költségvetés szűkössége miatt meg-megszakítva a nyugdíjbiztosításukat. Számukra nem ígérkezik rózsásnak a jövő. A hatályos nyugdíjszabályok szerint a nyugellátási jogosultságot és az ellátás mértékét alapvetően az aktív kori teljesítményhez kötik. Az elérhető bevétel összegét a szolgálati idő és a járulékfizetés alapját jelentő jövedelem nagysága határozza meg. Tizenöt év ugyan elegendő az öregségi nyugdíj igénybevételéhez, ám a nyugellátás összege ebben az esetben alacsony lesz. Akik ennyi szolgálati időt sem tudnak igazolni, azok az öregségi nyugdíjminimum alapján kiszámított időskori járadékra jogosultak a nyugdíjkorhatár betöltése után. Ennek összegét az öregségi nyugdíjminimum alapján számítják ki. Ennek az összege várhatóan még alacsonyabb lesz.
Mindez azt jelenti, hogy az időskori elszegényedés akár százezreket is érinthet, miközben az idősek eltartása óriási terhet ró az aktív korba lépő új nemzedékekre. Ez a veszély pedig nem csak a szegény régiók lakóit érinti, kézzelfogható valóság lehet a gazdagabb vidékeken is.
Máshol is gond
Mindazonáltal Molnár D. László és Breuer Marcell tanulmányukban felhívják a figyelmet arra, hogy ez a jelenség nem magyar sajátosság. Az Amerikai Egyesült Államoktól az Egyesült Királyságig, Franciaországig, Olaszországig a nyugati világ számos országának lakóit érinti. Az utóbbi évtizedekben lezajlott gazdasági, társadalmi változások, a középosztály érzékelhető lecsúszása milliókat érint a nyugati világban. Ezzel magyarázható, hogy a szociológusok, szociálpolitikusok mindenütt azt szorgalmazzák, hogy az államok nagyobb részt vállaljanak az idősek ellátásából.
Molnár D. László úgy látja, a hazai problémákat nem lehet kizárólag nyugdíjügyként kezelni, komplex megoldások kellenek ahhoz, hogy változás álljon be az idősellátásban. Az országon belül tapasztalható területi egyenlőtlenségek hosszú távú megszüntetéséhez nélkülözhetetlen az oktatás, a felnőttképzés fejlesztése, a munkahelyteremtés.
E területeken a polgári kormány valóban komoly erőfeszítéseket tesz. A fejlesztési programok révén a szegényebb régiókban is számottevően csökkent a munkanélküliség, ami nem csak az aktív korosztályok életszínvonalát javítja, teherviselő képességüket is növeli. Ráadásul javítja az idősebbek elhelyezkedési esélyeit is.
A korosodó, ezért a munkapiacról kiszoruló munkavállalóknak ezenkívül komoly segítséget jelent a közmunkaprogram, ami nem csak a résztvevők pillanatnyi anyagi gondjait enyhíti, az e keretek között ledolgozott munkaórák, hetek és hónapok beleszámítanak a szolgálati időbe, ami nyugellátási kilátásaikat is némileg javítja. Molnár D. László és Breuer Marcell mindezek mellett tanulmányukban azt javasolják: a demográfiai körülmények megváltozását is figyelembe kellene venni a jövőben a nyugdíjrendszer átalakításakor.
A tanulmány szerzői úgy látják, megfontolásra érdemes az az elképzelés, amely a jövőben a gyermeknevelésre fordított összegeket nyugdíjra jogosító befektetésnek tekinti. A kimunkálandó új társadalmi szerződés szerint a felnevelt gyerekek által befizetett nyugdíjjárulék egy része idős szüleik nyugdíját növelné.
Bizonyára léteznek más elképzelések is az égető gondok megoldására, az ezekről való diskurzus azonban ma már elodázhatatlan. A nyugdíjbomba időzítője egyre hangosabban ketyeg. A megoldást vélhetően a 2018-ban hivatalba lépő kormánynak kell megtalálnia ahhoz, hogy az évtized végére, a következő elejére várható robbanás elkerülhető legyen.
Nagy Ida
