Kettős gyökérzet, kettős identitás

A nyolcvanas évek illúzióit gyorsan elsöpörte a Németh-kormány idején megkezdett és hosszú évekig tartó rablóprivatizáció, a nyugati cégek piacfoglalása, a magyar ipar és élelmiszer-gazdaság felszámolása és a mindezt kísérő infernális gazdasági, társadalmi válság. Néhány év alatt mindenki rájöhetett: szó sem lehet arról, hogy a magyar középosztálynak is részesüljön abból a jólétből, amelyben a német, brit, francia vagy német polgár élt.

Irány a szegénység?

Az egekbe szökő infláció és munkanélküliség gyakorlatilag felmorzsolta a történelmi középosztálynak azon maradékait, amely túlélte a Rákosi– és a Kádár-korszakot, de felőrölte energiáit azoknak is, akik a kádári konszolidáció révén küzdötték fel magukat e társadalmi csoportba. Kivezető utat ebből a helyzetből a kényszervállalkozások sem hoztak. Az elvtársi hálózat tagjai igyekeztek elállni minden utat, amelyeken a vállalkozó családok elindulhattak volna a stabil polgári lét felé.

A magyar középosztályt nagy részét a lecsúszás réme fenyegette, de sokan zuhanórepülésben vettek irányt a nyomor felé. A baloldali kormányok kizárólag azt a szerepet szánták ennek a társadalmi csoportnak, hogy finanszírozza a balliberális elit eredeti tőkefelhalmozását. Ezen az sem változtatott, hogy a devizahitelek tömeges felvétele sokakat abba az illúzióba ringatott, hogy sikerül megőriznie életszínvonalát.

A statisztikai felmérések azonban rácáfoltak erre. A Gyurcsány– és Bajnai-kormány idején eljutottunk odáig, hogy az Eurostat adatai szerint a magyaroknak több mint 50 százaléka a szegénységi küszöb alatt élt, miközben helyzetét tovább súlyosbította az egyre szigorúbb adóprés. Egy magyar középiskolai tanár például szegénynek számított az uniós statisztika szerint, ám a legmagasabb adókulcs szerint adózott, mert itthon a „gazdagok” közé sorolta az adóhivatal.

A jövedelmi „közép”

A 2010-es választás után megalakult Fidesz–KDNP-kormány egyik deklarált célja a magyar középosztály megerősítése volt. E törekvést siker koronázta. Sikerült kirántani az ország szekerét az adósságcsapdából, és megszabadítani a családokat a devizahitelek hálójából. Az eredményes munkahelyteremtés és a keresetek emelkedése stabilizálta a középosztálybeli családok anyagi helyzetét. Elegendő és középtávon kiszámítható jövedelemre tettek szert ahhoz, hogy lassan visszatérjenek korábbi fogyasztási és életvitelbeli szokásaikhoz. Képesek lettek annyit megtakarítani, hogy fedezni tudjanak váratlan kiadásokat is. Sőt, elegendő tartalékot sikerült felhalmozniuk ahhoz, hogy átvészeljenek nehezebb periódusokat, például egy betegség vagy egy ideiglenes állásvesztés hónapjait. Mindezek mellett a középosztálybeli léthez hozzátartoztak a megfelelő lakhatási körülmények, egy autó fenntartása, a gyerekek iskoláztatása és az évenkénti nyaralás is. Igaz, az otthonteremtést, a gyerekek taníttatását, a nyaralás finanszírozását számos családtámogatási intézkedés is segítette.

A Tárki (Társadalomkutatási Intézet) legutóbbi Társadalmi riport című kiadványa szerint a jövedelmi középrétegek relatív aránya viszonylag magas, már a tízes évek közepére a lakosság nagyjából háromnegyede tartozott e körbe. Ez azt jelenti, hogy a mediánjövedelem 60 és 200 százaléka közötti bevételekből élik az életüket. (A mediánjövedelem az az összeg, amelynél a dolgozók egyik fele kevesebbet, a másik fele többet keres.)

Az adatok azt is mutatják, hogy a jövedelmi középhez sorolt népesség egyáltalán nem egységes. A medián 60-80 százalékára rúgó jövedelem az alsó közép státusára elegendő. Legszélesebb az a réteg, az emberek több mint harminc százaléka, amelynek bevételei elérik a medián 80-120 százalékát. Ezt a társadalmi csoportot „középközépként” határozzák meg a társadalomkutatók. A felső középhez tartozók jövedelme azonban eléri a medián 120-200 százalékát. E csoportba esik a jövedelmi középrétegek tagjainak nagyjából 28 százaléka.

Mindez azt jelenti a Tárki kutatói szerint, hogy Magyarországon a jövedelmi egyenlőtlenségek nemzetközi összehasonlításban sem tekinthetők extrémnek sem más uniós tagországokkal, sem az OECD-országokkal összehasonlítva. Igaz, a hazai jövedelmek összegszerűen elmaradnak a gazdag nyugati országokban megkereshetőkhöz képest.

Jó tudni azonban, hogy bár a megfelelő jövedelem elengedhetetlen, a középosztálybeli létnek más ismérvei is vannak. Erről Bauer Bála szociológussal, a Századvég kutatójával beszélgettünk.

Részleges hasonulás

A középosztálybeli léthez elengedhetetlenül fontos az egzisztenciális biztonság – állítja a szociológus.

– Ám nélkülözhetetlen része az identitás felvállalása, az értékválasztás minősége, a nemzethez, lokalitáshoz fűződő viszony, a természeti, társadalmi környezet iránt vállalt felelősségvállalás is.

Bauer Béla úgy látja, a mai magyar középosztály kettős gyökérzetű. Létszámában kisebb, de a kultúrára, a közbeszédre gyakorolt hatását tekintve meghatározó a nagyvárosi, azon belül is a fővárosi, hagyományosan zsidó középosztály. Emellett nagyon erős társadalmi csoportot alkotnak a vidéki gyökérzetű kádári középosztály leszármazottai. E réteg tekintélyes része hagyományait, gondolkodását tekintve még mindig elsősorban a parasztsághoz kötődik akkor is, ha már a fővárosban vagy nagyvárosban él.

A szociológus úgy látja, e kettős gyökérzet kitapintható az utóbbi évtizedben is, hiszen a családok a leszármazottaknak is átadták urbánus vagy rurális identitásukat, értékrendjüket, életviteli mintáikat.

A vidékről a fővárosba áramlók jellemzően igyekeztek, igyekeznek hasonulni a fővárosi középosztály értékrendjéhez, elfogadják annak magatartási mintáit, ám megtartják kétlakiságukat is. Gyerekeiknek igyekeznek átadni azokat a készségeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy amit elkezdtek, be is fejezzék, így biztosítva, hogy a család megőrizze társadalmi pozícióit.

– A kettős gyökérzet ma is megmutatkozik a vállalt identitásban és az értékválasztásokban – mondja a szociológus. – A fővárosi, zsidó gyökerű középosztály inkább kozmopolita, kritikusan viszonyul a lokális vagy nemzeti értékekhez, elsősorban urbánus fogyasztói attitűd jellemzi szokásait. Igényli a magas színvonalú szolgáltatásokat, a kultúrára is szolgáltatásként tekint. Eljár színházba, véleményt alkot az előadásról, de nem sajátjaként tekint arra, amit látott. A vidéki városokban, falvakban élő középosztálybeliek egészen másként viszonyulnak saját környezetükhöz. Tudják, ha a gyerek nem tanul zenét, akkor előfordulhat, hogy a településükön nem lesz zenekar. Igénylik és dolgoznak is érte, hogy megteremtsék az életminőségük fenntartásához szükséges feltételeket, kulturális és más szolgáltatásokat. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy beágyazódjanak a helyi társaságba, részt vállaljanak a helyi közéletből, ne pedig viszonylag zárt csoportot alkotva éljék életüket. Életmódjuk egyik legfontosabb jellemzője a felelősségvállalás szűkebb és tágabb környezetükért.

Bauer Béla szerint éppen a felelősségvállalás képessége a legfőbb jellemzője a középosztályhoz való tartozásnak. Ez az a tulajdonság, amely alapján érdemes megvizsgálni az úgynevezett jövedelmi középbe esők csoportját. Mint mondja, az alsó ötödöt a kimaradók és a sodródók alkotják viszonylag alacsonyabb iskolai végzettséggel, ebből következően alacsony az általuk megszerezhető jövedelem is. Nem jellemző rájuk a környezetükért érzett felelősségvállalás. Ebben eltér az életmódjuk a derékhadat képviselő és a felső jövedelmi kategóriába tartozókétól. Mindez a demográfiai mutatókban is tetten érhető. A kimaradók körében a termékenységi ráta 1,8, a sodródóké 1,7. A derékhadat képviselő, közepes jövedelműeknél ez az arány 1,4 körül mozog. A felső jövedelmi kategóriába tartozóknál azonban ez az érték ma már eléri a 2,1-2,2-et.

A középosztály nyomában című összeállításunk cikkei ide kattintva olvashatók.