Kevés a védelmet nyújtó kéz

– Az elmúlt évek adatai alapján hogyan változott a gyermekgyilkosságok száma Magyarországon?

S. Á.: – Magyarországon a gyermekek ellen elkövetett halálos kimenetelű bűncselekmények száma nem kirívó mértékű. 2024-ben gyermekek sérelmére 15 befejezett emberölés történt, az előző pár évben valamivel kevesebb, de hasonló számú eset történt. Azért tűnhetnek mégis gyakoribbnak ezek a tragédiák manapság, mert az online világ, a média fokozott figyelme és érzékenysége révén több ilyen hírrel találkozhatunk, ráadásul legalább három alkalommal: a gyermek megölésekor, majd a vádemeléskor, végül az ítélethirdetés alkalmával. Mostanában előfordul, hogy az elkövető szabadulásáról is hírt adnak.

– Ez azt jelenti, hogy akkor a gyermekvédelemben sincsenek akkora hiányosságok, mint ahogy egyesek állítják?

S. Á.: – A gyermekgyilkosságok száma ugyan nem kiemelkedő, ám a fiatalokkal szemben elkövetett erőszakos bűncselekmények száma magas, és állandó emelkedést mutat.

B. O.: – A gyermekotthonok vezetőitől, szakembereitől tudjuk, hogy ma sokkal később emelik ki a családból a bántalmazott gyerekeket, mint 5-6 évvel ezelőtt. Nagyon sok idő telik el, mire bekerülnek a szakellátásba, ami miatt jóval hosszabb ideig éri abúzus őket, mint korábban. Nem azzal a gyermekvédelmi koncepcióval van probléma, ami szerint a lehető legtovább maradjon a gyermek a családjában, és csak végső esetben emeljék ki, hanem a családgondozásnak és a családok szociális megsegítésének a hatékonysága az, ami nem kielégítő.

S. Á.: – Márpedig egy 12 éves gyereket, akit egész addig elhanyagoltak, netán bántottak is, már nemigen lehet megmenteni. Egyfajta devianciára van ítélve.

– De mi az oka a késlekedésnek?

S. Á.: – Bedugultak a gyermekotthonok, nincs elég férőhely, gyakran pedig csak úgy tudják elhelyezni a fiatalokat, hogy semmivel nem lesznek jobb helyzetben, mint otthon voltak. A nevelőszülői hálózat is hagy kívánnivalót maga után, kevés a pozícióra igazán alkalmas személy. A szakemberek esetében pedig óriási a fluktuáció és a belőle fakadó hiány. Nemrég jártam például Tornanádaskán, ahol a közelmúltban újítottak fel egy volt laktanyát, hogy szociális intézményeket ellátó épületként szolgálhasson, de nincs szakember.

B. O.: – Mint ahogy már említettem, itthon alapelv, hogy a veszélyeztetett gyermek a lehető legtovább a családjában maradhasson. Első lépésként a családsegítő szolgálat és a gyámhatóság megpróbálja a problémákat a családon belül rendezni, erre szolgál a védelembe vétel jogintézménye is. Ez azonban gyakran kudarcba fullad, mivel a családok nem működnek együtt, nem teljesítik a családsegítővel kötött megállapodásokat, illetve a szociális ellátórendszer is nagyon gyenge lábakon áll. Sokszor előfordul az is, hogy a gyereket kiemelik, és egy három házzal arrébb, szintén rossz körülmények között élő családtaghoz helyezik, vagyis nem változnak érdemben az életkörülményei.

S. Á.: – Ráadásul jellemzően csak akkor emelik ki, amikor már olyan súlyosan bántalmazzák, ami túlmegy minden határon, vagy ő maga is közösségellenessé, közveszélyessé válik.

B. O.: – Nem beszélve arról, hogy azoknál a gyerekeknél, akik gyermek- vagy lakásotthonba kerülnek, nagyon magas a szökések aránya. Jelentős részük a szökés ideje alatt visszamegy a saját családjához. Mivel az intézmények többsége túlzsúfolt és munkaerőhiánnyal küzd, a gyerekeket nem tudják megfelelően felügyelni. A szökések így egyfajta szelepként működnek: kevesebb gyereknek könnyebb a felügyelete. Ez azonban ördögi kört idéz elő.

– Azért ebben valószínűleg nemcsak az intézményi körülmények játszanak közre, hanem a szülőkhöz való ösztönös kötődés is.

S. Á.: – Én sem feltétlenül a rossz körülményekre gondoltam. A gyermek számára az otthon – még ha borzalmas is – egy szabadabb közeg. Úgy érzik és gondolják, a gyermekotthonban sem szereti őket senki, de ott még szigorú szabályok is vannak, amiket be kell tartani, tehát rosszabb, mint együtt élni a bántalmazó szülőkkel.

– A gyermekbántalmazások nyilvánosságra kerülése visszatartó erőként hat?

B. O.: – Azokhoz, akiket közvetlenül érintenek, nem nagyon jutnak el ezek az hírek, mert gyakran aluliskolázottak, illetve korlátozottan férnek hozzá a internethez. A jogalkotás részéről történik reakció, aminek a leglátványosabb formája lehet egy új bűncselekmény bevezetése a Büntető törvénykönyvbe. A probléma megoldását azonban elsősorban a szociális ellátórendszer javításánál kellene kezdeni, és jó lenne, ha a büntetőjogi szabályozás csak végső eszközként jelenne meg. Kutatásainkból egyértelműen kiderült, hogy a súlyosabb gyermekbántalmazás – beleértve az elhanyagolást is – leginkább az alsó társadalmi rétegekben jelenik meg, és szoros összefüggésben áll a szülők rendkívül rossz szocioökonómiai státusával, kriminalitásával, szerhasználatával, amelyek már generációkon át jelen vannak a család életében. Ezeken a problémákon szociális megsegítéssel, komplex módon lehetne változtatni, és akkor feltehetően a gyermekek elleni családon belüli erőszak is kevesebb lenne.

S. Á.: – A büntetés ebben az esetben nem hoz megoldást. A problémát nem az eszkalálódást követően büntetni, hanem megelőzni kellene. Elsősorban nem szankciókra, hanem segítségre van szükség.

– Legutóbb Simontornyán történt tragédia: egy egyhetes kisbaba halt meg, miután testvére játék közben ráugrott a nyakára. A társadalomra milyen hatással vannak az ilyenfajta hírek?

S. Á.: – Ha elolvassuk a témához kapcsolódó megnyilvánulásokat, azt láthatjuk, hogy a kommentelők nem a bántalmazott gyermekekről írnak, hanem arról, hogyan kellene a tetteseket felelősségre vonni, és mit kellene velük bosszúból tenni. Kevesebben reflektálnak arra, mi történik a sértettel, és milyen előzmények vezethettek ide. A mikrokörnyezet általában nem is reagál. Ahol ilyen súlyos bűncselekmények történnek, ott az emberek többnyire olyan rossz körülmények között élnek, hogy nincs lehetőségük másokra figyelni, a saját bajuk is sok. Abból a szempontból viszont nagyon hasznos a médiában való megjelenés, hogy a bántalmazottaknak a cikkeket olvasva lehetőségük nyílik felismerni saját helyzetüket, szembesülni azzal, hogy mások is hasonló cipőben járnak, hogy ez nincs rendben, hogy lehet kiút, és a társadalom elutasítja az erőszakot.

– A gyermekgyilkosságokat többnyire szándékosan követik el, vagy gondatlanságból?

B. O.: – 14 éven aluli gyermek sérelmére elkövetett szándékos emberölésből évente úgy 10-15 történik hazánkban, a gondatlanságból való elkövetés is hasonlóan alakul. Viszont ez utóbbiak valójában balesetek, például amikor a véletlenül nyitva hagyott emeleti ablakon kiesik egy kisgyermek.

– És jellemzően férfiak a tettesek?

S. Á.: – Ha kiskorú veszélyeztetését nézzük, meglepő, de nem. A nők gyakrabban hanyagolják el szélsőséges mértékben a gyermekeiket, míg a férfiakra az esetek körülbelül kétharmad részében az jellemző, hogy bántalmazzák őket. Gyakran mindkét szülő vétkes a kiskorú veszélyeztetésében. Az újszülöttgyilkosságok tettesei pedig száz százalékban nők. A gyermekek elleni erőszakos cselekményeket elkövető nők magas arányának az egyik oka, hogy az anyák jellemzően jóval több időt töltenek gyermekükkel. Ugyanakkor a jogi gyakorlatban furcsa kettősség figyelhető meg. Például ha egy gyerek rendszeresen hiányzik az iskolából, akkor általában az anyát vonják eljárás alá, még akkor is, ha a családban két szülő él, tehát ott van az apa is. Akkor is előfordul, hogy az anyát is felelősségre vonják a büntetőeljárásban, ha valójában csak az apa a bántalmazó. Az indoklás ilyenkor az, miért nem védte meg a gyermekét. A férfiak által gyermekekkel szemben elkövetett szexuális bűncselekmények esetében ugyanakkor nagyon ritkán járnak el a némaságba burkolódzó anyákkal szemben.

B. O.: – A 14 év alatti gyerekek sérelmére elkövetett testi bántalmazásoknál a férfiak aránya körülbelül két és félszerese a nőkének. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a nők ritkábban bántalmaznák gyermekeiket. Sok esetben az általuk okozott kisebb súlyú erőszak nem kerül bíróság elé. Ráadásul a kiskorú veszélyeztetése nemcsak a testi, hanem az érzelmi és lelki bántalmazást is magában foglalja, bár általában ezek önmagukban nem eredményeznek büntetőeljárást.

– A csecsemőgyilkosságok esetében a nők a szülés utáni depresszió hatására cselekednek?

S. Á.: – Nem. A legtöbb esetben a nem várt terhesség áll a háttérben. Sok anya eltitkolja a várandósságát, és mivel nem is tudja, pontosan mikor szül majd, a baba váratlanul, gyakran korábban és rohamos szülést követően jön világra. Ilyen esetekben a leggyakoribb az, hogy az anya ellátatlanul hagyja az újszülöttet, ez vezet halálhoz.

– És a férfiaknak általában mi az indítékuk?

S. Á.: – Az általuk elkövetett gyermekgyilkosságok többnyire indulati bűncselekmények. Dühből, kontrollproblémákból vagy tudatmódosító szerek hatására ölnek.

B. O.: – Az úgynevezett kiterjesztett öngyilkosságok, amikor valaki a hozzá érzelmileg közel álló személyekkel – leginkább a családjával – és aztán önmagával is végez, a férfiaknál jellemzően váláshoz vagy szakításhoz köthetők, és gyakran a bosszú motívuma áll a háttérben. Ilyen esetekben a gyermekek megölése valójában a partner elleni támadás, nem pedig a gyerekekkel szembeni személyes indulatból fakad.

– Uniós viszonylatban milyen helyen állunk a gyermekgyilkosságokat, gyermekbántalmazásokat illetően?

S. Á.: – A skandináv országokban például sokkal jobbak a mutatók, tőlünk keletebbre, az elmaradottabb országokban viszont rosszabbak. Korrelál az átlagos életminőséggel és az alapvető emberi jogokhoz való hozzáállással.

B. O.: – Feltételezésünk szerint a gyermekneveléshez kapcsolódó attitűdök nagyban befolyásolják a bántalmazás előfordulását. Magyarországon például még mindig sokan elfogadottnak tartják a fizikai fenyítést. Nyugat-Európában ez már nem divat, ott sokkal kevésbé látványos megoldásokat alkalmaznak, például csipkedik vagy megszorítják a gyerek kezét, hogy azért valamilyen módon rendre kényszerítsék.

– Mi jelenthetne megoldást Magyarországon a gyermekbántalmazások visszaszorítására?

S. Á.: – Megfelelő képzés biztosítása mellett párbeszédre és együttműködésre lenne szükség a gyermekvédelmi szakemberek, a jogalkalmazók és a jogalkotó között, hogy jobban átlássák egymás munkáját. Ha a bántalmazás már megtörtént, a sértett gyermekek és tanúk védelmének előmozdítása számítana sokat, amíg az eljárás tart. Ha egy büntetőeljárás során a sértettek érzelmi biztonságban éreznék magukat a meghallgatások alkalmával, sokkal használhatóbb és erősebb vallomások születhetnének.

B. O.: – Azért szerencsére vannak előrelépések ezen a téren is. 2021-ben Magyarországon is bevezették például a gyermekközpontú és traumatudatos Barnahus-módszert, amely barátságos környezetben teszi lehetővé a bántalmazott – köztük a szexuálisan bántalmazott – gyerekek kihallgatását. Ezzel évtizedes lemaradást pótoltak, az ország több pontján – köztük egyes területi gyermekvédelmi szakszolgálatoknál is – meghallgató és terápiás központok működnek. A büntetőeljárás során ezekben a szobákban a kiskorú sértettet pszichológus hallgatja meg, miközben a rendőrök kamerán figyelik és rögzítik is mindezt, így a kicsiknek nem kell újra és újra vallomást tenniük minden egyes szakembernek, aki az ügyön dolgozik.