– Áttekintve gazdag tudományos tevékenységét, több száz publikációja sorában találtam egy űrt: 2001 és 2003 között egyetlen tanulmánya sem jelent meg. Ekkor lett államtitkárból oktatási miniszter. Elnökké választása után is egy ilyen időszak következik?

– Remélem, hogy nem. 2002-ben, amikor a miniszteri mandátumom lejárt, újra kezdtem a tudományos kutatásokat, és ilyenkor természetesen több hónap szükséges ahhoz, hogy az ember visszatérjen a régi kerékvágásba. Most tanítok tovább Debrecenben, folytatom a munkámat a kutatócsoportban, sőt azt remélem, hogy újra bekapcsolódom a CERN-ben, a részecskefizikai kutatások európai szervezetében végzett kutatásokba, ahol a 90-es évek második felében már dolgoztam.

– Korábban az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatója volt, majd a Debreceni Egyetem Tudományegyetemi Karainak elnöke. Mekkora szerepe volt megválasztásában tudományos karrierjének, sikeres tudományszervező, irányító múltjának, illetve az oktatási tárcánál végzett tevékenységének?

– Meglehetősen nehéz megmondani, melyik múltbéli tisztségemnek mekkora szerepe volt ebben. Azt gondolom, hogy az Akadémia elnökévé elsősorban olyan kutatót választanak, aki részt vesz a tudományos közéletben. Természetesen nem választanak meg tagnak, azaz akadémikusnak sem valakit, akinek nincsenek megfelelő tudományos eredményei. Egyébként fizikus kollégáim jelöltek elnöknek, ez tehát a legszűkebb szakmai körből jött.

– Az intézménynél dolgozó tudósok mindenekelőtt az akadémiai intézetekben kutatnak, és a felsőoktatásban oktatnak. Nem csak miniszteri múltja miatt kérdezem: érez-e felelősséget az Akadémia az alap- és középfokú oktatás minőségéért?

– Természetesen, de ez egy nehéz kérdés. Az MTA mint intézmény a tudományos kutatás intézménye. Emellett fontos közéleti szereplő, ahogy az oktatást is a legfontosabb közéleti kérdések között tartjuk számon. A jövőnk azon múlik, hogy a felnövekvő generációk képesek lesznek-e hatékonyan működtetni az országot, és alapvető fontosságú kérdés az is, hogy az alsóbb oktatási szintek mennyire tudják átadni a kulturális hagyományt. Egészen az általános iskoláig, sőt az óvodáig kell visszamenni, a gyermekkori nevelés kérdéseiig. Ma nagyon gyakran hallunk például a diákoknak a tanárokkal szembeni agressziójáról, ami korábban nem volt probléma. A pedagógusok a közoktatásban nemcsak tudást, hanem viselkedésmintát is közvetítenek. Az Akadémia felelőssége konkrét esetekben is nagy, hiszen az intézmény berkein belül sok mértékadó tudós foglalkozik pszichológiával, nevelés- és tudományelmélettel.

– Azért is kérdezem, mert az utóbbi évek egyik legnagyobb karriert befutott fogalma, fordulata a tudásalapú társadalom, az életen át tartó tanulás, a tudáshoz, az információkhoz a modern technika segítségével történő minden eddiginél szélesebb körű hozzáférés. Ugyanakkor a legnézettebb tévéműsorok, leghallgatottabb rádiócsatornák, leglátogatottabb internetes portálok nem abból a körből kerülnek ki, amire azt mondhatnánk, hogy tudásunk továbbfejlesztését, vagy akár szinten tartását szolgálnák. Az idei matematika érettségi egyes feladatai nevetségesen könnyűek voltak, a kétszintű érettségi jelenlegi rendszere megbukott. Nem épp egy tudatlanságalapú társadalmat építünk?

– A tudásalapú társadalmat sokféleképpen értik. Az, ahogy a társadalom ma működik, bizonyos értelemben a tudáson alapul. Például az, hogy ez a fényképezőgép ilyen jó képeket tud készíteni, hogy az orvostudomány meg tudja nézni, hogy a nyaki ütőerek mennyire meszesedtek el, hogy mindennapos diagnosztikai vizsgálattá vált annak kiderítése, hogy valakinek van-e veseköve. Ezeket az a szellemi fejlődés, a fejlesztés hozta létre, amelyet közvetlenül a tudáshoz, még közvetlenebbül a tudományhoz kapcsolunk. Ma minden további nélkül telefonálni tudunk az Északi-sarkra, és ennek az alapja a tudás. S hogy a tudást mindig újabb tudás létrehozására használjuk-e, a tudást jóra használjuk-e? Ez egy teljesen másik kérdés. Nem is a tudást, inkább a tudás által létrehozott eszközöket nagyon gyakran olyan dolgokra használjuk föl, amelyek nem előre visznek, hanem helyben topogást eredményeznek. Az emberben keveredik a hajlam a jóra és a hajlam a rosszra, és nem biztos, hogy a tudás mindig mindenkit a jó felé billent el, ez utóbbihoz kell erkölcs is. A jó élethez hozzátartozik a tudás, de nem csak abból áll. Az sokkal összetettebb, jelenti az ember egész személyiségét, a közösséget, a kultúrát, amiben él, jelenti a hagyományt, jelenti az értékrendet. A jó élethez nemcsak az anyagi és a szellemi, de a lelki tartalmak is hozzátartoznak. Vajon az embereknek ma nagyobb része él boldogan, mint száz évvel ezelőtt? Nem tudunk a kérdésre felelni, egzakt mérésünk nincs erre, de a tudás önmagában nem tesz még csak boldoggá se. Nélkülözhetetlen feltétele a jó életnek, hiszen ha nem lennének gyógyszerek, ha nem lenne fájdalomcsillapító, amiknek a létezéséhez már hozzászoktunk, akkor aligha nevezhetnénk az életet jónak. De ha nincs az emberek között szeretet, szolidaritás, ha az ember egyedül érzi magát a világban, akkor a magányát semmilyen fájdalomcsillapító nem tudja oldani.

– Örülne annak, ha a tévékben és a női magazinok címlapján nem bemondók és sorozatszereplők képeit látnánk, hanem mondjuk fiatal doktoráltakat, kutatókat?

– Nagyon jó lenne, ha igazi tudás állna a népszerűség mögött, ha a fiatal tudósok és az olvasók is tudnák, hogy a sikerüket kemény munkával, és nem valamiféle ügyeskedéssel érték el. Hogy valaki tudományos eredményeivel lesz híres vagy példakép, és nem attól, hogy a külvilág elé tárja magánélete részleteit. Ez már önmagában is nagyon sokat segítene.

– Elnöki programjában szerepel, hogy az MTA-nak kezdeményezőbb szerepet szán a kormányzattal való kapcsolattartásban, és az államigazgatás minden szintjén részt venne a költségvetés előkészítésében. Az „akadémiai lobbi” eddig nem volt elég hatékony?

– Az Akadémia ugyanolyan intenzitással kell, hogy részt vegyen az államigazgatási egyeztetés minden szintjén, a miniszterelnöktől a minisztériumi apparátusokig, és ezt folyamatosan, összehangoltan kell tennünk a törvényelőkészítés, a költségvetési döntések és a monitoring területén egyaránt. Minden részlet fontos, és folyamatosan változik. Nem elég megegyezni a fő kérdésekben, a kezdetektől nyomon kell követni a döntés-előkészítést. Hogy egy példát mondjak: az Új Magyarország Fejlesztési Tervnek a megvalósítása egy közös gondolkodási folyamat eredménye kell, hogy legyen. Ebben a tervben az akadémiai kutatóintézetek fejlesztési elképzelései nem jelennek meg olyan mértékben, ahogy az szükséges lenne. Az MTA-nak minél több saját kezdeményezéssel kell részt vennie a tudománypolitikai, kutatásfinanszírozási döntések előkészítésében és meghozatalában.

– Változtatna a vagyongazdálkodás területén, és növelné az intézethálózat hatékonyságát.

– A Vagyontörvénnyel az Akadémia jelentős vagyon tulajdonosává vált, és ennek igazi gazdájává is kell válnia. Ez professzionális igazgatást igényel, és világossá kell tenni több dolgot. Melyek ennek a vagyonnak azon részei, amelyeket a feladatok ellátásához használunk? Például a kutatóintézetek épületei, gépei. Ezek a használt vagyon részei, amit ugyanúgy használunk, mint a saját lakásunkat, ugyanolyan felelősséggel kell tehát bánnunk vele, ha a fűtésszámláról vagy a felújításról vagy a használt terület méretéről van szó. Fel kell mérni azokat a tulajdonelemeket is, amelyeket a hatékony működés érdekében hasznosítani – és nem eladni! – szükséges. Mindezek szabályainak a meghatározása, és az új szervezeteknek a kiépítése sürgető és fontos feladat. Magyarországon a köztulajdonnal való bánásmód sok tekintetben hagy kívánnivalót maga után. Legyünk őszinték: a folyamat, ami Magyarországon a közvagyonnal lezajlott, részben azért következhetett be, mert az emberek nem úgy tekintettek rá, mint ha a sajátjuk lenne, pedig az a sajátjuk, vagy a sajátjuk volt. Az Akadémia eddig is jól gazdálkodott a rábízott vagyonnal, azon leszek minden erőmmel, hogy ez a jövőben is így maradjon. Ami az intézethálózatot illeti, azt nem leépíteni, hanem éppen fejleszteni kell, alkalmazkodva a világban végbemenő folyamatokhoz, változásokhoz. Nem ugyanazok a kutatási területek a legérdekesebbek most, mint amik 50 évvel ezelőtt voltak. A folyamatos alkalmazkodást az Akadémia vezetésének bátorítani, vagy éppen serkentenie kell. Néha szükség van egy külső impulzusra, hogy egyáltalán észrevegyék, hogy lehet jobban, hatékonyabban végezni valamit, vagy mást, érdekesebb dolgot kutatni. Azt gondolom, hogy az Akadémia vezetésének feladata, hogy ezeket a külső ingereket részben produkálja, részben pedig, ha ezek a külvilágból jönnek, fölerősítse a hálózat irányába. Nem arról van szó, hogy intézeteket kellene teljes mértékben átalakítani, inkább forrásokat biztosítani ahhoz, hogy a fontos, érdekes, az ország szempontjából is hasznot hajtó kutatásokat finanszírozhassuk.

– Mit gondol, a rendszerváltozás óta volt olyan időszak, amikor veszélybe került az intézmény autonómiája?

– A rendszerváltás óta az Akadémia autonómiáját komoly veszély nem fenyegette. Persze tegyük hozzá, hogy mit értünk autonómián. Senki nem akarja ma megmondani, hogy az Akadémián ki, mit kutasson. Annak az idiotizmusnak, hogy a tudományos eredményt ideológiai szempontok szerint minősítették, hogy az ideológia rákényszerített valamit a tudományra, szerintem egyszer és mindenkorra vége. Ma inkább mástól kell tartanunk. Ma inkább a pénz és a pénznélküliség okozhatja az autonómia sérelmét. Az autonómia fogalmába az én felfogásom szerint azt is bele kell érteni, hogy ha megállapodunk valamiben, akkor azt tartsuk is be. Csak akkor beszélhetünk a tudomány autonómiájáról, ha a tudományt megfelelő mértékben finanszírozzák. A magam részéről illúziónak tartom, hogy a magánszféra teljes mértékben finanszírozza a tudományt. Az üzleti világnak egyszerű elvei vannak, ha valami profitot hoz, az jó, ha nem hoz profitot, az nem jó. Az élet gyakran produkál olyan helyzeteket, amikor más értékek jelennek meg, és nem gondolkodik senki azon, hogy az mennyire megtérülő. Az, hogy jobban fogjuk ismerni a világ felépítését, keletkezését, fejlődését, nem biztos, hogy rövid távon megtérül, de hozzátartozik az emberiségnek ahhoz az állandó törekvéséhez, hogy megértse a világot. Ma a nagy részecskegyorsítók mellett fizikusok kutatnak, ami éppen úgy a világ jobb megismerését szolgálja, mint amikor Arkhimédész felfedezte, hogy minden test annyit veszít súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Akkor ennek nem látszott különösebb gyakorlati jelentősége, de részévé vált a gondolkodásnak, a kultúrának, annak, hogy egyre jobban megértsük a világot. Ha az ember erről a törekvéséről letesz, az jelenti a történelem végét. Remélem, hogy messze vagyunk ettől.

Monostori Tibor

Pálinkás József

1952-ben született a Borosd-Abaúj-Zemplén megyei Galvácson.

1977-ben a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerzett diplomát fizikus szakon.

1981-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen „summa cum laude” minősítéssel doktorrá avatták.

1983-tól 1985-ig vendégkutatóként az Egyesült Államok-beli College Station-i Texas A&M Egyetemen dolgozott az atomok és nagy energiájú nehéz ionok ütközéseinek vizsgálatán.

1991 és 1996 között az MTA debreceni Atommagkutató Intézetének igazgatója.

1995-ben az MTA levelező tagjává választották, és a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) tanszékvezető tanára,

2005-től a Fizikai Intézet igazgatója,

2007-től az Tudományegyetemi Karok elnöke, rektorhelyettes.

1998 és 2002 között előbb államtitkárként, majd oktatási miniszterként tagja volt az Orbán-kormánynak.

2006-ban a Hajdú Bihar Megyei Fidesz-listán országgyűlési képviselővé választották.