Kicsi Kína Magyarországon

Miután Kínában azonosították az új típusú koronavírust, és több ezer fertőzöttről lehetett hallani, a hazánkban élő kínaiak azt kezdték érezni, hogy a magyarok másképp viszonyulnak hozzájuk, mint korábban: kerülik az ázsiai kinézetű embereket az utcán, a buszon arrébb állnak, ha kínai szállt fel. Egy nagy kínai ügyfélkörrel rendelkező ügyvédi iroda vezetője a Demokratának elmondta, volt olyan munkatársuk, aki jelezte, hogy nem akar kínai partnerekkel találkozni, mert fél a megfertőződéstől. A gyanút növelte, hogy a kínaiak már a vírus magyarországi megjelenése előtt elkezdtek maszkot viselni az utcán. Az itthoni közvélemény ugyanis ekkor még úgy tartotta, hogy csakis a betegek hordanak maszkot.

Linda, aki bolttulajdonos és két felnőtt gyermek édesanyja, az meséli, hogy amikor a vírus megjelent itthon is, azt gondolta, hogy Magyarország többé nem látja szívesen a kínaiakat. Kezdeti aggodalmai azonban nem igazolódtak be.

A vírus itthoni felbukkanása után a magyarok is felvették a maszkot, a kínaiak így már nem érezték úgy, hogy minden szem rájuk tapad. A kezdeti elővigyázatosság azonban kifizetődőnek bizonyult, Magyarországon egyetlen kínai megfertőződöttet sem regisztráltak.

A kínaiak továbbra is óvatosak maradtak, jól mutatja, hogy szinte az összes fővárosi vendéglőjük beszüntette a működését. Attól tartottak, hogy ha egyetlen magyar alkalmazott vagy vendég is megfertőződik, akkor az az egész kínai közösségre rossz fényt vet. Fegyelmezetten megtartották a kijárási korlátozás szabályait is.

– Egy kevés szorongást okozott a kínaiaknak, amikor azt látták, hogy míg a magyarok nem veszik elég komolyan a korlátozásokat, addig ők megerőltetik magukat, és bezárkóznak a lakásukba – meséli Gu, a középkorú kínai férfi, aki egy kereskedelmi cég ügyvezetőjeként dolgozik Magyarországon.

Nem minden kínai egyforma

Magyarországra nagyobb számban 1987-ben érkeztek kínaiak, amikor egy 335 fős fémmunkáscsapat kezdett a győri Rába-üzemben dolgozni. Ezek az emberek egy év múlva visszatértek hazájukba, néhányan azonban maradtak, és kereskedelemmel kezdtek el foglalkozni, majd segítettek rokonaiknak, barátaiknak is Magyarországra jönni. Az 1990-es évek elejére már 30-40 ezer kínai élt az országban, 1992-ben azonban a magyar állam vízumkényszert vezetett be, ezért sokan továbbutaztak Nyugat-Európába és a környező államokba, így a kétezres évek elejére már csak 10-15 ezer főre becsülték a létszámukat.

A kínai bevándorlás következő nagyobb hulláma a Letelepedési Magyar Államkötvény kibocsátásával vette kezdetét, melynek lezárulta után újra 25 ezer főre gyarapodhatott a közösség lélekszáma. Ez azonban csak becslés, mivel vannak, akik időközben hazatértek, vagy csak időszakosan élnek Magyarországon.

Az első hullámmal jellemzően vidéki, kispénzű emberek jöttek szerencsét próbálni Európába. A „kötvényesek” mögött viszont már jelentős pénzügyi háttér volt, főleg üzletemberként tevékenykednek Kínában, hiszen a 250 ezer eurós összeget csak a módosabbak engedhetik meg maguknak. Persze a kötvényvásárlással letelepedési engedélyt szerzők között is vannak kiskereskedők, az ilyen családok általában mindenüket eladták, hogy Magyarországon kezdjenek új életet. Olyan is előfordul, hogy az apa Kínában dolgozik, míg a család többi része Magyarországon él.

A hazai kínaiak maguk is különbséget tesznek a „kötvényesek” és azok között, akik több évtizede élnek itt. Egy, a kínai közösség életére rálátó magyar üzletember elmondta azt is, hogy a frissen érkezők nem bíznak meg teljesen a már régen itt élő honfitársaikban. Az első bevándorlók rengeteg magyar szokást felvettek az évek alatt, így szinte idegennek hatnak az újaknak.

Kínai beszélgetőpartnereink egybehangzó véleménye szerint két külföldön élő kínai nem kezd el barátkozni csak azért, mert mindketten egy országból származnak, sokkal fontosabb, hogy ugyanabból a tartományból érkezzenek. Előfordulhat az is, hogy nem azonos az anyanyelvük, így nehezen értik meg egymást. Bár a kínaiak többsége beszéli a hivatalos mandarint, több nyelvjárás is van, tájegységenként változhat a dialektus.

– Én a nagymamámmal csak egy olyan dialektusban tudtam beszélgetni, amelyik a családunk származási helyén, Csöcsiangban (Zhejiang) honos. Nagymamám nem beszélte a mandarint szinte egyáltalán, ez sok idősebb ember esetében így van. De ezt nem bántam, mert így egy másik nyelvjárást is sikerült megtanulnom – meséli Krisztina, aki már Magyarországon született, és anyanyelvi szinten beszéli a magyar nyelvet.

A kínai közösségeken belül létezik észak–dél különbség is. Az északiak szerint például a déli nők általában csendesebbek, törődőbbek, az északi nők viszont férfiasak, míg a déliek úgy tartják, hogy az északiak sokat isznak. Az északi és a déli kereskedők kölcsönösen kapzsisággal vádolják egymást. A sztereotípiák és oda-vissza vádak persze nemcsak észak és dél vonatkozásában, hanem egyes városok között is megjelennek.

Nyitott, mégis rejtve marad

A nyugati vélekedés szerint a kínai közösség zárt világ, ahová kívülálló nehezen nyer betekintést. Ezt azonban szinte kivétel nélkül cáfolták azok a Magyarországon élő kínaiak, akikkel beszéltünk.

– Nehezen jönnek létre úgy barátságok, hogy a magyarok főként vásárlóként találkoznak kínaiakkal – mutat rá a közismert sztereotípia kialakulásának egyik lehetséges okára Linda, aki családjával már 25 éve él Magyarországon. Az első időszak Linda és a férje számára is nagyon nehéz volt, mert nem ismerték a nyelvet, ezért főként kínai barátaikkal tartották a kapcsolatot. Két gyermekük viszont Magyarországon nőtt fel, nekik már sok magyar barátjuk van.

A Magyarországon élő kínaiak többsége Lindáékhoz hasonlóan kereskedő, napjaik nagy részét a boltjukban töltik a munkatársaik között, nem is igazán van idejük barátságokat kötni. Ennek ellenére magyar partnereikkel és a törzsvásárlókkal csak összebarátkoznak valamennyire. Dolgoznak viszont Magyarországon kínai orvosok, művészek, zenészek, írók, gyári munkások is, akik éppen olyan hétköznapi életet élnek, mint bárki más.

– A kínaiak jellemzően óvatosak, ami nem egyenlő a zárkózottsággal. Ugyanakkor kifejezetten segítőkészek azokkal is, akik nem tartoznak a közösséghez – mondja Árpád, aki neve ellenére száz százalékban kínai, Magyarországon élő műfordító. Nemrég ültette át Petőfi verseit mandarin nyelvre.

A kínai közösség segítőkészsége a koronavírus elleni harc során valóban bebizonyosodott. Március 26-án a magyarországi kínaiak képviselői 57 millió forintnyi adománnyal segítették a Szent László Kórház működését. Emellett kínai magánszemélyek több intézménynek maszkokat, a Magyar Vöröskeresztnek pedig ruhaadományt vittek. Az egyik kínai keresztény gyülekezet emellett több mint ötmillió forint értékű maszkot ajándékozott budapesti intézményeknek, illetve kétmillió forintnyi készpénzadományt egy VIII. kerületi kórháznak.

– A kisebb jótékonyságokat már nem sorolom fel – teszi hozzá büszkén Árpád.

A kínaiak zárkózottságának elsősorban nyelvi okai vannak, csak kisebb részben kulturálisak. Ez az állítás azonban jellemzően az első generációra igaz, a fiatalabbak már szinte gond nélkül lesznek tagjai magyar baráti társaságoknak. Ezt támasztja alá Di példája is. A harmincas évei közepén járó férfi csak pár éve érkezett hazánkba, mérnökként dolgozik egy multicégnél, és bár magyarul még nem beszél, az angollal jól boldogul, így sok magyar barátja és barátnője is lett.

– Gyakran megtörténik, hogy ismeretlenek az utcán, a hivatalban, a boltban megdicsérnek, hogy milyen jól beszélek magyarul. Az emberek többsége számára hihetetlen, hogy egy kínai kinézetű lány anyanyelvi szinten tudjon magyarul. Nekem pedig ez a valóságom – meséli Krisztina, aki már Magyarországon született, és a Corvinus Egyetemen szerzett diplomát. Azt viszont nehezen tudja hova tenni, amikor a tömegközlekedési eszközökön vagy az utcán utánaordítják, hogy „csincsáncsung”.

Sok kínai fiatal magyar dadus, egy fogadott „nagymama” mellett nő fel. Amíg a „piacos” szülők reggeltől estig dolgoznak, addig egy magyar nagymama foglalkozik a gyerekekkel. Mindez azért is fontos, mert a házi feladat megoldásában nem tudnak segíteni a jó eséllyel csak kínaiul tudó szülők.

A kötvényesek és a több évtizede itt élő kínaiak egyaránt nagy figyelmet fordítanak gyermekeik megfelelő oktatására. A legtöbben valamelyik nemzetközi iskolába adják őket, ahol megtanulnak angolul, franciául vagy spanyolul. 2004 óta azonban arra is van lehetőség, hogy a Budapesten működő Magyar–Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnáziumba írassák a gyerekeket, ahol a magyar nyelvet is kitűnően elsajátítják.

A zárt közösség kapcsán többször szóba került, hogy az első generációs bevándorlók nagyon konzervatív felfogásúak, legtöbb idejüket a munkával töltik, számukra a család az első, és jellemzően azt szeretnék, ha a gyereküknek kínai házastársa lenne. Krisztina úgy fogalmaz, hogy az anyukája „el tudja képzelni, de nem akarja”, hogy a lányának nyugati férje legyen. Hozzáteszi azonban, hogy az ő generációja, a harminc alatti fiatal kínaiak már teljesen másképpen gondolkodnak, mentalitásban sokkal közelebb állnak a magyar társadalomhoz, mint a kínai közösséghez. Ők magukat „banán generációnak” is nevezik, akik a gyümölcshöz hasonlóan kívül sárgák, belül viszont fehérek.

A vegyes házasságok egyre gyakoribbak Magyarországon, többen emlékeztettek rá, hogy ilyen vegyes családból származnak a Shaolin testvérek is, akik Magyarország első téli olimpiai aranyérmét szerezték. A kínaiak erre érezhetően nagyon büszkék, legalább annyira, mint mi, magyarok.

Összeesküvés-elméletek árnyékában

A nálunk élő kínaiakra meglepően alapos közéleti tájékozottság jellemző. Érdekli őket, hogy mi történik Magyarországon; erre a valós igényre válaszolt a köztévé, az M1 kínai nyelvű híradójával. Ezenfelül több kínai nyomtatott és online újság is működik Magyarországon, amelyek az itteni lapok cikkei és hírei is olvashatók mandarin nyelven.

A kínai közösségen belül időnként szóba kerülnek a magyar sajtóban Kínáról megjelenő negatív hangvételű cikkek. Sokan attól tartanak, hogy az ilyenek a kínaiak ellen hangolják a magyar társadalmat, a jellemzően ártalmatlan sztereotípiákon kívül súlyosabb előítéletek megjelenését segítve elő. Úgy érzik, hogy a média egy része azt sugallja, hogy a kínaiak gazdasági erejükkel uralmuk alá hajtják a világot, a külföldön élő kínai kereskedők tevékenysége pedig része a tervnek. Veszélyes teória, mégis büntetlenül terjedhet a világhálón.

Aggasztja őket az a vád is, hogy vállalkozásaikat a törvények kijátszásával működtetnék. Akik valamilyen céget vezetnek, azok azt mondják, hogy az üzleti életben éppen annyira kezelik rugalmasan a szabályokat, mint a magyarok vagy bármelyik európai vállalkozó. Néhány személyes példát is megemlítettek arról, hogy Nyugat-Európában becsapták őket az ottani partnereik. Illetve arról is bőven volt mesélnivalójuk, mekkora probléma a kínai boltosoknak, hogy gyakran lopnak tőlük, és a legtöbb esetben nem tehetnek ez ellen semmit.

De nem értik az olyan pozitív sztereotípiák kialakulásának az okát sem, miszerint a kínaiak kivétel nélkül értenének a matematikához.

– Egyszer olvastam egy újságban, hogy milyen sok magyar Nobel-díjas van, ezt lenyűgözőnek találtam, mégsem gondolom, hogy minden magyar fizikus – magyarázza egy középkorú kínai hölgy.

Sztereotípiák ide vagy oda, a kínaiak alapvetően barátságosnak és befogadónak tartanak minket. Kínaiaktól és magyaroktól is hallottunk történeteket arról, hogy amikor magyarországi kínaiak az elcsatolt országrészeken alapítanak új üzleti vállalkozást, előszeretettel keresik a magyar kapcsolatokat. Néhány éve Böjte Csaba ferences szerzetes egyik napközi otthonában tanultak kínai gyermekek, amikor a szüleik Déván nyitottak üzletet.

A magyarországi kínaiak otthon érzik magukat az új hazájukban. A legtöbben már sosem térnének vissza Kínába, mivel itt alakult ki az életük, Kína pedig rengeteget változott az elmúlt évtizedek során. Mindennek ellenére kínai identitástudatuk továbbra is nagyon erős. Nem asszimilálódnak, de sikeresen integrálódnak.