Kis magyar kastélytörténet
Hadak járta, a történelem viharaiban megkisebbült országunkban körülbelül ezerötszáz és kétezer közé tehető azoknak az épületeknek a száma, amelyeket kastélynak tekinthetünk. Közülük körülbelül hétszáz hasznosul múzeumként, szállodaként, iskolaként vagy valamilyen egyéb módon, a többi újjáépítésre és új funkcióra vár.
Az európai kastélyépítészet kezdetei a XVI. századra tehetők. Az elit tagjai, a földesurak a házuk népével egészen addig katonailag védhető várakban éltek. A közbiztonság erősödésének bizonyítéka, hogy az 1500-as évek derekától Nyugat-Európa nagyurai a várakat elhagyva egyre többen kastélyokat emeltettek, és azokba költöztek át. Tulajdonképpen ilyen erődítéseknek tekinthetők a XIV–XV. századi uralkodói vadászkastélyok is, amelyeknek csonkán is nagyszerű példája a gótikus elemeket őrző tatai vár, Zsigmond magyar király és német-római császár kedvelt tartózkodási helye. Mivel a mai Magyarország legnagyobb része a török hódoltság területére esett, korai, reneszánsz stílusú, erődített kastélyok elsősorban Erdélyben és Felvidéken maradtak fenn. Az egyik kivétel a hédervári, amely négyzetes, udvart körülzáró elrendezésével, saroktornyaival, magas falaival még őrzi a várépítészet stílusjegyeit.
A magyarországi kastélyépítés a török kiűzése után, a barokk korban virágzott fel. Az egyik legkorábbi ezek közül a ráckevei (1702), amelyet éppen a győztes hadvezér, Savoyai Jenő herceg számára emeltek. A kastély az 1960-as évekre olyan súlyosan leromlott, hogy a 70-es években gyakorlatilag újra kellett építeni, barokk jellegét ma már csak az épület tömbje őrzi. A Rákóczi-szabadságharc után, a birtokviszonyok rendezésének eredményeképpen sorra épültek a további kastélyok, például a féltoronyi (1711), aszódi (1720), edelényi (1715–30) vagy a saroktornyos elrendezésével várkastélyra emlékeztető hajósi (1740).
Mária Terézia uralkodásának évtizedeiben már a tiszta barokk stílus volt a meghatározó. A kastélyépítészetben egy sajátosan magyarországi stílus is kialakult, amelynek legkarakteresebb darabja a gödöllői. Maga a stílus is ennek építőjéről, Grassalkovich Antalról kapta a nevét. Az épület központi eleme az első emeleten, a főbejárat fölött, a kastély főtengelyében álló díszterem, amelyhez kétoldalt szimmetrikusan a reprezentatív helyiségek, majd a hátrafutó, szintén szimmetrikusan elrendezett oldalszárnyakban a továbbiak csatlakoznak. Elsősorban a két egykori magyar főváros, Pozsony és Pest-Buda közelében egész sora van az ilyen kastélyoknak, így az acsai (1735–40), gödöllői és péceli, (1744), nagytétényi (1744), sziráki (1748), iharosberényi (1750), szécsényi és hatvani (1760), tatai (1762–66).
Bár számos nyugat-európai mintát követ, mégis egyedülálló, önálló alkotásnak tekinthető a fertődi Esterházy-kastély, amely egy korábbi vadászkastély többszörös kibővítésével húsz év alatt, 1766-ra nyerte el ma ismert formáját. A tervezésen számos ismert és ismeretlen építész dolgozott, de bizonyosra vehető, hogy az építtető, a kitűnő ízléssel megáldott Esterházy Miklós herceg elképzelései és tervei döntően alakították az épületegyüttest.
A barokk kastélyokat a francia stílusban létrehozott kertek vették körül, ha nem is olyan nagy léptékben, mint amilyenek a mintaadók voltak. E felfogás szerint az épület és a kert közös főtengelyre illesztve egységet alkot, amelyhez szimmetrikus rendben csatlakoznak a lombfallal szeparált platók, teraszok, lépcsők, kaszkádok és balusztrádokkal elválasztott támfalak. A síkokra bontott növényi architektúrát aztán csobogók és szökőkutak, szobrok, vázák, kőpadok és kisebb-nagyobb pavilonok tették változatossá. Az egykori barokk kastélykertek pompájából szerény ízelítőt ma Fertődön kaphat a látogató.
A XIX. századra jelentősen megváltozott az uralkodó stílus, és ez a kastélyépítészetre is kihatással volt. Fokozatosan érvényre jutott a klasszicizmus, ennek fő, de természetesen nem kizárólagos jellegzetessége a rizalittagolás nélküli, egységes homlokfal, amelynek a közepét oszlopokon nyugvó oromzat hangsúlyozza. Míg korábban az emelet kapta a fő hangsúlyt, most ez a földszintre tevődött át, ezért elmaradtak a díszes külső és belső lépcsők, és a térszerkezet sok tekintetben egyszerűsödött. A főúri gazdagodás eredményeként az úgynevezett Palatinus-korszakban, József főherceg nádorsága idején megélénkült a kastélyépítészet is, felépült többek között Babocsa (1800), Váchartyán (1802), Lovasberény, Vereb, Bodajk, Nőtincs (1809), Hercegszántó (1814), Alcsút (1819), Fót (1823–27), Csákberény (1831), Környe (1835), Gyömrő (1840) kastélya. Az eredetileg barokk (1750) nagycenki kastély is ekkor, Széchenyi István birtokossága alatt, 1834 és ’40 között nyerte el a mai megjelenését.
Mondanunk sem kell, hogy ezeket az épületeket nem francia, hanem a kor ízlésének megfelelően angol stílusú park vette körül, gondosan megtervezett, festői természetesség, amelynek szép példáját élvezheti, aki a martonvásári Brunszvik-kastély körül tesz egy sétát. Ez a kastély, ahogy ma ismerjük, már a következő korszakba, a romantikába vezet át. Számos más mellett Alsószeleste (átépítve 1855-ben), Bogát (átépítve 1860-ban), Nádasdladány (átépítve 1873-ban), Mikosdpuszta (1857–66) kastélyai ennek a szellemében épültek vagy átépültek, a hozzájuk illő angolkerttel övezve.
A XIX. század utolsó harmadában a kastélyépítők között megjelentek a pénzarisztokrácia képviselői is, akik a kor divatja szerinti eklektikus épületekkel gyarapították a magyar kastélyok sorát. Az építkezések, bővítések és átalakítások egészen az első világháborúig folytatódtak. Az 1918–19-es forradalmak idején viszonylag kevés kastélyt dúltak föl – akadt azért ilyen –, és a széthordott holmi jelentős részét a tulajdonosok később vissza tudták szerezni. A két háború között számottevő építkezés már nem folyt, inkább csak a tulajdonosok cserélődtek, sok régi arisztokratakastély került iparmágnás családok birtokába.
A második világháború, az országon átvonuló front tragikus pusztítást vitt végbe a magyar kastélyok között. Amit az orosz katonák nem tudtak elrabolni, széthordták a környékbeli lakosok, előbb a berendezést, aztán már az ajtókat, ablakokat is. Mindezt sok helyen szándékos gyújtogatás vagy véletlen tűz tetézte be, rengeteg kastélyt menthetetlen rommá pusztítva.
Ami megmaradt, azt a nemtörődömség és az ostobaság rombolta tovább. Sok kastélyból laktanyát, raktárat, istállót csináltak, vagy csak hagyták pusztulni negyven éven át. A gödöllői királyi kastély egy szárnyát például a szovjet hadsereg használta raktárnak, a márványpadlós istállóban tankok álltak. A pusztítás utolsó hulláma a rendszerváltás során érte a magyar kastélyvagyont, amikor számos értékes épületre szélhámos „vállalkozók” tették rá a kezüket, hogy aztán tőke híján hagyják őket tönkremenni.
Ezzel az örökséggel gazdálkodik ma Magyarország. Hogy hogyan, arról adnak számot további írásaink, amelyek ide kattintva olvashatók.
Palota, kastély, kúria
A hétköznapi magyar nyelvhasználat a latin eredetű palota kifejezést általában a királyi lakhelyeknek tartja fenn, bár nem minden uralkodói otthont sorol ide, Versailles-nak vagy Schnönbrunnak meg kell elégednie a kastély minősítéssel. Buda várában azonban Anjou Lajos kora óta palota áll. Szokás még főurak városi palotáiról is beszélni, sok ilyen látható a budai Vár polgárvárosi részén.
A szintén római eredetű kastély elnevezés alatt a magyar nyelvhasználat következetesen a kerttel övezett, nagy, pompás épületet érti, amely jellegéből adódóan legtöbbször vidéken, a közeli településtől elkülönülten áll, és eredetileg nemcsak a tulajdonos, de a népes személyzet is benne lakott. Léteznek hatalmas kastélyok, mint például a fertődi vagy a gödöllői, és vannak kisebbek, de legalább egy tucat lakószobával azoknak is kell rendelkezniük, hogy kastélynak legyenek nevezhetők. Sajátos épület a korábbi erődítményből lakóépületté alakított várkastély, ilyenből azonban Magyarországon a török harcok miatt alig maradt, leghíresebb talán a hédervári.
A kúria szó is a latinból ered, a Curia Róma egyik ma is álló ókori épülete a Forum Romanumon. A kifejezés alatt nemesi udvarházat értünk, lényegében olyan kicsi kastélyt, amely csupán a tulajdonos családjának és esetleg egy-két fős személyzetnek nyújt otthont. A kúria hangsúlyos építészeti eleme a széles homlokzatot díszítő, gyakran oszlopokkal tagolt, esetenként nemesi címeres timpanonnal díszített főbejárat. A kúria gyakran a népi építészet jegyeit is magán viseli, de a parasztháznál mindig nagyobb, tágasabb.
