A Családok Budapesti Világtalálkozóját komoly támadások érték a hazai és az európai baloldal, valamint a genderelmélet képviselői részéről, noha az évtizedek óta tartó demográfiai tél következményeit Európa minden lakója a bőrén érezheti. Dr. Demény Pál demográfus, ENSZ-szakértő szerint van kivezető út a válságból.

– Az ön kutatásai azt mutatják, a múlt század hatvanas éveinek elején drámaian csökkent a születések száma, a termékenységi ráta azóta is évről évre kisebb értéket mutat. Az európai társadalmak az utóbbi évtizedekben már nem képesek reprodukálni a népességet. Mi lehet az oka, hogy ilyen mértékben elapadt a világ leggazdagabb népeinek életereje?

– A születések számának csökkenése nem volt váratlan esemény. Meglepőnek inkább a második világháborút követő baby-boom tekinthető. Ezt az időszakot Magyarországon Ratkó-korszaknak nevezik, a Ratkó Anna miniszter nevéhez köthető abortusztilalom miatt, aminek következtében sok előre nem tervezett gyermek született meg. Ám a baby-boom nem magyar jelenség volt, megtörtént Európa minden országában és Amerikában is. A hatvanas évek elejétől jelentkező visszaesés a világháborúk közötti trendhez való visszatérést jelenti.


– Miért alakultak így a folyamatok?

– Erre nem lehet rövid választ adni. A társadalom átalakulása, a közhangulat megváltozása és az akkor elterjedő ideológiák jelentősen hozzájárultak a termékenység csökkenéséhez. A legfontosabb oknak azonban a nők tömegeinek munkába állását tekintem, ami az első világháború idején gazdasági szükségszerűség volt, és a születések számának azonnali csökkenéséhez vezetett.


– Az újkor hajnalán Angliában úgy korlátozták a szegény gyerekek számát, hogy évekig halogatták a házassági engedélyek kiadását, így tolva ki a család­alapítási, gyermekszülési életkort. Ez akkor kiváltott ugyan zavargásokat, de a célt elérték, csökkent a születések száma. A 20. században mintha önként vállaltak volna ilyesmit az asszonyok.

– Hasonló jelenség játszódik le a múlt század első évtizedeitől. Ma már a korábbi 22-25 év helyett 27-32 éves korban szülik meg az anyák első gyermekeiket. Így egyre kétségesebbé válik, hogy megszületnek-e a második, harmadik gyermekek. Nagyon nehéz felmérni a következményeket, különösen azért, mert minden demográfiai jelenség további hullámokat vet, vagyis későbbi nemzedékek is érzik azok hatásait.


– Európa országaiban változatos képet mutatnak a családtámogatási rendszerek. Ám nem születik elegendő gyermek ott sem, ahol bőkezű az állam, ott sem, ahol szűkmarkú. Hogyan lehetséges ez?

– Valójában nincs rá kielégítő magyarázat, miért eredményes egy-egy intézkedés az egyik országban, miközben a másikban elhanyagolható eredményekkel jár. A német családtámogatási rendszer jól szervezett, nagyvonalú és empatikus. A francia rendszer közel sem ilyen hatékony, ám a német születésszám messze elmarad a franciától. Ez egyike azon talányoknak, amelyekre még választ kell találnunk.


– Ön a 2000-es évek elején azt mondta, hogy a gyermeknevelés költségei úgy megemelkedtek a képzési idő meghosszabbodásával, hogy az államoknak át kell vállalniuk e költségek egy részét a családoktól. Csak így lehet megállítani a születésszám további csökkenését. Most is így látja?

– Az a véleményem, hogy e területen nagyfokú óvatosságra van szükség. A család olyan közösség, amelynek boldogságához jelentősen hozzájárulnak a gyerekek, akikért a szülők felelősséggel tartoznak. Az apa és az anya persze áldozatokat hoz azért, hogy a gyerekeket felneveljék, taníttassák. A gyerekek is tisztában vannak azzal, mit tesznek értük a szülők. Ha az állam átvesz minden családi funkciót a bölcsődei, óvodai vagy az iskolai nevelés révén, az végső soron akár gyengítheti is a család intézményét, hiszen felszámolja a családok autonómiáját, elveszi az esélyét annak, hogy sokszínű elvek és gyakorlat szerint nevelkedjen fel a következő nemzedék. Ez a társadalomnak is kárára volna. Hasznosabb, ha a családok nagyobb anyagi támogatást kapnak ahhoz, hogy el tudják látni a feladataikat. Ha jól tudom, Magyarország a GDP 4,6 százalékát fordítja családtámogatásra. A gyes, a gyed, az anyasági támogatás, az adókedvezmények rendszeréről elmondható, hogy a nyugati szisztéma ikertestvére. Érdekes volt a miniszterelnök bejelentése, amely szerint jövő évtől a diák- és a lakáshitelek egy részét is átvállalja az állam azoktól, akik három vagy több gyermeket nevelnek. Jó lenne tudni, mindez hatással lesz-e a gyermekvállalási hajlandóságra. Ám ha szerényebb lesz a végeredmény a vártnál, akkor másféle változtatásokra is szükség van.


– Milyen változtatásokat java­solna?

– Úgy gondolom, megérett a helyzet arra, hogy ne csak családtámogatásban gondolkodjunk. Komoly változást lehetne elérni azzal, ha a választójogot a gyerekek számától függően kiterjesztenénk. A szülők szavazhatnának a gyerekek képviseletében is. Ez hosszabb távú tervezést igényel a felnőttektől, hiszen figyelembe kellene venniük a felnövekvő generációk, vagyis utódaik jövendő érdekeit is. Emellett azt üzenné a gyermeket nevelő családoknak, hogy erősödtek pozícióik a társadalomban, nagyobb a súlya a szavuknak. Ráadásul a választójog kiterjesztésének nincsenek anyagi vonzatai. Igaz, valószínűleg befolyásolná egy-egy ország politikai berendezkedését, s ez újabb gyerekbarát, családbarát intézkedésekhez is elvezetne.


– A demográfiai fórumon elhangzott előadásában ön a nyugdíjrendszer átalakítását is szorgalmazta.

– A nyugdíjrendszer átalakításának komoly anyagi vonzatai lennének. Meg kell találni a módját, hogy a nyugdíjszámításkor figyelembe lehessen venni azt, ha valaki több gyermeket nevelt fel. Ez hosszabb távon azt feltételezné, hogy az emberek tudatában lennének annak, hogy a visszavonulásuk utáni életszínvonaluk erősen függ gyermekeik számától. Vagyis a gyermeknevelés költségeire befektetésként tekinthetnének annak az ígéretnek a birtokában, hogy mindez megtérül, amikor nyugdíjba vonulnak. Igaz, ez a rendszer hátrányos lenne azoknak, akiknek az élete másként alakul, későn házasodnak, kevés gyermekük születik, vagy gyermektelenek. Ők nem részesülhetnek az extrajuttatásból. Ám nekik a költségeik is alacsonyabbak, mint a családosoknak. Módjukban áll, hogy felhalmozásaik révén pénzzé tehető értéktárgyakba, ingatlanokba fektessék a jövedelmük egy részét, így gondoskodva öreg napjaikról. Hiszen a munkaképes korosztályok alacsony létszáma miatt egyre zsugorodó nyugdíjkasszákból a családosokhoz vándorolnak majd a nagyobb összegek.


– Ilyen megoldások helyett ma több nyugati politikus és véleményformáló értelmiségi úgy látja, Európának nem több gyermekre, hanem vérfrissítésre van szüksége, és ezt csak a migránsoktól lehet várni. Egyetért ezzel?

– Miért lenne szüksége Európának vérfrissítésre? Egy ír nem ugyanolyan, mint egy olasz, a spanyolok egészen mások, mint a svédek. Európát éppen eléggé színes társaság lakja. Európa mindig is büszke volt arra, hogy kis számban ugyan, de befogadott válogatott, képzett, idegen kultúrájú embereket. Arra azonban semmi szükség, hogy nagy tömegben idegen kultúrájú népeket telepítsenek az európai országokba. Az pedig elfogadhatatlan, hogy emberek óriási tömege önkényesen döntsön arról, hol szeretne élni, miután elhagyta a hazáját. Az ezt támogató politika szükségtelenül megnöveli a társadalmi feszültségeket, krízishelyzeteket teremthet a leggazdagabb országokban is.


– Ma az unióban a nemzetállamok felszámolásának előkészületei zajlanak, a genderelmélet nevében sokan kirekesztőnek, homofóbnak bélyegzik a nemzetállamok fundamentumát jelentő családokat. Ebben a helyzetben lát ön lehetőséget egy demográfiai trendfordulóra?

– Meggyőződésem, hogy csak Európa spirituális, kulturális megújulása hozhat változást a jelenlegi helyzetben. Ha ez nem következik be, akkor Európa jelentősége, súlya tovább csökken. Ennek következményei kiszámíthatóak: a jövőt elveszítjük.

Nagy Ida