Helyi idő szerint múlt csütörtök hajnali fél négykor kommandósok törtek rá a bolíviai Santa Cruzban lévő Las Américas nevű szálloda negyedik emeletének szobáiban öt férfira, akik állítólag merényletre készültek Evo Morales, Bolívia elnöke ellen a Titicaca-tavon horgonyzó jachtjának felrobbantásával.

Az ország rendőrfőnöke, Víctor Hugo Escóbar a sajtónak azt mondta, a rajtaütéskor félórás tűzharcra került sor. Ennek során elesett a 49 éves bolíviai–magyar–horvát állampolgárságú Rózsa-Flores Eduardo, a román állampolgárságú, erdélyi származású 29 éves Magyarosi Árpád, valamint a 25 éves ír Michael Martin Dwyer, az 51 éves horvát származású, bolíviai állampolgárságú Mario Fardig Astorga Tadicsot és a 29 éves magyar állampolgárságú erdélyi Tóásó Elődöt pedig őrizetbe vették.

Két Bolívia

Bolívia 1825-ben rázta le magáról a korábbi spanyol gyarmati uralmat. A függetlenség kivívásában vezető szerepe volt Simón Bolívarnak, róla kapta nevét az addig Felső-Peruként ismert terület. A több mint egymillió négyzetkilométer területű ország több háborút is vívott szomszédaival, ezek során elveszítette valamikor meglévő tengeri kijáratát.

A XX. században folyamatosan társadalmi feszültségek, lázadások, puccsok és ellenpuccsok jellemezték az ország belpolitikai helyzetét. Az 1990-es években aztán Sánchez de Lozada és Hugo Banzer elnökök idején jelentős befolyást, tulajdonrészt szereztek az ország gazdasági erőtényezőiben a külföldiek, főként az Egyesült Államok. Természetesen mindehhez nagyfokú korrupció is társult. Bolívia, bár ezüstben, lítiumban, illetve földgázban és egyéb ércekben, energiahordozókban dúskál, mégis meglehetősen szegény és történelmi szempontból vesztesnek mondható ország.

A nem egészen tízmilliós lakosság körülbelül 55 százaléka indián, főként kecsua és ajmara (e nép szülötte Evo Morales is). A népesség fennmaradó része mesztic (indián-fehér keverék), illetve kreol és fehér (előbbiek az európaiak Dél-Amerikában született leszármazottai). A bolíviaiak 85 százaléka az Andok hegyvidéki területein él, a többiek a sík vidékeken.

Bolíviában nagyon sokan élnek kokacserje-termesztésből, itt ugyanis ez legális tevékenység, akárcsak Peruban. Miután a kereslet mindig is nagy volt a belőle készülő kokain iránt, ez az ágazat virágzásnak indult. Mivel a drog legnagyobb része az Egyesült Államokban talált gazdára, az amerikai kormány igyekezett nyomást gyakorolni Bolíviára annak érdekében, hogy szorítsa vissza a kokatermesztést. Ez időnként fegyveres összecsapásokhoz vezetett a kormányerők és a farmerek között. A dél-amerikai viszonyokhoz illően az ilyen csatározások során egyik fél sem fogta vissza magát, így időről időre komoly vérfürdők jelezték az ellentétet. A kokatermesztők érdekvédelmi egyesületet hoztak létre, ennek elnöke volt Evo Morales. És mivel a kokatermesztők többsége indián, nem csoda, hogy a 2005-ös államfőválasztáson Moralesből Bolívia első indián elnöke lett.

Evo Morales népjóléti programot hirdetett meg, benne az ötszáz éves elnyomás alóli indián felszabadulással. Politikája megosztja Bolíviát, hiszen a lakosság egyharmada az előnyös helyzetéről lemondani nem óhajtó fehér. E társadalmi törésvonal mára olyan mély lett, hogy a polgárháború réme fenyegeti az országot. Morales fellépett a külföldi, főleg amerikai kézbe került nemzeti vagyonelemek visszaállamosítása érdekében is, és a legszegényebb rétegek fölemelésére programot hirdetett. A fehérek ellenállnak, így Bolívia sodródik a polgárháború felé.

Az európai sajtóban nem kapott túl nagy teret a hír, de tavaly az autonómiát óhajtó fehérek lakta keleti területeken zavargások törtek ki, ami miatt az elnök rendkívüli állapotot rendelt el. Gyakorlatilag kettészakadt az ország, mivel Santa Cruz, Pando, Beni és Tarija tartományokban népszavazásokat tartottak az önkormányzásról, s ezeken rendre 80 százalék fölött volt az autonómia híveinek aránya. Mindeközben januárban kétharmados népszavazási többség erősítette meg Morales pozícióit, miután a természeti kincsek állami befolyás alá vonása és a bírák kinevezési rendjének módosítása mellett négyről öt évre hosszabbították meg hivatali idejét, illetve életbe lépett azon változás, amely szerint három egymást követő ciklusban is indulhat a választáson.

A harc életforma

Az éleződő belpolitikai válság mindig kitűnő terep kalandoroknak és harcosoknak. Márpedig Rózsa-Flores Eduardo ízig-vérig nyughatatlan harcos és kalandor volt. S mivel Bolívia egyik fehér tartományában, Santa Cruzban, annak azonos nevű székhelyén született 1960-ban, joggal érezhette, hogy szülőföldjéért küzd.

Sajátos, ellentmondásos életút az övé. Édesapja, Rózsa György budapesti születésű, zsidó származású festőművész, aki 1948-ban hagyta el Magyarországot. Bolíviába ment, ahol feleségül vette Nelly Flores Ariast, egy katalán származású tanárnőt. Az apa meggyőződéses kommunista volt, ezért a zavaros politikai viszonyok miatt 1972-ben Chilébe költözött a család, ahol ekkor virágzott Salvador Allende kommunista diktatúrája. 1973-ban, Augusto Pinochet hatalomátvétele után a Rózsa-Flores család ismét menekülni kényszerült, rövid svédországi kitérő után 1975-ben Magyarországra jöttek.

Eduardo 1979-ben érettségizett le a Szent László Gimnáziumban (akkoriban I. László Gimnáziumnak hívták), majd 1984-ben diplomázott az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán, ahol a kar KISZ-titkára lett. Az aranykor azonban a rendszerváltással itt is véget ért.

Rózsa-Flores Eduárdo szintén meggyőződéses kommunista volt. Az 1980-as évek közepétől dolgozott a La Vanguardia című spanyol napilap tudósítójaként, később a BBC World spanyol adásának munkatársa lett. Így került a délszláv háború forgatagába, ahol viszont harcos lett belőle. Szembesülve a horvát védelmi erők és a Jugoszláv Néphadsereg Dávid és Góliát küzdelméhez hasonlatos harcával, letette a tollat és a mikrofont, hogy helyette fegyvert kérjen az ostromlott Eszék városparancsnokától, Branimir Glavastól. Így lett a tudósítóból a Horvát Nemzeti Gárda önkéntese.

Egyenesen a frontra vezényelték, így került Szentlászlóra, az akkor döntően magyar többségű Árpád-kori településre. Ez volt a szlavóniai front egyik legjelentősebb pontja. Ekkor már több külföldi – németek, svájciak, franciák, angolok, walesiek – tartózkodott a térségben, többnyire kalandvágyból vagy az igazságérzettől vezéreltetve; Rózsa-Flores Eduardo vezetésével belőlük alakul meg az Első Nemzetközi Egység, mint afféle gerillahadsereg. Harcmodoruk is ennek megfelelő volt… Később kibővültek egy diverzáns-felderítő egységgel, attól kezdve Első Nemzetközi Századnak hívták őket. Rózsa-Flores társaival 152 napig védte Szentlászlót, egészen addig, amíg parancsot nem kaptak a falu kiürítésére és a visszavonulásra.

Fronttevékenysége alatt háromszor sebesült meg, egyszer életveszélyesen. A horvát nemzetnek tett szolgálataiért Franjo Tudjman köztársasági elnök horvát állampolgárságot adományozott neki és őrnaggyá nevezte ki, később tartalékos ezredes lett, a címet haláláig viselte. Bár többen megkérdőjelezik szlavóniai helytállását, Szentlászlón és a környékbeli falvakban úgy emlékeznek rá, mint vakmerő és elszánt harcosra.

Élményeiről több könyvet írt az 1990-es években: Mocskos háború, Hallgatás-hadművelet, Meghaltunk és mégis élünk. Emellett több verseskötete jelent meg, miközben a Kapu című folyóirat főmunkatársaként is dolgozott. 2001-ben életrajzi elemekre épülő játékfilm készült róla Chico címmel, melyben önmagát alakította.

Lelkileg is folyamatosan úton volt. Az 1990-es évek elején a kommunizmustól a katolicizmus felé fordult, majd zsidó gyökereit kutatta, hogy végül fölvegye a muzulmán vallást. A Magyar Iszlám Közösség alelnökeként több segélyutat is vezetett Irakba. Saját magát nemzeti anarchistának vallotta, jelmondata ez volt: „a nemzetért az állam ellen!”

Cáfol a célpont

Brády Zoltán, a Kapu folyóirat főszerkesztője, Rózsa-Flores Eduardo közeli barátja több fórumon is hangot adott abbéli meggyőződésének, hogy Rózsa-Flores és társai nem szándékoztak merényletet elkövetni Morales elnök ellen, bár kétségtelenül azzal a céllal mentek Dél-Amerikába, hogy harcoljanak a kommunisták (az őslakos indiánok) ellen. Brády szerint gerillaként tevékenykedett az őserdőben, ezt az állítást azonban erősen kétségessé teszi, hogy Rózsa-Flores rendszeresen írta (legutóbb a halála előtti napon) internetes naplóját, ami az őserdőben lehetetlen. Valószínűbb, hogy a kelet-bolíviai tartományok önállósági törekvéseit igyekezett segíteni, de hogy miként, azt senki sem tudja pontosan.

A Santa Cruz-i kommandós rajtaütés és az arról szóló tájékoztatások azonban hordoznak magukban annyi ellentmondást és furcsaságot, hogy alappal kételkedjünk a merényletkísérlet valós voltában. Itt van mindjárt az állítólagos félórás tűzharc ügye. Az áldozatokról a hullaházban készült felvételeken az látható, hogy a holttestek csuromvéresek. Igen ám, csakhogy a jó néhány órával korábban, a szállóban készült rendőrségi fotókon még mindhárom, alsónadrágban agyonlőtt férfin csupán egyetlen lövés nyoma látható. Halottak pedig nem szoktak vérezni.

A csoport vezetőjének tartott Rózsa-Flores Eduardót jobb halántékán találta el egy precíz lövés. Ez azt jelenti, hogy a holttestekbe utólag engedhettek bele egy-egy sorozatot, tehát szó sem volt tűzpárbajról. A szállodai szobák falain egyetlen golyónyom sem található, s a kommandósok egyike sem sebesült meg.

A sajtótájékoztatón bemutatott fegyverarzenált nem a szállodában, hanem a Santa Cruz-i vásárváros egyik pavilonjában foglalták le, vagyis közvetlenül még semmi sem igazolja, hogy azokhoz Rózsa-Floresnek és társainak közük lett volna. Miként azt sem bizonyítja semmi, hogy bárki is merényletet tervezett volna Evo Morales, illetve Álvaro Garcia Linera alelnök és Ruben Costas, Santa Cruz tartomány prefektusa ellen. E közlést erősen hiteltelenné teszi az egyik állítólagos célpont, Costas prefektus azon kijelentése, hogy egy, a La Paz-i kormány által előkészített show-műsorról van szó, azzal a céllal, hogy lejárassa a Moralesszel szemben álló erőket.

Tény, hogy a terrorcselekmény vádját a bolíviai hatóságoknak nem sikerült bizonyítaniuk, annak ellenére sem, hogy Morales egyik híve, Ricardo Díaz szenátor már meg is nevezte felbujtóként a Santa Cruzban élő, horvát származású Branko Marinkovics üzletembert. Őt korábban már Morales is megnevezte mint olyasvalakit, aki erőszakos tüntetéseket szervez rendszere ellen.

Ha a terrorista szervezkedés megkérdőjelezhető, vajon mi állhatott a kíméletlen leszámolás hátterében? Feltételezhető, hogy Morales elnök igyekszik erősíteni pozícióit. Egy ellene elkövetni szándékozott merénylet híre kitűnő eszköz arra, hogy kiváltsa az őt támogató tömegekben az együttérzést és a felháborodást, s világos ellenségképet kreáljon, ezáltal erősítve táborát. Arról nem beszélve, hogy ahol terrorveszély van, ott rendkívüli eszközöket is be lehet vetni, ami megkönnyíti az ellenzékkel való leszámolást.

S hogy miért épp Rózsa-Flores Eduardo és társai lettek az áldozatok? Talán, mert Eduardo kalandos gerillamúltja kellő hangulatfestő elemmel szolgált ahhoz, hogy ilyen akciókkal hozzák kapcsolatba. Külföldi terrorista zsoldosok – ugyanezzel vádolták őt és harcosait a szerbek a délszláv háborúban. Ellentmondásos személyisége, életútja szinte predesztinálta arra, hogy valahol példát statuáljanak rajta. A kalandorok nem szoktak megöregedni.

Ágoston Balázs

Tényleg tudtad?

Hát… Már nem fogunk soha többé Szurdokpüspökibe menni, hogy hatalmas szelet sült húsokat együnk Rózsa Flores Eduardo házában. – Öregem, ott saját erdőm van! – dicsekedett Edu, amikor először mesélt róla, hogy kiköltözik a Mátraaljára. – Te laksz vidéken? – incselkedett tovább, hidegkúti házamra célozva. – Ti, budapestiek, nem tudjátok, mi az a vidék! Gyere el egyszer, majd megmutatom!

Mikor aztán barátaimmal együtt tényleg meglátogattuk, ámulva néztük a korábbi, Eötvös utcai lakásából átmentett relikviákat: horvát nemzeti zászlót, gépfegyvert, régi lemezeket, újságkivágásokat, valamint a kertben, a fűre elhelyezett hatalmas Sztálin-fejet, amely mellett egy tábla ékeskedett „WC” felirattal. – Hogy el ne tévesszék a kedves vendégek! – magyarázta.

Lehet, kissé morbid és gusztustalan volt az ötlet, de Edu ilyen volt. Szenvedélyesen utálta a diktátorokat és az igazságtalanságot. Persze, mindig gyanús volt nekünk egy kicsit. Mert ugye, szép dolog vidékre leköltözni, de valamiből élnie is kell az embernek. S hiába szerelt le az ember a horvát hadsereg ezredeseként – haditudósítóként keveredett bele a balkáni konfliktusba, s mire észbe kapott, már egy nemzetközi brigád parancsnokaként harcolt a jugoszláv hadsereg ellen a magyar Szentlászló és Vukovár környékén –, ha soha nem beszél a horvátoktól kapott nyugdíjáról. írogatott ugyan különböző jobboldali lapokba, de a honoráriumot ezekben az orgánumokban nem Soros György támogatja…

Gyanúnkat csak táplálták Eduardo különböző furcsa megbízatásai Irakban, Szudánban, Teheránban… Hogy Minszkben végzett a Szovjetunióban az ottani KGB-főiskolán. Hogy azt állította, kiábrándult belőlük, és kilépett a szervezetből. Ki lehet onnan lépni?

Ezzel együtt szerettük. Velünk végtelenül kedves volt, ajkáról ömlöttek a tréfás és – békés közép-európai ember számára szinte felfoghatatlanul izgalmas – történetek az angolai polgárháborúról, amikor a barátságos helybéliek szafaritúrára vitték, és a nyitott dzsipre hol az oroszlánok, hol a majmok ugráltak fel, hogy szükségüket és családi életüket ott végezzék a fejük fölött; az ottani szállodáról, ahol nem volt sem lift, sem vízöblítéses vécé; arról, miképpen invitálták meg angolnavacsorára, s hogy ezeket az angolnákat ellenséges levágott fejekkel táplálták. Sokszor ő maga is megírta ezeket (spanyolul, angolul, magyarul írt verseket, elbeszéléseket), bár főleg az olyan esetek érdekelték, amikor az elnyomottak, a segítségre szorultak mellett emelhetett szót.

Egy történetet azonban nem akart megírni. A boszniai háború idején Edu már leszerelt, azt mondta, ez már nem igazságos harc, ő ebben nem kíván részt venni. Egy alkalommal mégis megkérték, hogy repüljön el Splitbe. A horvátok államérdekre hivatkoztak, ennek nem lehetett ellenszegülni. A spliti repülőtéren azzal fogadták, hogy egyenruhát kell húznia, s Mosztárban közvetíteni az egymással szemben álló bosnyákok és horvátok között. Ő soha többé nem vesz fel egyenruhát, tiltakozott. De csak őbenne bízik mindkét fél. Meg kell tennie. Végül is kötélnek állt.

– Három óra hosszan sétálgattam ide-oda az egyetlen ép hídon a Neretva felett, úgyhogy tudtam, több ezren engem néznek távcsövön keresztül – mesélte. – Csakhogy azok a távcsövek puskákra vannak felszerelve. Elég egy kis ujjremegés, egy rossz lélegzetvétel, s engem egészen véletlenül szitává lőnek. Soha nem féltem úgy, mint akkor… Csupán nektek mondom el, nem akarom megírni.

Kedves barátom, Eduardo! Jó régen nem kerestelek, nem hívtalak föl. Pedig akármilyen hajthatatlan voltál, meg kellett volna mondanom, hogy veszélyes útra tévedtél. Hogy mikor léptél erre az útra, azt nem tudom. Akkor, amikor felvetted az iszlám hitet, mert mint mondtad, ők az igazi elnyomottak, az emberiség páriái? Vagy sokkal régebben, még Minszkben? Kinek szolgáltál, Eduardo? S kinek szolgált értelmetlen halálod, ott messze, Bolíviában?

Soha nem halljuk majd a nevetésed, nem látjuk a mosolyod. Nem mondod majd önérzetesen, a délszláv háborúra célozva, hogy én tudtam: ki a jó és ki a rossz. Tényleg tudtad?

Gáspár Ferenc