– Karrierje az 1982-es humorfesztivállal kezdődött. Hogyan látja, harminc év alatt miben változott a magyar humor?

– A harminc év alatt egy kicsit megfáradt ez a nemzet, többszörösen csalódott, és a humor minőségben elment az egyszerűség felé. Sajnos előtérbe került a trágár beszéd, aminek nem örülök. Szabadszájúbb, szókimondóbb lett a magyar humor. Nem mindig van erre szükség. A néző a színpadról nem feltétlenül azt szeretné visszahallani, amit reggeltől estig hall. A színpad mindig is egy misztifikált világ volt és az is marad. Aki oda feláll, az beszédben is nőjön fel a szerephez. Érdekes, hogy a rendszerváltás és az utána következő időszak olyan hatással volt az emberekre, hogy két-három évig a pesti vicc gyakorlatilag megszűnt létezni. Manapság a stand-up műfajának meghonosodásával egy idő után visszakanyarodtunk a gyökerekhez: Hofi Gézához, Sándor Györgyhöz, Nagy Bandó Andráshoz. A mai stand-up-os fiatalok ugyanazt teszik, amit mi is annak idején. Kiállnak és beszélnek, csak mi akkor nem tudtuk, hogy ezt a műfajt így hívják. Úgy érzem, ehhez a műfajhoz én is hozzátettem valamit, hiszen huszonnyolc éve töretlenül szerepelek.

– Mit adott Maksa Zoltán a magyar humornak?

– Az én figurám egy nem felnőttként gondolkodó, egyfajta gyermeki naivitással a világra rácsodálkozó emberke, aki ugyanúgy nem ért bizonyos jelenségeket, ahogy az egyszerű ember. Nem érzi magát biztonságban ebben az országban, ugyanakkor hisz a nevetés gyógyító erejében. Tulajdonképpen abból táplálkozom, amit a Maksa Híradóval a kilencvenes évek elején megalapoztam. Ismertté váltam, az emberek kíváncsiak lettek rám, fellépésekre hívnak, és olyan szerencsés vagyok, hogy be tudom bizonyítani, élőben jobb vagyok, mint akkor a tévében. Amikor látom a sok fáradt arcot, késztetést érzek, hogy mosolyt csaljak az arcukra. A magánéletemben is ugyanaz a mosolygós Maksa Zoli vagyok. Az emberek megnyílnak, ha közvetlenül közelítesz hozzájuk. Ezt tapasztaltam a kisebbségeknél is. Ha emberként megyünk oda hozzájuk, ők is emberként válaszolnak.

– Milyen a magyar humor?

– Az igazi magyar humor székely eredetű bázison nyugszik. Egyszerű logikai bukfenc jellemzi, akár két sorban, kérdés-válasz kapcsán megfogalmazva. Ez nagyon megy a magyarnak. A magyar humor alapja a rendszerint a mindennapos hétköznapi szituációk: a feleség, a gyerek, a munkahely, a sport, a szex, az autó. Ami számomra örök etalon, az az állatos viccek. A nyuszika az erdőben. Ezekben mindig van egy kevés társadalomkritika is. A pesti vicc az ősi, magyar székely humor és a városi urbánus humor ötvözete.

– Sokat szerepel határon túli magyar közönség előtt is. Mi a különbség az itthoni és a határon túli magyarok között?

– Főleg az, hogy ők nem panaszkodnak, míg az itthoniak folyamatosan ezt teszik. Nemrég Székelyföldön voltam, és tapasztaltam, hogy mennyire le vannak maradva. Persze ezt jó értelemben mondom, mert ott például egy nő még nőnek öltözik. Ők még azokban a nyolcvanas években élnek, amikor még volt összetartozás. A mai korra az „én, én, én” a jellemző. Szüleinknek sokkal könnyebb helyzetük volt, mert függetlenül az ideológiától, a társadalmat, főleg 1956 után, egy összetartozás-érzés jellemezte: „én” helyett a „mi”. Ezt hiányolom ma nagyon. Szüleim nem az ideológiát szerették, hanem az összetartást. Sőt, még amikor a suliban KISZ-tag voltam, akkor sem éreztem, hogy Lenin elvtársról szólnak a taggyűlések, hanem hogy melyik lánynak udvarolhatunk, és hova menjünk kirándulni. Már pici gyerekkorom óta üzleti alapon kezeltem a szocializmust. Azt szoktam mondani, ha egy rendszer engem elvisz ingyen Zánkára táborozni, cserébe évente kétszer nagyon szívesen énekelek neki Leninről. Ma nincs összetartás, csak az egyéni pecsenyesütögetés megy. A médiában pedig a gáncsoskodás és a végtelen igénytelenség tukmálása. Nostradamus azt írta, hogy a Sátán először a médián keresztül támad: „Hazug képeket néznek emberek.” Ez elsősorban a gyerekeken látszódik, akiket nagyon nehéz ettől megvédeni. Hiányzik belőlük a tenni akarás, de legjobban a fegyelem és az alázat. Az otthoni gyereknevelésen múlik minden. Vannak szülők, akik a gyerekben az ő hatalmuk megtestesülését látják, ütik-vágják, és persze, hogy a gyerek agresszióra agresszióval válaszol. Ha a családban egyenrangú félként kezeljük a gyermeket, akkor nem lesz tanárverés sem. Így olyan hátteret adunk neki, hogy nem lesz szükség drogmegelőzésre, mert nem fog a drogokhoz nyúlni. Nagyon fontos a hazaszeretetre való nevelés is.

– Sosem szeretett volna külföldre menni?

– Kétszer is volt erre lehetőségem. Egyszer még 19 évesen, 1981-ben, amikor laboráns voltam a Kőbányai Gyógyszergyárban, mehettem volna amerikai egyetemre tanulni. 1986-ban pedig Ausztráliába, a Sydney Magyar Rádióhoz. Anyám azt mondta, fiam, 1956-ban mi nem mentünk sehova. Ha hatott rád, ahogyan neveltelek, akkor itthon maradsz. Maradtam.

– Milyen várakozásokkal tekint a választások elé?

– Az emberekben a választások előtt reménykedés és csodavárás van, ami természetes dolog. Ugyanakkor azt gondolom, a problémáinkra elsősorban önmagunkban kell a megoldást keresni. Ha egy kicsit eltoljuk magunk elől a problémákat, és nem a stressz oldaláról közelítünk feléjük, akkor mindjárt más rálátásunk lesz. Hiszem, hogy fellépéseimmel én is tudok ebben segíteni. Döbbenetes, milyen sokan fordulnak a televíziós jósokhoz. Nem értem, hogy ebben a tehetséges, szorgalmas, szeretni való, és kreatív népben miért van mindig az az elvárás, hogy kívülről várja a segítséget, amikor önmaga is képes lenne azt az erkölcsi-szellemi tőkét megteremteni, amire vágyik. Az új kormányra óriási teher nehezül azzal, hogy a nép várja a csodát. Szívből kívánom, hogy az új kormány sikeres legyen. Ugyanakkor nagyon aggódom népünkért, nehogy csalódjon, miután az új kormány szembesült az ország valós helyzetével. Nem úgy értem a csalódást, hogy az új kormány nem megfelelően fogja végezni a dolgát, hanem hogy az átvett örökség miatt annyira meg lesz kötve a keze, hogy sokkal lassabb lesz a fejlődés, mint ahogy az emberek azt várnák. Mi, magyarok mindig lecsúsztunk a nagy lehetőségről. Legjobb példa erre a Rubik-kocka. Ha sikerül jogilag levédetni, és mi adjuk el a világnak, valószínű ma nem lenne gond autópályát építeni. Hány feltalálót adtunk a világnak! És ez a szellemi tőke sokszor csak úgy szétforgácsolódik. Ha nem kívülről várjuk a megoldást, hanem mi magunk kezdjük a saját életünket rendbe tenni, akkor erre az erőre már építhet az új kormány. Minden fejben dől el, az egyéni hozzáálláson nagyon sok múlik.

– Mi a véleménye a politikai megosztottságról?

– Nagyon jól elbeszélgetek mind a nyolc oldal képviselőivel, mert nem rendelkezem klasszikus értelemben vett pártszimpátiával, csak nemzetszimpátiával. Nagyon szeretem ezt a népet, halálosan szerelmes vagyok belé. Örülök, hogy ide születtem, de megdöbbenek azon, hogy képesek az emberek összeveszni a politikán. Attól, hogy egy színházban az előadást jobb- vagy baloldalról nézem, a darab ugyanaz. Elsősorban nem egy személytől kell várni a csodát, hanem először nekünk, közösen kell eredményt felmutatni, s hagyni, hogy egy megfelelő vezető ezt a szanaszét kóborolt nyájat a nagy közös ügy érdekében összeterelje. Sajnos a vezetőkkel is az a baj, hogy előbb azt nézik, nekik mi a jó. A nép imádta Hunyadi Mátyást, akit nem azért tartottak igazságosnak, mert osztogatott a népnek, hanem mert nem engedte, hogy a főurak többet vegyenek el, mint amennyi járt nekik.

– Említette, hogy a hisz a nevetés gyógyító erejében…

– Léptem már fel olyan céges rendezvényen, ahol a munkavállalókkal a műsorom előtt közölték, hogy ki vannak rúgva, másnap már nem kell bejönni. Az első tíz perc olyan volt, mint egy kriptában, de lassan, iszonyú energiákat mozgósítva sikerült őket átbillentenem. A végén sírva jöttek hozzám gratulálni. Az én életemben is vannak mélypontok, hajlamos vagyok megzuhanni, ugyanolyan problémák gyötörnek, mint mindenkit, van svájci frank alapú hitelem, költöznék egy kisebb házba, de nem tudom eladni a nagyobbat. A mosoly egy nagyon nagy ajándék, amely valahogy mindig átlendít a holtponton. A nevetés a legjobb orvosság, soha életemben nem szedtem semmilyen gyógyszert.

– Van olyan téma, amivel soha nem viccelődik?

– Igen, a testi fogyatékosság. Amikor vakok előtt szerepeltem, magam is megdöbbentem, hogy a vakok lelkileg mennyire mélyek, mennyire emberiek, mennyire összetartóak. Sajnos nekünk, magyaroknak kevés a sikerélményünk. Ki vagyunk éhezve Talmácsi Gáborra, Overdose-ra, Szávay Ágnesre. Amikor büszkék vagyunk a nagyjainkra, akkor érzem a nemzet egységét, de már a hétköznapi élet szintjén, egy munkahelyen nem működik az összetartás.

– Hogyan képzeli el a jövő Magyarországát?

– Nagyon idealista gondolkodású vagyok, és úgy érzem, ez a nép többet érdemel. Szeretném, ha megszeretgetnék, ha odafigyelnének rá, hogy elismerjék az emberfeletti teljesítményét, s ne vegyék el különböző adók címén, amit megtermel. És még csak attól sem kellene félni, hogy ki akarna bújni a közterhek alól, mert a magyar nép nem csaló, ha egy adó befizethető mértékű, miért ne fizetné be? Hozzáteszem, ez csak akkor működik, ha az adóelvonás nem irreális mértékű, mint most. Az adócsökkentéssel ezért maximálisan egyetértek. Mellesleg olyan szerencsés a földrajzi fekvésünk, hogy valami irgalmatlan jólétnek kellene lenni ebben az országban. Ehhez mindenünk megvan, de valahogy valami mindig közbejön. Vagy egy rossz vezető, vagy egy rossz politikai helyzet, vagy ránk kényszerítenek valamit, mint például most a kínai árukat. Nem érzem, hogy a magyar népet óvnák, védenék azok, akiknek ez lenne a dolguk. Miért ne lehetne például bevezetni a védővámot? Boldogan fizetnék valamivel többet, ha tudnám, hogy magyar a termék, s magyar termelőt segítek vele! Például az oktatás egyik legnagyobb hibája, hogy a tankönyveket zseniknek írják, és nem az átlagképességűknek. Egészen a gyökerektől kezdve kell egy új, egészséges nemzedéket kinevelni úgy, hogy az ember legyen a központban, ne a pénz. Állam bácsi gigantikus vízfejét meg kell szüntetni, és egy megfizethető, fenntartható államot létrehozni. Erősíteni kell az emberekben a közösségtudatot. Az állam feladata, hogy a kultúrát az utolsó erejével is támogassa. Ha mindenhonnan kivonult, a kultúrából akkor sem volna szabad. Mert ugyebár ebben él tovább egy nemzet.

Lass Gábor