XII. fejezet – Az utolsó öt perc története

„Mikor az utunk véget ér, fáradt bennünk a vér, az ér, már nem érdekel a jelen, csak az örök, a végtelen.” (Falu Tamás)

Mintha csak öt percig tartott volna ez a nap. Úgy siettettük. Indulás előtt meglátogattuk Parajd polgármesterét, aki meglepetten kínált hellyel minket. Merengve hallgatta itt létünk okát. Az asztal peremének támaszkodott fejét lehajtva. A szó úgy szállt belőle, mint a madárdal. Ékesen beszélt. Magasztosan. Kuporogtunk a fotelekben, és csodáltuk a helyiséget megtöltő halk hangot, ahogy a magyarság kopjafáját felállította a szoba közepére.

Makfalván ismét csak a polgármester hallgatott meg minket. Szavaival a népszavazás jelentőségét igyekezett kisebbíteni, és az erdélyi magyar ember önmagára utaltságát kiemelni. Bevetettük magunkat az erdők sűrűjébe. Porban, kellemes meleg szellővel a hátunkban értünk Székelybodra. Megpihentünk a kicsiny faluban, elfogyasztottuk ebédünket az árokparton ülve. Elsétáltam a szélső házakig, néztem a szendergő település álmos pislogását. Egy idős bácsi a tehenét vigyázta. A patak parton legelészett a jószág, belelépve az élettelenül csordogáló vízbe. Szóba keveredtem az idős emberrel. Még sosem jártam Magyarországon – mondta. – És már valószínűleg nem is fogok. Bár négy évig én is csak Magyarországon voltam. Azok voltak a szép idők. Olyan öröm volt, a házakra kitették a zászlót, a nép olyan lelkes volt, hogy majd csak fel nem szállt. De az nagyon rövid vót. Nagyon elesettek vagyunk mi itt. Elfelejtettek. Ha tudnám, hogy még leszünk, akkor szívesen halnék akár holnap is. Csak az unokáimnak legyen. Kezet ráztam e befelé könnyező emberrel és mentem a többiek után, akik Nyárádszentimrének vették az irányt. Érintetlen erdőn keresztül haladtunk, ismét a Nyárád mente vidékén, mint indulásunk napján. A hatalmas tölgyek koronája a kék eget karcolta. A faluba érve hatalmas sártenger fogadott bennünket. Bokáig cuppogtunk az ingoványban, óvatosan emelve lábainkat, nehogy elhasaljunk. Az út mellett hatalmas kőkupacok sorakoztak. Ezeket fogják a sárba dózerolni, hogy járhatóvá tegyék az utat. Ismét egy szegényes, kicsi faluban voltunk. Egyetlen utcáján két oldalt vigyáztak az egyszerű házak az arra tévedt utazóra. Már éppen magunk mögött hagytuk volna a települést, mikor megállt mellettünk egy autó, és a falu tiszteletese mutatkozott be.

Visszahívott minket a templomhoz, ami egy kis magaslaton, lombok takarásában húzódott meg. A templom felújítás alatt állt, a padok egymásra pakolva várták, hogy ismét hívek telepedjenek meg bennük. A régi, fából készült haranglábat is megcsodáltuk. Megfekedett fájába az 1785-ös évszámot vésték. A tiszteletes úr körtepálinkával viszonozta látogatásunkat és ajándékunkat.

Seprődön is csak egy pillanatra ültünk meg. Egy helybéli képviselővel ismerkedtünk össze, aki átvezette csapatunkat a hegyen. Erdei utakon, csapásokon kanyarogtunk. Szívem egyre hevesebben vert. Nyárádszereda itt van a domb mögött. Szétnyílnak az ágak, elfogynak a fák, a bokrok, megszelídülnek a hajlatok. Sík terepre értünk. A hosszú földút végén, pedig megláttuk az első házakat, azután emberek hadát, és a magasban kúszó lobogókat. Néhány száz méter választott el a várostól, ahonnan tizenkét nappal ezelőtt elindultunk. Néztem a távolban ácsorgókat, ahogyan figyelik közeledő kis csapatunkat, néztem társaim arcát, ahogyan figyelik a reánk várakozókat. Néztem magam, ahogy emelem a lábam, ahogy lépésről lépésre közeledek valamihez, amiről csak álmodtam egykor. Zászlónkat magasra emelve lengettük, lobogtattuk, így köszöntve őket, magunkat, Erdélyt, Székelyföldet, a határokon túl élő magyarokat, Nemzetünket. Megérkeztünk. És összenőtt, ami összetartozik. A szívek után, karok nyíltak meg, mellkasok vetették egymásnak magukat. Ölelések és csókok. Könnyek és nevetések. Szavak és mondatok. Szemek és tekintetek. Hallgatás és csend. Kaláccsal, borral fogadtak minket. László, Sándor, Gyöngyi, Ferenc és a többiek. Gecző tiszteletes a közeli templomba kísért minket. Hogy mit mondott, mit nem, azt már nem tudnám felidézni, de hallottam és láttam Isten házát angyalokkal megtelni. Büszke voltam a mellettem sorakozó honfitársaimra, büszke voltam az útra, a megérkezésünkre. Egy közös imádság eléneklésével zártuk le e történetet. Potyogtak a könnyeim és soha még ilyen szép nem volt Himnuszunk, mint itt, Erdélyországban.

(Folytatása következik.)