III. fejezet – A testamentom

„A Magyarországiakat, hogy az Erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak…” (Bocskai István)

Nyárádszeredáról indultunk neki több mint kétszáz kilométeres gyaloglásunknak. Ezer szállal kötődöm e városkához, így számomra természetes volt, hogy innen vágunk neki utunknak, és tizenkét nap múlva itt fogjuk ledobni bakancsainkat. A város napjainkban próbálja visszaszerezni régi fényét. Hosszú időn keresztül Nyárádszereda volt Marosszék kulturális, gazdasági, kereskedelmi központja. Vásártartási joga révén gyorsan fejlődött, Luxemburgi Zsigmond a XV. században mezővárosi rangra emelte. A város neve valószínűleg a szláv szreda szóból ered, amely vásári helyet jelent, de érdekes módon vásártartási napja a szerda volt és maradt napjainkig is. Egészen 1745-ig itt tartották Marosszék közgyűléseit és törvényszéki üléseit. Nyárádmente legnagyobb és legjelentősebb településeként fokozatosan növelte nagyságát, tolta ki határait és szippantott be jó néhány környező falvat Szentannától Andrásfalváig. A XVIII. század közepétől az intézmények jelentős része Marosvásárhelyre költözött, fokozatosan csökkent a város szerepe, fejlődése megrekedt. Az 1876. évi közigazgatási reform folyamán községgé minősítették vissza, a városi rangot csak 2003-ban kapta meg ismét. A lakosság több mint kilencven százaléka magyar, úgy jártunk, keltünk, beszélgettünk az utcáin, mintha otthon lennénk.

A tavasz folyamán levélben kerestem meg a városvezetést, melyben leírtam szándékainkat.

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Képviselő Urak! Ez év tavaszán volt módomban nálatok járni szíves meghívásotokra. Örömmel emlékezem az ott töltött napokra, örök élmény marad minden veletek töltött perc. Akkor jeleztem nektek, hogy egy emléktúrát szervezek Erdélybe, melynek célja, hogy személyesen mondjuk el Magyar testvéreinknek, mennyire nem értünk egyet a december 5-i népszavazás eredményével, azzal a politikával, amely falat emelt a határon túl és innen élők között. Szeretnénk ledönteni a falakat, és kezet nyújtani felétek!

Mivel Erdély magyar települései között veletek a legszorosabb a kapcsolatunk, ezért szeretnénk a túrát szeretett városotokból indítani és ott befejezni. A túra, amely mintegy 250 km zarándoklatot jelent, érintve 50 magyar települést a „Szeredától Szeredáig- Magyartól Magyarig” elnevezést kapta. Ezúton kérem a Tisztelt Városi Tanácsot, járuljon hozzá, hogy a túránk kezdő és befejező állomása Nyárádszereda legyen, hogy a túra elnevezése tartalmazhassa Városotok nevét! Amennyiben, reményeim szerint, erre áldásotokat adjátok, úgy július 2-án egy 17 fős csapattal hozzátok érkezünk, hogy másnap, az Istentisztelet után nekivághassunk kb.12-13 napos zarándoklatunknak. Várhatóan július 15-e körül érkezünk vissza Nyárádszeredára. Bízva támogatásotokban, ölelem mindnyájatokat!

Nagy szeretettel fogadnak bennünket, és egy magán panzióban szállásolnak el. Barátok, ismerősök ülik körül az asztalt, pálinka és frissen sült fánk kerül a fehér terítőre. Sejtettem, hogy tisztességgel fogadnak majdan bennünket, de magam is meglepődtem, hogy milyen jó dolgunk van. Ernő és Ildikó a panzió tulajdonosai mindenben a kedvünkre tesznek. Tanácsosok- a mi fogalmaink szerint önkormányzati képviselők- sürögnek körülöttünk, és igyekeznek jó házigazdának lenni, ami sikerül is. Sokáig nem térhetünk pihenőre, csak úgy repkednek a vidám történetek, anekdoták, éjfél felé, pedig a kifogyhatatlan székely viccek törik meg a vég nélküli nevetések folyamát, mint gátak feltorlaszolják néhány pillanatra a vidámságot, de végül túlcsordul a jó kedv, újra és újra hasunkat fogva örvendünk e nagyszerű együttlétnek.

Másnap, vasárnap reggel a társaság kettévált, a csapat egyik fele a katolikus misén, a másik fele, bár közöttünk alig akadt református, az illendőség és a tisztelet okán, velem együtt, a református istentiszteleten vett részt. Felekezeti összetétele alapján a város jellemzően református, kisebb számban élnek a római katolikusok és az ortodox vallásúak. A templomba belépve, a szokásokat tiszteletben tartva mi az egyik oldalra ültünk a férfiak közé, míg a lányok a másik oldalra az asszonyok közé. Az istentisztelet jó negyedórás késéssel kezdődik, mert az orgona villany ellátása nem üzemel. Jó előjel – gondolom, ha ilyen döcögős lesz utunk, akkor biztosan megemlegetjük. Végül elhárul az akadály, és olyan negyven-ötven hívő jelenlétében megkezdődik a szertartás.

Székely Endre református lelkész szigorú, kérlelhetetlen arcvonásokkal bír. Tekintete metszi a levegőt. Nem volt alkalmam mosolyát látni, mindig ugyanazon komolysággal és méltósággal beszél a templomban és a templomon kívül is. Az a fajta rendíthetetlen nyugalom olvasható le arcáról, amit én egyszerűen csak úgy fogalmazok meg, hogy biztos a dolgában. A hit kikezdhetetlen várfala magasodik benne, erő és bizonyosság minden szava, minden mozdulata. Példabeszédében a célról, a célhoz vezető útról, és annak végig járásáról beszél. Ha kitűzzük az igaznak vélt célt, akkor az ahhoz vezető útról nem szabad letérni. Nem szabad meghátrálni az akadályok láttán, nem szabad megfutamodni, visszafordulni, leülni pihenni, hanem menni kell töretlenül, hajthatatlanul. Ha megbotlunk és térdre esünk, akkor fel kell állni, és menni kell tovább, mert minden fájdalmat, minden megpróbáltatást csak a cél elérése tud feledtetni, csillapítani. Ha feladjuk, ha elveszítjük szemünk elől a kitűzött célt, ha nem hiszünk benne és nem küzdünk érte, akkor minden fáradságunk hiába való lesz, minden addig megtett lépésünk értelmét veszti, hiszen nincs feloldozás csak ha már megérkeztünk. A cél Isten. Az út a hozzá vezető keskeny palló. A küzdelem és a szenvedés maga az életünk, melynek során bizonytalan, apró léptekkel végig egyensúlyozunk ezen a billegő deszkán.

Ültem és hallgattam a tiszteletes úr szavait. Tudtam, hogy rólunk beszél, tudta mindenki, hogy szavait nekünk címezte, az igét értünk kereste a Szentírásból. Ültem, mellettem két gyermekem, akik talán értették, talán csak kapizsgálták kamasz tudatuk örökké nyugtalan vibrálásával a szavak súlyát, az idő, a hely és a történet megbonthatatlan harmóniáját, és valami végtelenül puha nyugalom és békesség ereszkedett rám, mint egy láthatatlan lepel, mint egy nyári lehelet, mellyel bodros felhők vonnak be minket az esti záport megelőzően. Hallgattam, hogy megáldja utunkat, a tervünket, a céljainkat, megáldja minden lépésünket, a zászlónkat, amely ott pihent mellettem, de egy darabkája kilógott a padból, hogy mindenki láthassa selymes ragyogását. Hallgattam, de csak most fogtam fel, hogy az áldás végigkísért minket, az áldás betakart minket, az áldás óvott és erőt adott, az áldás szakíthatatlan kötéllé fonta a tizenhét lélek gyönge fonalát. És az áldás a kötél rostjai közé sodorta azoknak az erdélyi férfiaknak és asszonyoknak, fiataloknak, öregeknek, gyermekeknek a lélekszálait, akikkel találkoztunk, beszéltünk, vagy csak egymásra pillantottunk. A Himnuszt énekelve, kicsiny harmatcseppekbe rejtve szaladtak végig arcomon eltékozolt éveim.

Jó volt kilépni a szabadba. Hagyni, hogy a szél kiszakajtsa tüdőmből az összegyűlt súlyos levegőt. A templom előtti téren találkoztunk ismét a miséről megérkező társainkkal. A szertartásról kijövő hívek körénk gyűltek, nézték, ahogy megkoszorúztuk a fenyők árnyékában meghúzódó szobrot. A Nyárád és az Egres patak összefolyásánál fekvő város a magyar történelem egy jelentős eseményének színhelye volt. Az 1605. évben, az itt megtartott országgyűlésen Bocskai Istvánt Erdély fejedelmévé választották. Hamarosan a magyarországi rendek követték a példát, és a szerencsi országgyűlésen Bocskait Magyarország fejedelmévé is megtették. Vezetésével vívta a magyar nemzet egyetlen győztes szabadságharcát. Méltatlanul keveset tudunk róla, de szerencsére a város hűen és tisztességgel ápolja emlékét. Ravasz János református esperes gyűjtést szervez, és addig buzgólkodik, míg nem 1906-ban szobrot emelnek a tiszteletére a főtéren, melynek talapzatán a következő írás olvasható: „Itt választották Erdély fejedelmévé Bocskai Istvánt 1605. febr. 21. E szobrot emelte a hálás székely nép a bécsi béke 300. évfordulóján, 1906. jún. 23.”

Ezt a szobrot álljuk körbe és hajtunk fejet majd száz év elteltével. A szobor sorsa és hányattatása tükörképe az itt élő magyarság viszontagságos életének. Az I. világháborút, Erdély Romániához csatolását követően az 1920-as években egyre erőteljesebbé vált a magyarellenes hangulat. Verések, meghurcoltatások, jogtalan rendőrségi kihallgatások és elzárások követték egymást. Ha valaki magyarul szólalt meg rossz helyen, rossz időben, akkor szúrós tekintetek, ökölbe szoruló kezek, majd egy sötét utcában ütések és rúgások voltak a minden nyelven érthető, de román akcentussal ejtett felelet. A gyulafehérvári ígéretek dacára a hatóságok elrendelték a szobor levételét a talapzatról. Ideiglenesen a templomkerti fásszínben rejtették el a lelkipásztor vezetésével a helyiek, de hamarosan, biztonsági okokból elszállították a kolozsvári református teológiára, megőrzésre. Széna alá rejtve, szekéren döcögött a fejedelem a mezőségi dombok között. 1940. november 25-én, Észak-Erdély visszacsatolása nyomán, a szobor visszakerült a talapzatra.

Másodszor is leleplezték a fejedelmet, aki négy évig szilárdan és nyugalommal révedt a múltba. 1944 őszén az átvonuló hadak veszélyeztették megmaradását, ekkor vesztette el Bocskai süvege a magasba nyúló darutollát, ezért a református templom karzata alá került, arccal a falnak fordítva. 1950-ben a bátor Török Ernő esperes a szobrot a hívők felé fordította. Ne felejtsük, hogy ezekben az időkben a magyarnak biztonságosabb volt arccal a fal felé, szem lesütve élnie! Rengeteg levél és kérelem nyomán a román hatóság hozzájárult a talapzatra való visszahelyezéséhez, de az 1956-os események az engedélyt tűzre vetették. 1976-ban a templom renoválása alkalmat adott arra, hogy a templom bejárata mellett, egy új talapzaton, illő módon nyugodhasson a mellszobor. A tervezett eseményről, feljelentés nyomán, értesült a román rendőrség, és aznap elözönlötték a várost. A milícián kihallgattak néhány embert, és tudatosították, hogy a Román Állam nem tűr el semmifajta törvénytelenséget. Feljegyezték adataikat, az ismerősök, rokonok adatait, és békével útjukra bocsátották őket. Meggyötört arcú, megszégyenített, tehetetlen emberek somfordáltak haza. Az esperes hiába várta a segítséget. Nem maradt más, bement a templomba és magányosan, egész éjjel imádkozott a magyarok Nagyasszonyához. Éjfél elmúlt, mikor nyílt a templom ajtó, és néhány árny lopózott a lelkészhez. Gyertyákat gyújtottak és a piciny, imbolygó fények félhomályában megragadták a fejedelem szobrát. 1976. június 3-án a templomba lépő híveket, legnagyobb csodálatukra, a fejedelem köszöntötte. Hosszú évek vasárnapjain simogatták szerető kezek, örömmel, hogy köztük van, és bizakodással, hogy egyszer újra Isten szabad ege alatt őrködhet. De csak 1997-ben kerülhetett vissza eredeti helyére, és hullt le a lepel, immáron harmadszor a XX. században.

Eltátott szájú emberek álltak meg a főtéren, ahol a tegnap még üres talapzatról Bocskai István nézett rájuk vissza, rezzenéstelen arccal, mintha az elmúlt évtizedekben semmi sem történt volna. Bocskai és a nyárádszeredaiak most reánk tekintettek. Csüngtek szemeikkel kis csapatunkon, mintha a remény nyiladozott volna virágarcukon. Álltunk és hallgattuk a bíztató szavakat, a kövek rejtekéből feltörő kristálytiszta gondolatokat. Körbeszaladt a téren Gyöngyi és Sándor felénk küldött sóhaja, majd megtelepedett szíveinkben.

Meghallgattuk a jókívánságokat, s néhány kézszorítás és vállveregetés után végre nekivághattunk az útnak. Ekkor lépett mellém egy fiatalasszony. Szemeivel néhány lépésre félrehívott, csak annyira, hogy szavai máshoz ne érjenek el.

– Nagypapa szeretne önnel beszélni – mondta halkan. – Ott ül a kocsiban – mutatott egy fehér Dacia felé. – Örömmel – feleltem meglepetten, és már követtem is a nyitott hátsó ajtóhoz. Félénken félre állt invitálóm, én pedig lehajoltam, hogy belássak az autóba. Egy cserzett arcú, fáradt öregembert pillantottam meg, aki botját lábai között szorongatva maga elé nézett. – Jónapot kívánok – köszöntem. – Adjon Isten – felelte rekedtes, kongó hangján. Vártam, hogy rám tekint, de ő csak előre nézett, mintha a szélvédőn túl, a tér sarkán, egy soha nem látott kép tartotta volna fogva figyelmét. – Hallom mire készülnek – törte meg a csendet. – Szép elhatározás. – Köszönjük. – Most vagyon az indulás. – Igen. – Tudok a terveikről, az unokám beszámolt róla. A hölgyre néztem, aki rám mosolygott, jelezve, hogy róla van szó. – És mit remél? – folytatta az öreg. – A gyalogtúrától? – kérdeztem. Gondolkodtam, mit válaszoljak. Milyen egyszerű kérdés, és én nem tudok rá felelni. Egy kérdés, amit magamnak is fel kellett volna tennem százszor, ezerszer. És talán fel is tettem, csak a válasz maradt el minduntalan. Minek megyünk? Mit akarunk? Mi a célunk? Mit remélünk? – Megnyugvást – böktem ki hirtelen. Ismét a csend fészkelődött be kettőnk közé. Vártam, hogy szól, hogy rám tekint, de ő némán, mozdulatlanul ült.

– Dési Károlynak hívnak. Én egész életemben lelkem békéje után kutattam. Nyolcvannégy év nem volt elég rá, hogy megtaláljam. Ha magának sikerül, akkor keressen meg, ha visszatért, és mesélje el! Mondja el, hol talált rá! – Ígérem, megkeresem, bárhogyan is alakuljon! Társaim felé pillantottam, akik a helybéliekkel elindultak a városhatár felé. – Elfogy az idő. Pedig még annyi mindent szerettem volna.

Nyugodni térünk lassan mind. Ha visszatér és beszámol nekem a napok tanulságairól, cserébe elmondom magának, hogy mire volt elég ez a néhány évtized itt, e megsarcolt földön. Csak igyekezzen! Csak igyekezzen!

Vállára tettem a kezem, mert érinteni akartam. Kezét nem nyújtotta felém, csak botjának a végét szorongatta, morzsolgatta és nézett előre, a messzeségbe. Néhány pillanat volt, míg bolyhos, megviselt zakóján tartottam kezem, míg gyengéden megszorítottam csontos vállait. – Isten Önnel – egyenesedtem fel az autó mellett. Rápillantottam a fiatal hölgyre, aki széles, de mégis lebiggyedő mosollyal nézett a szemembe. Megláttam a párát arca tükrében, a hálát csillogásában. – Köszönöm – nyújtotta felém a kezét.

Jó néhányan velünk tartottak, elkísérnek a városhatárig, mondták. Mentünk az utcákon, elől a magasra tartott nemzeti lobogó a címerrel, két oldalt pedig a kiskapuban álldogáló emberek, akik jó utat kívántak. Isten velük, köszöntek el, a gyerekek a kerítés tetején ülve integettek, vagy szaladgáltak mellettünk fel-le. Egy néni odalépett hozzám egy virágcsokorral, a kezembe nyomta és átölelt. A kertemben szedtem, vigyázzanak magukra! – mondta, és én fordultam a többiek után, kézfejemmel arcomat maszatolva. Wass Albert „Jönnek” című kisregénye jutott eszembe, úgy éreztem magam, mint ahogy a negyvenben Erdélybe bevonuló honvéd érezhette magát a könnyek, virágok és ölelő karok közepette. Istenem, erre nem szolgáltunk rá!

Magadra hagytalak e mérhetetlen szeretet közepette. Magadra hagytalak és csak nevettem rajtad, micsoda fennkölt gondolatok repkednek benned. Küzdöttél. Keményen küzdöttél a túllobogó érzelmekkel, melynek füstje marta szemeidet, elhomályosította érzékszerveidet, eltompította tudatodat. Próbáltál tiszta maradni, de lássuk be, ez ott, azokban az órákban lehetetlen volt. Magadra hagytalak, vívd meg magad a harcot, hiszen ez a te háborúd. A lövészárokban maradtam, míg te a csatamezőn rohantál előreszegett szuronnyal, és hiába tekingettél hátra, a segítség elmaradt. Bajtárs sehol. Ez a te háborúd volt.

Szentanna egykor különálló falvacska volt, mára már Szeredával egybenőtt. Messziről észrevettem a több tucatnyi embert, ahogy várakoztak kisebb csoportokban, beszélgettek, miközben közeledő csapatunkat figyelték. Aztán megláttam a szélben nagy köröket leíró, suhanó piros-fehér-zöld lobogót, Ferencre néztem, aki rám kacsintott, és már tudtam, innen sem szabadulunk egykönnyen. Az úton megterített asztalok vártak, pogácsa, hűsítő és persze hasonló, vagy ugyanolyan tekintetek, szavak, szorítások, mint indulásunkkor. Egy leányka verset szavalt, megmutatták a több száz éves kazettás mennyezetű templomot, a mellette magasodó haranglábat, melyhez egyetlen szegnyi fémet sem használtak, minden fából volt, még a csapok is, aztán csatlakozva seregünkhöz felkapaszkodtak velünk a hegyoldalra a város határáig kísérve minket. Lóránt bátyám az élre állt, egyik kezében cigaretta, a másikban a zászló és dalolva bevezetett minket az erdőbe. Alig bírtuk a tempóját, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy csak a szomszéd faluig vezet minket, megmutatva a rövidebb utat. Hátra-hátra lestünk, a fák között még láttuk az elmaradó, integető szeredaiakat, és talán mindannyiunknak ugyanaz járt a fejében – igaz ami történik velünk, vagy csak álmodunk?

Átvágtunk hegyen, dombon, erdőn, kukoricáson és olyannyira sikerült kiegyenesíteni az utunkat, hogy a következő faluba egy portán keresztül érkeztünk. A tornácon álldogáló háziak csak mosolyogták a daloló Lóránt bácsit és a társaságát, akik a hátsó kertből közelítettek, majd az udvaron át kiértek az utcára. Rigmány községben a polgármester és néhány helybéli fogadott a falu kultúrházában. Belépve a terembe hirtelen visszacsöppentünk az ötvenes évekbe, a régi, olajos padlószag, fekete-fehér filmek hangulatát idéző bútoraival visszanyomott minket az időben. Kürtős kalácsot sütöttek nekünk, még meleg volt, és egy kis helyi borral kínáltak minket, amiből úgy két kortynál többet nem bírtam inni. A község vezetője, aki öltönyben, nyakkendőben jelezte felénk tiszteletét, egy rövidke beszédbe fogott, amely végül a mondatok egymásba kapaszkodó óriás csápjaival hosszúra sikeredett. A szónok belemelegedett, és talán iskolázatlansága miatt, nem keresve egy-egy szó kedvesebben hangzó szinonimáját, a maga egyszerű, hétköznapi nyelvén elmondta véleményét december ötödikéről. Nem kertelt, nem simogatott, de nem minket bántott. Talán csak kiöntötte szíve bánatát. Egyik ilyen fájdalommal teli, nyers gondolata valahogy így hangzott: Dehogy akarunk mi innen elmenni, hát mindig is itt vótunk, bassza meg. Azóta őt, bár minden bizonnyal sok egyéb nemes tette miatt is emlékezhetnénk rá, csak egyszerűen a bazdmegelős polgármesterként emlegetjük. Amit mondott, ahogy mondta, hatásos volt. Végre valaki a nagy ünneplés közepette emlékeztet rá, hogy miért is jöttünk. Az egyszerű szó néha többet ér minden cirkalmas mondatnál. Megköszöntük a fogadást, átadtuk az emléklapot és az otthonról hozott, nemzeti szalagocskával átkötött nyakú bort, és kicsit helyre rakva folytattuk utunkat. Az út két oldalán zöldbe öltözött, nem túl magas dombok hajladoztak. A lankásabb lejtőkön megművelt parcellák sorakoztak, szekérre szénát pakoltak, kendős nénik, kalapos bácsik a földet kapálták.

Nyárádszentsimon néhány tucat háza között lépdeltünk. Az egyetlen utca derekánál fogadtak, ahol éppen ezen a napon nyitott meg a falucska kocsmája, boltja, vagyis mindene. A hozzánk intézett szavakból megérthettük, hogy az itt élő egy-kétszáz embernek micsoda ünnep, hogy van végre egy üzlet, ahol találkozhatnak, leülhetnek, elbeszélgethetnek, elmondhatják gondjaikat, örömeiket, meghallgathatják mások történéseit, megihatnak egy üveg sört, és főleg nem kell három kilométert gyalogolniuk Rigmányba, ha elfogy a kenyér. A kocsma, mert az italozó férfiak számát tekintve, akkor éppen ez a funkciója dominált, egyébként egy néhány négyzetméteres helyiség, ahol a legszükségesebb dolgok voltak a polcokon. A lépések monotóniájában elmerengtem, hogy egy hasonló üzletet én odahaza milyen könnyed kézlegyintéssel intéznék el, törnék egyszerűsége felett pálcát, tenném azon dolgok közé, amelyek szükségtelenek, eleve halálra vannak ítélve, ahová valószínűleg lábamat soha be nem teszem. Itt, ebben a piciny faluban pedig a társadalmi élet központját jelenti, a közösségi élet meghatározó és megtartó ereje emelkedett ki a földből. Ittuk a hideg csiki sört, jól esett a nagy melegben, együtt örvendtünk a helybéliekkel, és egy-két múltba visszareppenő történettel itt is megleptek minket a falu bölcsei, akik egymaguk több esztendőt tettek a tarisznyájukba, mint közülünk akár ketten-hárman.

– Volt már itten egyszer egy vendéglő, vagy miféle, de annak már jó húsz éve. Szegény Boldizsár mérte a maga termesztett borát. Itt a déli lankán volt a szőleje. Hát, mi tagadás, elég satnya bora volt. Besegített neki a fia is. – Állítólag megfigyelte a szeku. Mindenkit evvel riogatott, a felesége meg rá is ment. Addig bujkált az ördög elől, míg az bújt beléje. Úgy volt, nem úgy volt, aztat nem tudhatjuk, ejszen mi nem láttunk idegent soha. De ettől még igaz lehet. Aztán a forradalom után meg elmentek magyarba. Egyszer volt erre a fia, az mesélte, hogy még ott sem hagyták békin Boldizsárt, s felakasztotta magát szegény pára. – Fene tudja mi igaz belőle. – Az igaz, hogy csúf egy bora volt. – Az mán igaz.

Nehéz volt otthagyni őket, úgy éreztem, mintha az idő kiszakadt volna az életünkből, nem lenne többé fontos, ülhetnénk kedvünkre, gondok nélkül órákon át, hallgatva elmúlt idők eseményeit és legendáit. De újfent nekiindultunk, hogy lépésről lépésre mi is kijárjuk a magunk kicsiny legendáját. Gyorsan követték egymást a falvak, annyi időnk sem volt, hogy jól átgondoljuk azt, ami éppen történt. Sejtettem, Ferenc keze lehet abban, hogy mindenütt néhány jó szándékú, barátságos helybéli fogad és lát vendégül minket, amit majdan az út befejeztével barátom meg is erősít. Tette és jól tette, mert szívünk kinyílt minduntalan, mikor a szeretet ránk vetődött az ismeretlenek szeméből.

A csörgedező Havad patak mellett lélegző Havad volt a következő település, ahol László János tanár úr fogadott minket. Barátként ölelhettem át, öröm volt viszont látni. A mi kis történetünk kétezer négy februárjára nyúlik vissza. A városavató ünnepségre voltunk hivatalosak feleségemmel. Autónkkal a gödröket kerülgetve, a havas, csúszós úton óvatoskodva haladtunk Szereda felé. Csodálattal szemléltük a fehér ködmönt és kucsmát öltött csúcsokat, a napsütésben üveghegyek és kristálydombok csilingeltek a fagyos erdők közepén. Azokon a falvakon át haladtunk, melyeken most gyalogosan igyekeztünk a másik irányba. Az egyik településen az út szélén álldogált egy házaspár, alaposan beöltözve, bundában, nagykabátban. Óvatosan felemelte az úr a kezét, jelezve szándékát, szívesen venné, ha felvennénk őket. A bemutatkozást követő néhány percben kiderült, hogy ők is a városavató ünnepségre jönnek és, hogy János a nyárádszeredai középiskola magyartanára. Még néhány érdeklődő szó, néhány rövid kérdés és válasz, s már az ifjú város főterén voltunk. Megköszönték a fuvart, majd elbúcsúztunk. Az ünnepi műsor során ért az első meglepetés. A tanár úr lépett a színpadra, és valami égből jövő ízességgel, az anyanyelv soha utol nem érhető és le nem győzhető erejével, a honfi szív által megaranyozott ragyogással, a mérhetetlen tudás alázatával, az egyszerű és jóságos tanító szeretetével elmondott egy verset, amelynek minden szava, minden gondolata egy-egy halálos késszúrás volt az örökkévaló gyönyörűség mezején. Csak ültem, belezuhanva a végtelen szépség szakadékába, feleségemre néztem, ő vissza, és hálásak voltunk, hogy egy pillanatra részesei lehettünk életüknek, hogy megismerhettük ezt az embert. A második meglepetés legalább ekkora sziklaként gördült az utamba. A népszavazást követő reggelen az alábbi levelet küldtem el a kányádi és a nyárádszeredai hivatalba:

Kedves Magyar Barátaim! Elkeseredett, megkeseredett ember vagyok. Hitvány, alávaló dolgot műveltünk Veletek. Beléhasad a szívem a fájdalomba. Soha ne bocsássátok meg azoknak, akik felelősek ezért! Én sem bocsátom meg, hogy megaláztak magyarságomban, elvették büszkeségem és hitem. Utolsók vagyunk a Föld népei között. Égjenek a pokol tüzén, akik a magyarságot a nemre bíztatták, soha ne nyugodhasson meg a lelkük, soha ne találjanak menedéket és irgalmat! Ti maradtatok meg Magyar Nemzetnek lenni. Tegyetek meg mindent továbbra is. Eljön az idő, hogy újra olyan emberek állnak majd a Nemzet elibé, akiket nem az ördög vezérel. Tartsatok ki! Sokan vagyunk, akik ma könnyeikkel küszködve értetek imádkoznak! Tudom, hogy nincs vigasz, de talán az idő fájdalmunkat daccá keményíti, és újra megleljük erőnket, amivel felegyenesedhetünk! Szeretlek benneteket, hiányoztok! Ölelem Mindnyájatokat!

Talán túl kemény, helyenként kíméletlenül őszinte, de mentségemre szolgál, hogy akkor nem voltam teljesen beszámítható állapotban. A sokk váratlan és letaglózó volt. Lelkem ezekben az órákban még égett, a tűz feltartóztathatatlanul felperzselt mindent. (Az írást befejezve arra gondoltam, kitörlöm e levelet. Nem éreztem, hogy ez én vagyok. De azt gondolom, nem kell szégyenkeznem akkori magam miatt. Igaz, ma másképpen gondolom, másképpen írnám meg, de azt hiszem ez is az út része.) Később megtudtam, hogy írásom kézről-kézre járt, lemásolták, továbbadták, megkönnyezték…

Néhány napra rá, Karácsony előtt, levelet kaptam Havadról. Küszködtem, miközben olvastam a tanár úr sorait. Felidézte véletlen találkozásunkat, a rövidke közös utazást, majd vígasztalt. Felolvasta levelem a tantestület tagjainak is, és azt üzente, ne keseredjek el, mert ők ott mindig csak magukra számíthattak, de mindig kitartottak, mindig megmaradtak, próbálta is bármely veszedelem elsodorni őket. Megköszönte együttérzésemet, de biztosított arról, hogy a magyarság Székelyföldön a nemzet elpusztíthatatlan fundamentuma. Talán tízszer, talán húszszor, talán százszor olvastam újra. Feleségemnek csak annyit mondtam, hogy ez a legnagyobb ajándék, ami Karácsonyra kaphattam. A véletlenek, amelyek nem ezen a világon vannak, megjelöltek minket az egymásra találás jeleivel. Hálás vagyok érte. Megjutalmazott az ég a barátságával és én örömmel, hálás szívvel szorítottam magamhoz falujában. Köszöntőjében újra felfedezem az embert, s talán társaim is így érezhetnek, a pillanatnyi csendből ezt vélem kihallani. Megköszönöm a mondatmorzsákat, melyeket éhes verebekként csipegettünk fel, átadom az emléklapot és a bort, amit minden településen otthagyunk.

Menni, tovább az úton, tovább a cél felé, melytől lassan távolodunk és melyhez még lassabban közeledünk. Lépést lépés követ, mint ahogy szót szó, mosolyt mosoly. Néha csendben megyünk, csak nézzük a tájat, az elfutó hajlatokat. Nézzük a házakat, az embereket, beleszagolunk az életekbe, egy szempillantásnyit rácsodálkozunk a hosszú évtizedekből kiragadott mozdulatokra, de nincs idő megállni és eltűnődni, pedig mind megérne egy könyvet, egy filmet, egy hosszú beszélgetést, vagy legalább egy erős kézszorítást, egy főhajtást. Suhan tovább a tekintet, már új és újabb világ nyílik meg előtte. Mezítlábas gyermek kacaja, kapufélfának dőlő leány integetése, egy lendülő kapa vágása a messzi völgyben, izzadt ló horkanása a nehéz istráng alatt, hazafelé bandukoló tehenek bamba bólogatása. Időnként egymás mellé sodródunk. Beszélgetünk a jelenről, a múltunkról, lélekfonalainkat egybesodorjuk, aztán hirtelen elhallgatunk, magunkban mondjuk tovább, amit hangosan már nem szeretnénk. Lüktet az agyam, a lábam sajog, pedig csak tizenöt kilométeren lehetünk túl, gyomrom pedig furcsán morog. Délután négy óra van és a reggeli óta csak süteményeket, édességet ettünk. Nem baj, majd este bepótoljuk.

Vadasd hasonló, mint az előző falvak voltak. A házak öregek, az aszfaltos út két oldalán sorakoznak, csak egy-két kurta utca nőtt ki a főút oldalából. Templomtorony nyúlik a magasba, jelezve a domb mögül érkezőnek, hogy hamarost lakott területre ér. Csendesen ballagunk át rajta, itt nem vár senki, s talán nem is bánjuk. A csapat szétszakad, akik jobban bírják több száz méterrel előttünk járnak. Csabával, Petivel és a zászlóval mi vagyunk a sereghajtók. A lobogót megúsztatom a szélben, fejem fölött köröket leírva vágom ketté a langyos délutáni párát. Hirtelen megnyílik az egyik kapu és az ünneplőbe öltözött háziak kitódulnak elénk. Kik vagyunk, honnan jöttünk, mit akarunk, be szép ez a zászló, Istenem?! Megválaszoljuk a kérdések hadát, felfedjük kilétünket, jöttünk célját és büszkén felemeljük lobogónkat. Hamar kiderül, hogy a legnagyobb fiú érettségi vizsgáját ünneplik szűk családi körben, bizonyítékul süteményes tálakkal elém toppan a boldog édesanya és a színes cukormázas kis kockák láttán összeszorul sajgó gyomrom, jaj ne, de nem tehetem meg, hogy jóízűen, dicsérő szavak kíséretében kettőt le ne tuszkoljak. Gratulálunk az ifjúnak, sok sikert kívánunk a felnőtt életéhez, és egy üveg ajándék borral a hónunk alatt elbúcsúzunk. Ekkor ér a kapuhoz a ház legidősebb tagja, egy csoszogós, idős asszony, aki így szól Csabához: – Édes fiam! Lengesse meg azt a zászlót az öregnek, hadd örvendjen! – Merre van?- tekint körül Csaba. – Ott a domboldalon pihen az én uram – mutat a kert végében magasodó temető fejfái felé.

Elcsendesedünk. Csaba lassan megemeli a rudat, a temető felé fordul, és a hegyek mögé bukó nap narancsszínű fényében a végtelen fektetett nyolcasát rajzolja az égre, így üdvözli az egykor volt magyart, kinek leszármazottai némán köszönik meg a tegnap harcát. Csak néhány rezzenés, néhány visszafojtott lélegzet, míg tágra nyílt szemekkel követjük a zászló táncát, és már úton vagyunk ismét, sietve, hogy utolérjük társainkat. Megbámulják az átvonulókat. Az utolsó házak egyikében lakó bácsi meghív minket egy pohár hideg vízre, de mi elhárítjuk és trappolunk tovább. Visszatekintve látjuk, hogy beül sárga Dáciájába és elhajt mellettünk. Csak nem bántottuk meg, gondolom, de már az útra koncentrálok, végigszámlálom a magunk mögött hagyott településeket. Már csak két helyiség és végre leülhetek. Alig érek a számolgatás végére, mikor látom, hogy a bácsi leparkol mellettünk sárga matuzsálemével, elővesz két nagy üveg hideg üdítőt, és némán néz felénk. Összenézünk barátaimmal, és tudjuk, hogy most oda kell mennünk és nagyot kell húznunk a jeges hűsítőkből. Kézről kézre, szájról szájra jár az ital, nem győzünk hálálkodni, hogy milyen jól esik és, hogy éppen erre vágytunk. A bácsi majd szétpattan a visszafojtott örömtől, mindenkivel kezet ráz, az üdítő maradékát pedig nem venné vissza semmi pénzért. Sokáig néz utánunk, majd beül az autójába és hazahajt. Nincs mit kitárgyalni az imént történteken. Hallgatagon ízlelgetjük az ismeretlen ember tettét, aki elrohant a szomszéd településre, mert csak ott kapott nekünk szánt hideg italt, nem sértődött meg, hogy a csapvizet nem fogadtuk el, hanem bevágódott autójába, mert ő is részese akart lenni valaminek, ő is hozzá akart tenni valamit, ahhoz, amit nem is tudhatott, hogy mi, csak azt tudta, hogy jó dolog, mert a piros fehér zöld zászló ott van velük. Még a nevét sem kérdeztem meg, ötlik az agyamba, miközben Havadtőre érünk. Itt ömlik a Havad patak a Kis-Küküllőbe, innen a találó elnevezés. A községben a református lelkész fogad minket, bekísér egy terembe, ahol megterített asztalokon a szokásos finom falatok, ásványvíz és bor vár bennünket. Jó kedélyű, pocakos ember a helyi tiszteletes, pillanatok alatt megtalálja a hangot a társasággal és anekdotázásba kezd. Közben Matyi elveszi zászlónkat, és büszkén, el nem olvadó vigyorral az arcán áll mozdulatlanul a terem sarkában. Megtudjuk, hogy a falu gyermeke ő, bár húsz év körüli, sem írni, sem olvasni nem tud. Olyan mindenki fia, borja. Mindenhol otthon van, bárhol ehet, ihat, nincs kiebrudalva egyik házból sem. Így szokták meg, ez természetes és már hiányozna, ha nem téblábolna az utcákon. A tiszteletes megmutatja nekünk az 1826-ban épült református templomot. Magas kőfal veszi körül, egy díszes, faragott székely kapun át jutunk be. Az első dolog, amin megakad a belépő szeme, az egy kifeszített, foszladozó, megkopott, helyenként lyukas nemzeti zászló, melyen az alábbi felírás olvasható: E.M.K.E. daloskör 1916. A címert szárnyas angyalok tartják. Sokat átélhetett, mindent látó és tudó vászon vigyázza az eltévelyedő gondolatokat. Havadtőről már látjuk Erdőszentgyörgyöt, a várost, ahol végre megpihenhetünk, ahol terveink szerint az első éjszakát fogjuk eltölteni. Azt még nem tudjuk, hol, de bízunk a gondviselőben, hogy napi fáradozásunk jutalma a meleg vacsora és a puha ágy lesz. Egy buszmegállóban várakozó asszony megállít és csupa szeretetteljes és simogató gondolatot mond jöttünk kapcsán. Csaba nem ilyen szerencsés, és megkapja az egész túra talán legszigorúbb kritikáját két fiatalasszonytól. Nem most kellene a feliratos pólóinkban mászkálni, hanem a szavazáskor kellett volna tudni a dolgunk. A barátom nem mondja, hogy mi tudtuk a dolgunk, mi tettük a dolgunk, és most azok helyett vagyunk itt, akiknek itt kéne lenniük, hanem csak annyit válaszol, hogy teljesen igazuk van és bocsássanak meg. Ez is jár, mondom neki. Persze, feleli, sőt, ettől sokkal több is kijárna. Valaki kímél minket, toldom meg.

A főúton vánszorgunk a városba, amely nevét Szent György tiszteletére felszentelt templomáról és a helységet körülölelő erdőségről kapta. Az 1300-as években épült templom védőszentje, Szent György lovag Palesztínában, Lydda városában halt vértanúhalált. Dadianosz perzsa király üldözte, majd bebörtönzése után nem sokkal, a szörnyű kínzások miatt meghalt. Bűne az volt, hogy anyja hatására keresztény hitre tért és támadta a pogányságot. A sárkány ölés csak később vált a történet részévé. Közeledünk a gótikus, református templom felé, szépsége már messziről magához húzza az idegen tekinteteket. A templom sokszor cserélt gazdát, nevezetes eseménye, hogy 1618-ban itt tartották azt az unitárius zsinatot, amelyen kizárták soraikból a székely szombatosokat. Belépve a kazettás mennyezeten és a díszes, faragott kőszószéken akad meg a szemem legelőször. A hajóban több helyen gróf Wesselényi és gróf Rhédey címereket lehet látni. Az ismertetőből megtudom, hogy az utóbbi család nagyon jelentős szerepet játszott Erdőszentgyörgy életében. Lassan járom körbe az épületet, az estébe burkolózó templomban sejtelmes félhomály úszik.

– Gondolná, hogy az angol királyi családban magyar vér csörgedezik?- lép mellém egy kiöltözött, öltönyt és nyakkendőt viselő úr. A hatvanas éveiben járhat, kicsiny kecskeszakálla van és kerek szemüveget hord. – Még sosem hallottam róla- felelem meglepetten. – Bizony. Erdélyi magyar vér. – Ráadásul erdélyi? – A templomba temetkezett a gróf Rhédei család egyik ága, melynek utolsó sarja gróf Claudia, Würtenberg hercegnője volt.- vezet a szószékkel szemben található sírkamrához. Fekete márvány tábla előtt állunk. Hangosan olvasom a feliratot: – Rhédey Claudia Grófnő. Hohenstein grófnő. Sándor, würtenbergi herceg ő királyi fensége hitvesének emlékére. Meghalt 1841. évben. Emelte unokája, Victoria Mária walesi hercegnő. – A Rhédey család egyik nevezetesebb tagja Ferenc, aki 1552-ben részt vett Eger védelmében. Ferenc végvári katonaként kezdte, 1596-tól Fülek kapitánya, majd Székely Mózes harcostársa, 1604-től Bocskai István felvidéki fővezére. – Bocskai? Volt hozzá szerencsénk Nyárádszeredán. – Igen-igen, az egy nagyon szép szobor. Onnan jöttek? – teszi fel a kérdést, de válaszomat meg sem várva folytatja a nemesi család életének mesélését. -1614-től bihari és máramarosi főispán, később váradi kapitány, 1619-ben éri a halál Bethlen Gábor hadainak fővezéreként. Az 1611-ben született Ferenc, aki máramarosi főispán, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem tanácsosa, majd annak lemondása után, 1657. november 2-től az erdélyi rendek által választott fejedelem 1659. január 9-ig. Ferenc, nagyváradi kapitánynak Pál nevű testvérétől származtak János és István. János volt az erdélyi ág megalapítója, aki 1599-ben feleségül veszi a meggyilkolt Kornis Farkas lányát, Margitot. A Kornis család 1609-ben Báthori Gábortól kapott adománylevelet az erdőszentgyörgyi, a havadtői és a csókfalvi birtokaira. Így részben a házassága révén, de főképp Bethlen Gábor adományából nyeri az erdőszentgyörgyi birtokot. A birtok átszáll gróf Rhédey Lászlóra, akinek felesége báró Inczédi Ágnes. A házasságból három gyerek születik, az első lány, aki csecsemőkorban meghal, a második József nevű fia, aki a templom mellett található emlékoszlop szerint mindössze 4 évet élt. 1812. szeptember 21-én született Claudia. A család saját házat tartott fenn Kolozsváron, de Bécsbe is felmentek az udvari bálokra. Itt ismerkedett meg Claudia Würtembergi Sándorral, Teck hercegével. Az ismerkedésből szerelem lett, és Würtembergi Sándor Erdőszentgyörgyre jött, hogy megkérje Claudia kezét. – Igent mondott Claudia az emléktábla tanúsága szerint- vetem közbe. – Valóban igent mondott, de az édesapa ellenezte a házasságot, így arra csak halála után kerülhetett sor. 1835. november 22-én Kolozsváron meghalt Rhédey László, akit kettős koporsóban december 2-án ebben a kriptában temettek el, előzőleg meghalt gyermekei mellé. Szintén ide temették az ugyancsak Kolozsváron, 1856-ban elhunyt feleségét is. A gyászidő eltelte után Claudia feleségül ment Würtembergi Sándorhoz, aki időközben megkapta a Hohenstein grófi címet. A házasságból három gyerek születik: Claudina, Ferenc, Amália. Claudia a negyedik gyerekével terhes, amikor elmegy Grázba meglátogatni a katonai hadgyakorlaton levő férjét. A hosszantartó nyolcórás út kifárasztotta. Másnap beteg lett, és egy hétre rá, 1840. október 1-én meghalt. Haláláról sok mendemonda, történet születik, okát hivatalosan így jegyezték fel: „Gyermekvesztés.” Az erdőszentgyörgyi anyakönyvbe 1841. október 29. van bejegyezve, valószínűleg ennyi ideig tartott a koporsó hazahozatala. – Majd egy hónap. – A koporsójára Sándor herceg a következő feliratot vésette: „Az asszonynak, ki nekem mindig örömöt, boldogságot adott, szomorúságot, könnyeket csak egyszer életemben, mikor egyedül hagyott.” Legenda szól arról is, hogy szívét a férje bebalzsamoztatta, arany szelencébe zárta, majd meghagyta, hogy halála után koporsójába zárva vele együtt temessék el. Fiuk, Ferenc Tech hercege Angliában feleségül vette Amália cambridzsi hercegnőt. Házasságukból négy gyermek született: Victoria-Mary hercegnő és három fiú, Adolf, Ferenc, Sándor. Victoria-Maryt György walesi herceg, az angol trónörökös vette feleségül 1893. július 6-án. A trónörököst 1910-ben koronázták királlyá. A koronázáson részt vett Románia akkori királya, Ferdinánd is. Victoria Mary hercegnőnek sokat beszélhetett édesapja tündérszép nagyanyjáról, a magyar grófnőről, mert a királyné még trónörökösnő korában ezt a márványtáblát állíttatta elhunyt nagyanyjának emlékezetére.- csendben állunk a tábla előtt, és én újra elolvasom, de most már halkan csak magamnak. – Victoria Mary királynő fia, VI. György Anglia és Írország királya feleségül veszi Elisabeth Bowles-Liont- folytatja az ismeretlen úr a meséjét. – A lányuk II. Erzsébet Anglia királynője.- itt megint csendben marad, hogy fel tudjam mérni szavainak súlyát. – II. Erzsébet angol királynő dédanyja magyar volt – fejezem be a gondolatot halkan rebegve, mert magam sem vagyok benne biztos, hogy következtetésem helytálló. – Erdélyi volt – támogat meg az úr. – Victoria Mary angol anyakirálynénak apai ágon nagyanyja tehát a szép Rhédei Claudia volt, akinek sírkamrája előtt állunk most. A királynő magyarországi látogatásakor mondotta, hogy tizenhét százalékban az ő ereiben magyar vér folyik. Ez a vér Erdőszentgyörgyről származik. Odalépek a fekete márvány táblához és ujjaimmal végigsimítom. Érzem, ahogy ujjbegyeimen át belém szívódik az elmúlt évszázadok történelme, szinte bizsergek attól, hogy néhány méterre tőlem ott fekszenek azok, akik az elmúlt percek históriájának főszereplői voltak. – Hihetetlen – fordulok az ismeretlen felé. – Hihetetlen és mégis igaz – feleli. – Kihez van szerencsém? – Ó, csak egy helyi vakond vagyok, aki igyekszik megismerni a múltját. És ön? Érdekes a pólója.- Néhány szóban elmondom jöttünk okát, terveinket. Szép gondolat, mondja. – Későre jár, mennem kell – teszi hozzá, kezet nyújt, hirtelen megfordul és ott hagy. Egyedül vagyok a templomban. Ez megrémiszt, ezért gyors léptekkel kiiramodom a szabadba.

Hunyorogva kémlelem a teret. Elmegyek a Rhédey kastély mellett, amelyben most iskola működik, és egy rózsaszínűre festett panzió teraszán látom meg társaimat. Már javában folyik az alkudozás, kicsit sokallják a szállásdíjat. A tulajdonos hajthatatlannak tűnik. Érzi, hogy a tizenhét holtfáradt vándor könnyű préda lehet és így egy kisebb bevételhez juthat. Este hét óra van. Sajog a lábunk, a gyomrunk gombostű fejnyire szűkült. Nem éppen kedvező tárgyalási pozíció. Kicsit furcsán is érezzük magunkat, hiszen a nap során mosolygós, vállveregetős honfitársakkal volt dolgunk, akik értük dobogó szívünket látták, most pedig egy nyers, marcona üzletasszony áll velünk szemben, akit csak a képzeletében dagadó pénztárcánk érdekli. Mit neki zászló, rogyadozó lábú magyar, kosztól maszatos képű vándor a messzi anyaországból. Így teljes a kép. Mindenestre meleg ételt rendelünk, s míg kéjesen falatozunk, tanakodunk az éjszakát illetően. Sok választásunk nincs a sötétség beálltával. Dezső a teraszon levegőzve összeismerkedik az ott sörözgető fiatalokkal. Az egyikük felajánlja, hogy aludjunk a kollégiumban, most teljesen üres, csak hárman vannak ott, akik holnap érettségiznek. Vizsga- rökönyödöm meg. Italozással készültök a holnapi napra? Persze, feleli, könnyen menni fog az. Elképedve nézünk össze, valamennyiünknek eszébe villanhat az otthoni kép, ahogy aggódó szülők a folyosón járkálva, az autóban egyik cigarettáról a másikra gyújtva remegnek a tanteremben izzadó gyermekükért. Itt pedig, az élet mezején szabadon engedett suhanc barátunk füstölve, egyik sört a másik után magába öntve viháncol bele az éjszakába. Semmi aggódás, félelem. Nem hevernek szanaszét a kidolgozott tételek, és nem próbálja az utolsó pillanatokban memorizálni a fontosabb mondatokat egyikőjük sem. Nem lesz abból gond, ha mi oda bevackolunk – kérdezzük, de megnyugtatnak minket, hogy a kutya sem törődik velük, azt csinálnak, amit akarnak. Erről nem kell sokat győzködni minket, látjuk azt magunk is. Megspórolhatjuk a szállás díját, és borsot törhetünk az ellenszenves főnöknő orra alá, olyan súlyú érvek, amik megmozdítják még egyszer fáradt tagjainkat, felnyaláboljuk csomagjainkat és megyünk az ifjú jóakarónk után. Engem az is feldob, hogy a Rhédey kastélyra mutat, miután megkérdezzük, hogy messze van-e a kollégium. Az 1700-as években épült több szintes barokk épület a sötétséget is legyőzve méltóságteljesen áll őrt a Kis-Küküllő völgye felett. Elképzelem a díszes régi szobákat magas ablakaival, ajtóival, réz csillárjaival. Egy éjszakára átváltozunk grófokká és magunkba szippantjuk az elmúlt évszázadok nehéz, dohos valóságát. Lelkesedésünk kissé alább hagy, mikor a kivilágítatlan udvaron átbukdácsolva megállapodunk egy földszintes szárny előtt. Lehullott vakolat, rácsos ablakok. Az ifjú bőszen keresgélni kezdi a kulcsot, de nem találja. Alighanem a söntésben hagytam, mondja vigyorogva és már kapja is elő mobilját és hívja a társait. Dühösen kinyomja, valószínűleg nem siettek a segítségére. Még egyszer átturkálja zsebeit, hirtelen felkiált- ejszen nálam van bazeg, és már ugrik is az ajtóhoz, nyitja előttünk. Az illúziók lila buborékai sorra kipukkadnak. A folyosón összetört, leszakadt ajtajú szekrények fogadnak. A szobába lépve a sötétben is jól kivehetők az ormótlan vaságyak, rajta össze-visszadobált, huzat nélküli párnák, durva katonai pokrócok. Ami azonban a látványt is felülmúlja, az az elviselhetetlen, fojtogató bűz, ami úgy vágja mellbe a belépőt, hogy majdnem hanyatt esik, de legalább is hanyatt homlok menekülne a szabadba, hogy egy tüdőrepesztő levegővétellel kitisztítsa bensőjét. Nem kapcsolnád fel a villanyt, kérem, bízva, hogy a fény otthonosabbá teszi a szobát. A villany nem jó sajnos, feleli, de zuhanyozni tudtok, most kivételesen van víz a fürdőben. Óriási, nyögöm ki nem túl lelkesen. Egy forró zuhany, próbálom lelkesíteni döbbenten megmerevedő társaimat, az most életmentő lehet. Csak hideg víz van. Itt még sohasem volt meleg víz, forráz le végképp megmentőnk. Kitámolygunk. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy itt nem fogjuk álomra hajtani fejünket, de ügyelve, hogy meg ne bántsuk a fiatalembert, tanakodunk lehetőségeinken. Egyikünk azt ajánlja, hogy most azonnal induljunk tovább. Le szeretnénk zuhanyozni. Össze szeretnénk esni. El szeretnénk dőlni egy puha ágyba, így nincs más megoldásunk, visszasomfordálunk a rózsaszín panzióba. A tulajdonos nem lepődik meg, talán tudta, hogy ez fog történni? Kivesszük az egyszerű, de tiszta szobákat és végre magunkra zárjuk éjszakai birodalmunkat. Este kilenc óra van.

Lüktet az agyam, a bokám, a talpam, és valami hihetetlen üresség kerít hatalmába. Elterülök az ágyon. A magunk mögött hagyott nap tömény értelem és érzelem borzoló eseményáradatára próbálok gondolni, de nem jut eszembe semmi, csak azt érzem, mintha hetek óta itt bolyonganánk Erdély ösvényein. A fáradság nyomja el érzékeimet, vagy egyszerűen kiégtem? Mit keresünk mi itt? Mit akarunk? Hirtelen semmissé válnak a gesztusok, a mosolyok, melyek bearanyozták egész napunkat, hirtelen bizonytalanná válok, és nem érzek semmit. Csak mérhetetlen honvágyat. Vágyat az otthonom után. Vágyat feleségem ölelése után, kicsi gyermekem csimpaszkodása után, lányom puha arcának selymes érintése után. Még az sem vigasztal, hogy másik két gyermekem itt van velem. Ha most hazarepülhetnék, csak leülnék a szoba közepére és hagynám, hogy rám ereszkedjen az az agyon unott háló, mely esténként borítja be álomporos szőttesével lényünket. Hogy hiányozhat az, aminek létezéséről nem is tudunk.

Felfoghatatlan, megragadhatatlan szellemek ragyogják be mindennapjainkat, azokat a mindennapokat, amiket oly gyakran a pokolba kívánunk. Magányosnak érzem magam. Hiába találkoztam ma rengeteg emberrel, hiába töltöttem a napot társaimmal, egyedül érzem magam, távol otthonomtól, messze az ismert, megszokott ízektől, szagoktól, hangoktól. Minden úgy történt, ahogy még legszebb álmaimban sem remélhettem. Megtettük a magunk elé kitűzött utat, túl vagyunk az első huszonöt kilométeren. Megalszunk a városban, melynek nevét annyiszor olvastam és leírtam, mikor tervezgettem az útvonalat. Ott vagyunk ahol lennünk kell, én mégis keresem a megnyugvásom, keresem szívem és agyam azon pontját, amely bíztatóan rábólint nyughatatlan tévelygésemre. Székelyföld piciny zugában, áttalpalva rövidke darabját igyekszem elhitetni magammal, hogy fontos, amit csinálunk. Számít az ittlétünk, jelentőséggel bírnak lépteink, szavaink, tetteink. Győzködöm hitetlen lelkemet, ne becsüld alá életedet!

Leültem ágyad szélére és figyeltem őrlődésed. Csak úgy vágtáztak gondolataid vadlovai az ismeretlen világ sztyeppéin. Megfékezhetetlenek voltak, mint a szelek, amelyek sziklahasadékokból bújnak elő és gyorsfutású hegyi folyókba vetik magukat. Hátra szegték zabolázatlan fejüket, kirúgtak féktelen patáikkal és nyargaltak keresztül-kasul. Elhagytad magad. Ezért voltál magányos. Ezért lettél bizonytalan. Nem tudtad képzeleted paripáit karámba terelni. Nem voltál elég erős ahhoz, hogy befogd a száguldó négylábúakat, nyerget vess a hátaikra és betörd őket. Ehelyett a már megszelídítettek előtt is kinyitottad a kaput. Bekeveredtek a zúgó ménesbe és elfeledve a szelídség szabályait törtek át a végtelen mezőkön. Ültem melletted, míg te hullamerev mozdulatlanságban dobáltad testedet. Vergődtél a kietlen világodban, mert nem találtál egy biztos pontot, hogy megvesd lábaidat, gránit szilárdan szembenézz múltaddal és jeleneddel. Pedig ott voltam egészen közel. De te még csak az út elején tartottál. Nem volt tapasztalatod, hogy észre vedd az előtted kirajzolódó lábnyomokat, mindig csak a látóhatárba vesző utat kémlelted.

Álmomban egy város, házakkal körülölelt terén lődörögtem. Láttam, hogy rengeteg ember áll körül valamit, lehajtott fejjel, némán, mozdulatlanul. Éreztem, hogy nincs ott helyem, de a kíváncsiság egyre közelebb sodort. Tébláboltam, mintha csak nézelődnék, végül ott álltam a tömeg szélén, lábujjhegyen ágaskodva. Nyújtogattam a nyakam, hogy megtudjak valamit, de csak fejeket láttam, szürke kabátokat, egy-egy könnycseppel teli szemet. Közben az eső is eleredt, esernyők nyíltak ki, és én vállamat előretolva furakodtam a kör közepe felé. Rosszalló tekintetek kísérték törtetésemet. Egy széles vállú ember nem is hagyta annyiban a dolgot, balra lépett mikor elé akartam bújni, majd jobbra, mikor a másik oldalán próbálkoztam. Nem szégyelli magát, sziszegte egy idős asszony, aki botjára támaszkodva fordult felém. Megtorpantam, lehajtottam én is a fejem, így próbáltam láthatatlanul belesimulni a tömegbe. Hátraléptem és megkerülve a csoportot a tér ellenkező oldaláról igyekeztem közelebb férkőzni. Itt sokkal ritkábban álltak, így viszonylag gyorsan az első sorokban találtam magam. Elmentem az erdőszentgyörgyi úr mellett, aki a templomban idegenvezetőként mesélt a helyi történelemről, intettünk egymásnak, mint akik régóta ismerik egymást. Végre láthattam, mit áll körül a csendes tömeg. A tér közepén egy koporsó volt felravatalozva. A koporsó nyitott volt és nem feküdt benne senki. A gyászoló emberek csak álltak és vártak valamire. Forgattam a fejem, hátha megtudom valahonnan, hogy kinek a szertartása ez, de a koporsóra nem volt írva semmi, és fejfát sem láttam a ravatal körül. Hirtelen kivált egy fekete ruhás alak a tömegből, és a koporsó mellé állt. Azonnal felismertem a fejedelmet, fején a darutollas süveggel. Elővett egy papírtekercset, kihajtotta és fennhangon olvasni kezdett: Én, Bocskai István, Istennek kegyelmességéből Magyarországnak és Erdélynek fejedelme, székelyeknek ispánja. Noha testemben a Szent Istennek látogatásából ennyi időtől fogván való betegségem miatt, erőtlen voltomat esmérem, de elmémben és lelkiesméretemben csendes lévén s meggondolván az halálnak minden rendeken személyválogatás nélkül való uralkodását és annak órájának bizonytalan voltát, ilyen testamentom tételemet rendelem. Igaz keresztény hitemről először és vallomásomról, mellyel idvességemre az én kegyelmes Istenemnek, Teremtőmnek tartozom, ilyen vallást teszek: hogy vallom az Atyát, Fiát, és Szent lelket, a teljes Szent Háromságot egy bizony Istenségben lenni, és az egy Úr Jézus Krisztusnak érdeméért minden bűneimnek bocsánatát. Hitemről és idvességes örök életemről bizonyos vallást tevén, veszem szemem eleibe ifjúságomtól fogva való életem viselését és, minthogy minden emberi háládatosság között Hazánknak, Nemzetünknek tartozunk mindenek felett több jóval, Erdély Országot mind édes Hazánkat, ki minket szült, nevelt és tartott, kinek sok javát vettük, és lassan valamire Istennek kegyelmességéből egész életünkben vezéreltettünk, eredeti mindazoknak Hazánkból volt: azonképp holtunk után is hírünket ott igyekezünk inkább terjeszteni, nevelni és dicséretes emlékezetünket hagyni. Ezeknek utána, mint Nemzetemnek, hazámnak igazán jóakarója meghagyom és írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre. Atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lésznek is, el ne szakadjanak. A Magyarországiakat, hogy az erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak…

Itt leengedte karjait és felém fordult. A tömeg szétnyílt, otthagytak magamban, miközben mindahányan rám szegezték tekintetüket. Álltam megszégyenülten, forogtam körbe, valamit mondani szerettem volna, de sehogyan sem jött ki hang a torkomon. Láttam, amint a szájak lassan mozogni kezdenek, halkan, kórusban mondják felém- meghagyom és írom, szeretettel intvén mind az Erdélyi és Magyarországi híveinket az egymás között való szép egyezségre – és a szájak egyre nagyobbra nyílva, egyre hangosabban szavalják- atyafiúi szeretetre az Erdélyiekért- , már szinte kiabálnak, fenyegetően, apró lépésekkel közelednek hozzám, én hátrálni kezdek, arcom könyörögve kér megértést és irgalmat, de szólni továbbra sem tudok, már könnyek peregnek szemeimből, megbotlom a macskakőben, hanyatt esem, fenekemen csúszva hátrálok, majd hirtelen felugrok és rohanni kezdek. Még hallom a kórus szavát, amint a téren át nyomomban loholva zengi- a Magyarországiakat, hogy az erdélyieket tőllök el ne taszítsák, tartsák ő atyjokfiainak, és ő véreknek, tagoknak.

(Folytatása következik.)