IV. fejezet – A kövek most vallanak

„És a kövek igazat mondanak.” (Kós Károly)

Kipihenve ébredek. Új nap, újult erő. Megreggelizünk az otthonról hozott elemózsiánkból, összepakolunk, és már indulunk is. Első utunk a polgármesteri hivatalba visz, Erdőszentgyörgyön is szeretnénk a nyomunkat itt hagyni. A város közepén álló, 1938-ban épített, három tornyos, nagy ortodox templomnál térünk le a főútról. Megtapasztaltam, hogy az erdélyi magyarság, de különösen igaz ez székelyföldre, megmaradás-harcának egyik szimbolikus ellenfél képe az ortodox templom. A román állam, az egyházzal karöltve mindent megtett és jelenleg is keményen dolgozik azon, hogy olyan, szinte teljesen magyar lakta településeken is épüljön ortodox templom, ahol a vallást csak elvétve gyakorolják, vagy képviselik. Ráadásul, minden esetben nagy templomot építenek, a katolikus vagy református templomokat mindenképpen túlszárnyaló, helyenként monumentális méretekben. Jó példa erre Nyárádszereda, ahol van már egy kisebb ortodox templom a néhány hívőnek, de évek óta folyik a pereskedés, mert a város főterén az egyház még egyet, egy kiemelkedő, a magyar lakosságot jelképesen elnyomó építményt akar felhúzni. A városvezetés ellenáll. Ki tudja, meddig bírják? Csiki Sándor barátom tollából ismerhettem meg ennek a furcsa vallásháborúnak egy komikus lenyomatát. Elmeséli, amint Backamadarason élő nagyapja a ház előtti padon üldögélve, megsajnálja az otthonával szemközt álló ortodox templom egyetlen hívét, amint hétről hétre takarítja azt, kaszálja udvarát, sepergeti járdáját. Miért nem hívja össze a híveket, és végeznek vele hamarjában komaasszony, kérdi ártatlan segítőkészséggel, de huncut mosollyal szeme szegletében.

Óvatosan megyünk be a hivatalba, itt már nem fogad bennünket senki, a titkárnő faarccal kísér az irodába. A polgármester úr ellenben szívélyes, hallott a jöttünkről, de tegnapra várt minket. Este tízig itt voltam, hátha megérkeznek- mondja, mi pedig sűrű bocsánatkérések közepette meséljük el fárasztó megérkeztünket. Körbetekintek a kicsiny helyiségben, míg hűsítő és sütemény után loholnak a házigazdák. A falakon helytörténeti fotók a századfordulóról, érdeklődve szemléljük a száz évvel ezelőtti életpillanatokat. Tudjátok mi változott meg leginkább azokhoz az időkhöz képest – kérdi Kiss tanár úr, a csapat tiszteletbeli- és korelnöke. Sok minden, feleljük. Például nincsenek autók a képeken. Nem rohan senki, a békés, ünnepi ruhás vasárnap délután elevenedik meg, toldja meg valaki. Igen, igen, jók az észrevételek, de valami más, valami több, valami fontosabb.

Összehúzott szemöldökkel, egészen közel hajolva kutatjuk a szürke felvételek minden kis részletét. Ötös a helyes megoldásért- hergeli tovább éleslátásunkat a tanár úr. Valami, ami kiböki a szemünket, és mi elsiklunk felette- sziszegem. Szabad a gazda- lépünk hátrébb, helyet adva a talány tudójának. Mutató ujja megkeresi a hivatal épületét, ami jól felismerhetően ugyan az az épület, mint amelyben most tartózkodunk. A hivatal- mondjuk kórusban, de még mindig tanácstalanul, mivel a megoldás nem válasz a talányra.

– Nézzétek csak- mondja Endre – , a címer a zászlón.

Csapnánk a homlokunkra, ha a felfedezés nem volna szomorú is egyben. Akkor még Magyarországé volt e táj, nem kellett útlevél, ha látni akarták e hegyeket. A polgármesteri irodában csak egy román zászló lóg, amit keserűen jegyzek meg társaimnak. Talán tilos magyar zászlót kitenni – kelnek a polgármester védelmére. A beszélgetés rövid, udvarias és pátosz nélküli. A tegnapi hozsannázásnak már nyoma sincs, de jól van ez így, hiszen nem is ezért jöttünk. Átkelünk a Kis-Küküllő hídján és egy hosszú utcán át hagyjuk magunk mögött a várost. Már messziről látjuk a völgyzáró gát húsz méter magas földhányását. Enyhe emelkedőn megyünk fel a tetejére, és már előttünk is van a mesterséges tó hegyek között kanyargó tükre. Gyönyörű- mondanám, ha nem tudnám, hány és hány életet mosott el az ide beömlő víz. A bözödújfalusi víztározó építését a nyolcvanas évek végén kezdték meg. A Ceausescu rezsim egyik utolsó rémtette a magyarság ellen. A völgyzárógát építésével egyidőben megkezdték a házak eldózerolását, a lakosság kitelepítését. A gát mögötti vízoszlop lassan felaraszolt a völgyekbe, elárasztva szántóföldeket, házakat, gazdasági épületeket. Később a római katolikus templom, a papilak és az unitárius templom is víz alá került. A Küsmöd patak igazán nem jelentett árvízveszélyt, ezért az igazi indok a különleges vallású székely közösség szétmorzsolása volt. Mint egy tengerszem, csillog a szikrázó napsütésben. Nézünk a messzeségbe, közben nagyokat húzunk vizes palackjainkból. Még csak kilenc óra, de már most is nagy a hőség. Egy gumicsizmás, tetőtől talpig beöltözött férfi jön felénk a töltés mellett álló házikóból. Ő a gátőr, mutatkozik be. Hamar tisztázzuk, hogy utunk egy irányba visz, így csatlakozik hozzánk, elkísér falujáig, Bözödig. Nekiindulunk, követve a tó kacskaringós partját. A víz minden kisebb völgybe bebújt, így nincs módunk lerövidíteni az utat. Én ismét csak hátra maradok, a gátőr mellett trappolok.

– Nincs melege?- keresem a szót a beszélgetés megkezdéséhez. – Megszoktam – feleli, csak úgy foghegyről. – Mióta dolgozik a gáton?- próbálkozom vele tovább. – Amióta meg van. Lassan törleszti a hitelt.

Nem nagyon értem, gondolom, majd kifejti, de csak hallgat. Teszi a lábát a másik elé, ugyanabban a tempóban, mint ahogy teheti esőben, hóban vagy sárban. Honnan jöttek – kérdi, és én ugyancsak kurtán felelek, hadd érezze milyen azt kapni. Messzi lehet – mondja, s bár már mondanám mi célból, mi okból, de nem érdeklődik.

– Lassan törleszt- fűzöm tovább a szót – ez mit jelent?

– Hát ezt úgy gondoltam, hogy a víz elvette mindenem, és most havonta, fizetés formájában adja azt vissza.

– Bözödújfalusi?- teszem fel a kérdést, amire megint csak nem válaszol, hallgat hosszan, és én tudom, a hallgatás egyenlő az igennel. Nézem az arcát lopva, megpróbálok valami érzelmet leolvasni róla, de csak a megpróbáltatások ekéjének mély barázdáit fedezem fel. Nem akarok fájdalmas emlékek virágágyásába bakancsommal berontani, ezért nem firtatom a múltját. Baktatunk. A Nap kinyitotta kohóinak ajtaját, folyik rólam a víz. Csodálkozva pillantgatok kísérőmre, akinek homlokán, a vastag szövetkabát ellenére sem jelennek meg az apró sós gyöngyszemek. Megállunk egy magaslaton, az út elszakadt a parttól, fölé emelkedett. Követem az ember tekintetét és meglátom a tó túlsó végében emelkedő templomtornyot, ahogy derékig vízbe ereszkedve, szomorúan, elhagyatva haldoklik. Omlatag falai még állják a hullámok mindennapi ostorcsapásait, cserepei azonban már lehullottak. A toronytető gerendái meztelenül, mint csupasz karok nyúlnak a magasba és tarják a keresztet. Az egykor élő falu síremléke a habokból kiemelkedő építmény. Elpusztítói talán nem merték a templomot ledönteni, babonásak lehettek vagy istenfélők, mindenesetre meghagyták az utókornak a mementót. Ilyenek voltak a szocializmus és kommunizmus bátor harcosai, akik nem féltek semmitől. Eltüntettek egy falut a Föld színéről, ha éppen ez volt a feladat.

– Hinné, ha mondanám, hogy engem abban a templomban kereszteltek meg? Hihető, ha azt mondom, hogy egy utcányira laktak szüleim attól a templomtól, hogy gyermekkoromban ott játszottam társaimmal a dombocska lankáin Isten házának árnyékában!

Néztem és hallgattam. Néztem és hallgattam. A fodrozódó víz könnyeivel mosta a köveket. A köveket, amelyek tanúi voltak elmúlt évszázadok zsarnokságának és elnyomásának. A köveket nem sikerült elpusztítani. A kövek most vallanak.

– A II. világháború alatt az egész falut összeszedték és deportálták Marosvásárhelyre. A téglagyári gettóban tartották őket hónapokon keresztül.

– Mi volt a bűnük? Zsidók voltak?

– Szombatosok. Olyanok, mint a zsidók, ők is a szombatot ünnepelték. Összeszedtek mindenkit. Szombatost, katolikust, reformátust. Mindegy volt, vitték őket.

Nem feledhettem a kövek vallomását. Hazatérve utána olvastam e sosem hallott vallásnak. A XVII. Században alakult ki, a reformáció legradikálisabb irányzataként, de csak mintegy huszonötharminc-ezer embert tudott maga mögé állítani. Bözödújfalu lett az új hit egyik legjelentősebb vára. A szombatosság kifejezetten magyar nyelvű, erdélyi alapítású vallás volt, melynek dogmatikáját egy székely főnemes, Eössi András dolgozta ki. Visszatértek a kereszténység gyökereihez, így egészen közel kerültek a zsidóság hittételeihez. Jézust például csak egy prófétának tekintették, vasárnap helyett pedig szombaton tartottak pihenőnapot. Kötelezően Mózes öt könyvét hirdették. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György is igyekezett visszaszorítani az új hitet. 1816-ban az erdőszentgyörgyi református templomban zárják ki az unitáriusok maguk közül a szombatosokat.

Bözödújfalun tartották legtovább magukat. 1868-ban százöt székely tér át a zsidó hitre és megalakítják a zsidó hitközösséget. Pár év múlva zsinagógát építenek.

– Vitték a szüleimet is – folytatta emlékezését a gátőr. – A helyi pap önfeláldozó munkálkodásának köszönhető, hogy a többség hazatérhetett. Ráduly tiszteletes egyenként bizonyította be róluk, hogy őseik keresztények voltak, ezért nem is lehetnek igazi zsidók. Így menekült meg apám és anyám is. No haladjunk! – Még álltam néhány pillanatig. Nem tudtam levenni a szemem a kövekről, melyek a víz tükrében újraszületve, mint egy nyitott könyv hirdették az igazat. A férfi után szaladtam, felvettem tempóját. – Túlélték valahogy. Én a borzalmakról mit sem tudva születtem a faluba, három testvéremmel. Egyedül voltam fiú, hamar megtanultam a munkát apám mellett. Hirtelen véget ért a gyermekkor, de emlékszem a mezítlábas nyarakra. Egész napokat elcsavarogtunk a környező erdőkben, vagy játszottunk a Küsmöd vizében. Tíz évesen már kihajtottam az állatokat, kaszáltam apám oldalán, kévéztem az asszonyokkal, esténként fejtem, almoztam, mindig volt feladat. Szüleim gyorsan megöregedtek. Apám mindig azt mondta, kiszipolyoztak fiam, kiszívták minden erőmet. Hogy kikre gondolt, azt sohasem mondta. 1975-ben temettük el, a nagyszüleim mellé. Sűrűn kijártam a sírjához. Egy hatalmas fenyő árnyékában pihentem meg és meséltem az öregnek a dolgainkról. Aztán én is megnősültem, egy falubéli lányt vettem magamhoz. Szült nekem két harmatos virágszálat, két kisleányt. Ők az én menedékem e zavaros világban. Hozzájuk hajthatom fejem, legyen bármi is, legyen bárhogy is. Megvigasztalnak, ha bánat ér, felvidítanak, ha szomorúság hajt. Édesanyámnál maradtunk, nem volt más hely, ahol elkezdhettük volna közös életünket. Csak az ingünk, meg a gatyánk volt, meg amit két kezünkkel megcsináltunk. Aztán édesanyám is elköltözött. Utolsó heteiben csak mondogatta, hogy nagyon várja már az apó. Oda temettük mellé, ahogy illett, és én most már kettejükhöz jártam jelentést tenni. Egy kora tavaszi napon ismeretlen emberek jelentek meg a faluban mérő rudakkal, mindenféle, három lábon álló műszerekkel, aztán nézték az utcákat, felmentek a dombtetőre, onnan integettek egymásnak, füzetekbe mindenfélét írogattak. Hiába kérdeztük mi járatban, némák voltak, mintha nyelvüket tépték volna. Bukarestből jöttek, és sejtettük, hogy ez mán jót nem jelenthet. Persze hamarább kitudódott a szándék, mint ahogy szerették volna, lett is nagy ribillió, lótás-futás. Az asszonyok jajveszékeltek, a férfiak meg italozás közben esküdtek meg az őseik vérére, hogy innen egy tapodtat sem mennek. Hosszú hónapok alkudozása lassan megértette mindenkivel, hogy így vagy úgy, de itt az lesz amit ők akarnak. Megmondták mikorra kell összecsomagolni, s jöttek is a teherautók. Kit Szentgyörgyre, kit Keresztúrra, kit Bözödre vittek. Én is ott kaptam egy üres házikót a családommal. Volt aki nem ment. Másnap buldózerrel törölték el a házát, így már nem volt miért maradnia. Én ezt nem vártam meg. Nem bírtam volna végignézni, hogy azt a házat, amelyet szüleim verejtékükkel felépítettek, amelyben négy gyermeket becsülettel felneveltek, hogy azokat a falakat, amelyeknek védelmében én és testvéreim békében aludtuk álmunkat, azt az otthont, ahol elkezdtem feleségemmel a felnőtt életet a porba döntik. Mentünk. Menekültünk. Persze csak később jöttem rá, hogy mi mindent hagytam ott. Nem csak a házat. Az utcát, ahol mindennap végigmentem, mióta megtanultam járni. A szomszédokat, barátokat. Az emlékeket. A diófát az udvarunkról, amit még apám ültetett. Hányszor megdicsérte magát, hogy de jól tette, mondta is, ápold, ha már nem leszek. Mielőtt betettem magam mögött végleg a kiskaput, odamentem e fához, megsimogattam és elbúcsúztam tőle, a múltamtól, apámtól.

A távolban házak sorát vettem észre. Ez már Bözöd lesz. Sajnáltam, hogy ilyen hamar ideértünk. Egész nap elhallgattam volna ezt a történetet.

– Mindjárt meg is vagyunk. Hát ez az én gyalogtúrám minden nap. Oda, s vissza. – A kapuban megálltunk. – Tudja mi az én legnagyobb bánatom? A szüleim hantja mellett mindig megtaláltam a nyugalmat. Kimentem, leültem a fenyő tövébe, és csak mondtam a magamét. Kibeszéltem gondjaimat, problémáimat. És apám, meg anyám szépen megfelelgették, mit és hogyan tegyek. Tudták mi a helyes, segítségükkel mindent megoldottam. Megköszöntem édes szavaikat és gondtalanul, békességben indultam szeretteimhez. Azóta nincs hova mennem. A temetőt is beborította a víz. Nincsenek sírok, nincsenek fejfák és már vigasz sincs – lehajtotta fejét, ujjai között morzsolta kalapja karimáját. – Ha nyílik egy szép virág az udvarunkon, akkor leszakajtok egy szálat belőle és bedobom a tóba. Tudom, hogy az áramlatok anyám sírja fölé viszik, tudom, hogy anyám kinyúl érte és magához veszi. Ha pedig csónakkal járom be a tározót, kezem a hűs habokba engedem, s ilyenkor végigsimítom apám érdes arcát, ő pedig megfogja kezem, egy kicsit húz rajtam, jól van fiam, aztán elenged. Ennyi maradt hajdan volt életemből.

Mondanék valamit, de nem jut semmi jó az eszembe. Egyszer csak hangos kacagás vágja ketté a súlyos csendet, és két leányka szalad felénk. Édesapám- kiáltják, és már ott is csüng a két érett gyümölcs a fán, húzzák a már nevető embert, hogy majd összeesik, de azért tartja magát, mert ha a fáradság nem döntötte le a lábáról, akkor az öröm se fogja. Intünk egymásnak, elbúcsúzva. Szemünk még utoljára összeakad, s látom a terheket cipelő emberen, hogy most kapja meg az igazi fizetséget. A víz nem törleszthet, mert amit elvett, az pénzben nem mérhető. Ezer év is kevés volna arra, hogy a fél élet alatt összegyűjtött kincseket valaki valaha is kárpótolja. Ráengedték arra az élettel teli közösségre a vizet. A víz pedig cseppenként mosott el mindent. Utcát, házat, iskolát, templomot, temetőt. És milliónyi emléket, amely játékról, munkáról, küzdelemről, szenvedésről, örömről szólt. Sodort az ár mindent, amit családok évtizedek és évszázadok alatt összekapartak. Hullámsírba veszett minden, ami a múltat, az életet jelentette. Kimenekítették az embereket, lakást, házat kaptak valahol, ahol folytathatják életüket, de azt már folytatni nem lehetett. Annak az életnek ott a völgyben vége szakadt. Nyoma veszett. Az otthon helyett pedig csak házat kaptak. Mert otthont nem kap az ember, hanem teremt. A maga erejéből. A szülei erejéből. Az ősök véréből, az elődök hagyományából. De hogyan is érthették volna ezt meg azok, akiknek ez a föld csak egy hely volt és lesz mindig is. Egy hely, amit otthonnak sohasem tudnak nevezni, csak egy területnek, amit meg kell szerezni, be kell törni, le kell igázni. Akik kitervelték és végrehajtották ezt a gaztettet, azok ítéletet mondtak egy falu felett. Egy nemzet tagjai felett. Nem kár értük, mondták. A szülőföld azonban csak a fiait fogadja be. Jöhetnek oda akárkik, otthont úgy sem lelnek benne. Az idő sem segít rajtuk, mert a föld nem itta be őseik vérét, így nem verhetnek gyökeret ott. És nem is érthetik meg az ott élőket, a szülőföldön születetteket, mert azok mozdulatai elmúlt századokból fogantak és jövő századokba mutatnak. Csak egy rezzenés, amit a messziről jöttek láthatnak, így nincs fogalmuk a múlt elrendeléséről és a jövendő beteljesüléséről.

(Folytatása következik.)