VIII. fejezet – Néma kiáltás

„Országlók jönnek – tűnnek, népek és nemzetek maradnak.” (Kossuth Lajos)

Az ötödik nap reggelén magunk mögött hagyjuk e drága települést. József, a polgármester a falu határáig kísér minket. Egy utolsó ölelés, egy-egy bujkáló könnycsepp, elharapott szájszél. A dombtetőről visszanézek a barnás háztetőkre. Alattuk emberek élnek, akik teszik a napjaikat, egyiket a másik után, míg nem az egybefonódó szemekből összeáll a lánc, amit teherként a nyakukon cipelnek egyre fáradtabban, egyre nehezebben.

Székelyudvarhely az esti cél. Miklósfalva az első település, majd Ócfalva következik. A templom alatt első és második világháborús emlékhelyre bukkanunk. A Turul madár éles karmaival kapaszkodik a magyar neveket őrző kőbe. Antal Imre. Kis István. Orbán Elek. És bajtársaik. Halált haltak a nemzetért. Hogy hősit? Bizonyára. A magyar címer és egy idézet vigyázza álmukat: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar”. Ott hagyjuk kicsiny koszorúnkat.

A legtöbb település a névtáblája mellet elhelyez egy másik táblát is a falu szélén. Büszkén tünteti fel testvér településeit. Szerencsére sok magyarországi helységnévvel is találkoztunk, de sajnálatos módon nem ritka, hogy míg más nemzetek felvállalják a gondoskodás e nagyszerű lehetőségét, addig a mi nemzetünk csak módjával. Ócfalva határában például olvashatunk két holland településről, Molkwerumról és Warnsról, akik testvértelepüléseik e kicsiny magyar falunak. Magyarországi névvel már nem büszkélkedhet e tábla. Hogy van ez? Itt hollandok élnek? Magyarul beszélnek ezek a hollandok? Micsoda képtelen logika mozgat bennünket? Hány és hány országom béli településnek van német, olasz, vagy ki tudja milyen kapcsolata, csak éppen magyar nincs! Micsoda képtelen gondolkodás ez? Akiknek módjuk van ebben tenni, hogy lehetnek ily rövidlátók? Hogyan veszíthetik el nemzetük szívbe égetet billogját? Minden magyarországi település nyújtson kezet legalább egy határon túli magyar településnek! Ez az Isteni lélekből fakadó kötelességünk! Lépteink zajára idősebbek és apró gyermekek figyelnek.

Megszoktuk a kapualjban összeverődött kíváncsi tekinteteket. Büszkén mondjuk el, mi végre vagyunk itt. A fejkendők alól mosolyok, áldások potyognak, és mi integetve köszönjük meg jókívánságaikat. Átkelünk a Nagy-Küküllő folyó felett és beérünk Bikafalvára. Tiborék segítenek egy idős házaspárnak, akik hatalmas pakkal poroszkálnak hazafelé. Míg várjuk őket egy néni beszélgetni kezd velünk. Elmeséli, hogy ő ott volt Kolozsváron, mikor Horthy Miklós bevonult a városba a hadsereg élén. „Ott álltam tőle néhány lépésre. Olyan közel volt hozzám, mint most maguk.” Hallgatjuk a történelem órát, azután továbbindulunk.

Az út, a lépések, a lábak és a gondolatok lesznek újra a főszereplők. Néha a kányádi élményekről, benyomásokról elmélkedünk, de többnyire csak halkan tapossuk a port. A port, ami már nem is tudom hányadik kilométernek, hányadik falunak a pora. Az idő kellemes, az emelkedők nem megerőltetők. Egy lombos völgyben Hodgya háztetői tűnnek fel. Ereszkedünk a Csicser és a Hont hegyek árnyékában a házak közé, mint megannyiszor az elmúlt napok során. Álmodó falu ez is székely kapuival, szénás szekereivel, koros építményeivel. Megjelenésünk és eltűnésünk a Gát patak sáros folyásában csak egy szempillantás a megmerevedett időben.

Farcád temploma előtt pihenünk meg, vesszük elő elemózsiánkat és látunk neki az ebédnek. Közben a parókiáról megszerezzük a kulcsot és megnézzük a templomot. A XV. században épült, gótikus műemlék épen maradt kazettás mennyezete elbűvöl mindannyiunkat. Felülünk a festett karzatra és szótlanul szívjuk magunkba a helyiség emberöltőket magába rejtő történelmét.

Körbejárom a ligetes udvart. A templom kertben Szent István királyunk bronz mellszobrát fedezem fel. Mellette egy Kossuth idézet hirdeti az arra járónak, hogy térképeket át lehet rajzolni, határokat újra lehet teremteni, de népeket eltűntetni az már nem egy pillanat műve. Hosszú percekig állok, olvasom ismét és ismét e nagyszerű gondolatot. „Országlók jönnek – tűnnek, népek és nemzetek maradnak.” Kőbe vésték a farcádiak, hogy el ne feledje senki, ők nem véletlenül vannak itt, de itt lesznek az idők végezetéig.

Az utcán, indulóban, még egyszer megállok és visszanézek a szoborra és az idézetre. Próbálom az agyamba belemarni a képet, hogy feledhetetlen emlék maradjon. És ma, ha lehunyom a szemem, akkor tisztán látom a fémes arcélt, a betűket, az árnyat adó fákat, ahogy a templom dombján őrködnek e falu hűséges lakói felett nappal és éjszaka, a téli hidegekben és a nyári hőségben.

Felfelé ballagunk a hosszú utcán. A székely főváros felé araszolunk. A libák kíváncsian nézik vonulásunkat. Megállunk egy kőből épült székely kapu előtt. Az idős gazdasszonnyal kibeszéljük e ritka látványosság születését és uralkodását. Felkaptatunk a dombtetőre, ahonnan elénk tárul az udvarhelyi medence és a város. Csillog a kék hegyekkel körbekarolt ékszeres doboz. Mint egy hatalmas gyémánt bánya, amiben szétszórt drágakövek tündökölnek pucéran, hivalkodón. Nehéz betelni a látvánnyal, de azért csak neki indulunk meghódítani kicsiny seregünkkel. A városhoz közeledve a jó minőségűnek mondható aszfaltút hirtelen megszűnik, és boka- illetve tengelytörő, köves, kátyús, törmelékes földúttá változik. Egyszerűen érthetetlen. Mint a szomszédos földek, ahol az egyik ekevassal fésült, míg a másik gazos, műveletlen. Csak hát ott két gazda van, itt meg egy. Vagy egy sem? Tudatos mű, vagy csak a tehetségtelenség, a tehetetlenség és a nemtörődömség keze nyomát láthatjuk ebben a félkész útban? Bármi legyen is a válasz, az ésszel fel nem fogható.

Végigballagunk Székelyudvarhely árnyas útján, a falusi csendességet a főtér forgalmas városi nyüzsgése nyeli el. Egy autó megáll mellettünk, a lehúzott ablakon középkorú férfi hajol ki: – Mennyiért adják oda nekem ezt a zászlót?- kérdi. – Nincs az a pénz – felelem. Kezet fogunk és meglátom a szemeiben a sóvárgás takarhatatlan fátyolát, hasonlót, mint ami gyermekek szemére nő, ha egy nagyon vágyott játékot fedeznek fel a kirakatban.

Leülünk a tér padjaira, élvezzük a délutáni napsütés melengető páráját. Koszorút helyezünk el Orbán Balázs szobránál, zászlónkat a talapzathoz támasztjuk és várunk. Nézem a délceg, szakállas embert, ahogyan kémleli rezzenéstelen tekintettel a zajló életet, ami nap, nap után elhömpölyög lábai alatt. Lendülni látom jobbját, mintha áldásra akarná emelni kezét, megáldani ezt a népet, a völgyek népét, amelyik évszázadok óta lakja a dombok hajlatait, hegyek lábait. Geréb tanár úr, egy ismeretlen segítőnk kísér fel a Benedek Elek tanítóképző kollégiumába, közben idegenvezetésben részesít minket, mutatva és mesélve a város nevezetességeiről.

– A legmagyarabb erdélyi városnak mondják felénk, nem kis büszkeséggel. Szinte kizárólag csak magunkfajta él itt. Az egykor volt Udvarhelyszék központja ez a város, iskoláival, templomaival, kulturális emlékeivel. Szerencsére a nagyvárosi rombolás elkerült minket, nem épültek tömbházak, beton dzsungelek, a régi, eredeti városkép maradt meg a jelennek is. Én kertvárosnak tartom, hiszen ha átjöttek rajta, láthatták, hogy családi házak, udvarok sorakoznak az utcákban. A főtéren állunk, Orbán Balázs szobra mellett, aki Székelyföldről írott könyvével tette halhatatlanná magát. Ez a klasszicista-barokk stílusú templom uralja a teret, itt mellettünk pedig a Városháza látható, ami a XIX. század végén épült. Városunk iskoláiról is híres. A református kollégiumot 1670-ben alapította gróf Bethlen János, Apafi Mihály erdélyi fejedelem kancellárja. Itt tanult egyébként Orbán Balázs és Benedek Elek is.

Útban a kollégiumhoz megnéztük Vas-székely bronzszobrát, amit az I. világháborúban elesett székely hősök emlékére emeltek. Az eredetileg fából készült szobrot a románok még 1919-ben eltávolították. A kollégium monumentális lépcsője, magas belső tere tiszteletet ébresztő. Csend és nyugalom fogad minket, a diákok többsége már hazatért a nyári vakációra, csak néhány fiatallal találkozunk. A szobánk nagy és igénytelen. Hat darab emeletes, vaságy és egy kicsi asztal, két székkel. Ennyi a berendezés. Nekünk azonban tökéletesen megfelel, én kifejezetten hálás vagyok, hogy ebben az épületben szállhattunk meg. Átballagok a gazdasági osztályra, ahol a szállást kívánom kifizetni, közben nézem a folyosók falain a régi tablókat. Csak magyar arcok, magyar nevek. Elvétve egy-egy román fiatal. Olyan furcsa, hogy Romániában járunk. Geréb tanár úr, egy lépcsőfordulóban megmutat egy kicsi gipsz domborművet, ami láthatatlanul simul a díszítések tengerébe. A magyar címer mosolyog ujjaim alatt. A forradalom után fedezték fel és bontották ki a gipsz massza alól- mondja. Eltüntették valakik, így akarva átírni és átrajzolni a történelmet. De ez csak ideig-óráig lehetséges. Az igazság előbb vagy utóbb úgyis napfényre kerül. Letelepedünk, és Udvarhely foglyai leszünk két teljes napig. Két teljes napig együtt lélegzünk e várossal, lakóival, és vasárnap reggel, mikor elhagyjuk az utolsó házakat is, úgy érezzük, mintha szülőfalunknak mondanánk búcsút. Pillanatok alatt otthonra lelünk e barátságos kisvárosi nyüzsgésben, felvesszük ritmusát, úgy dobban a szívünk, hogy együtt lüktessen mindenkiével.

Az Emlékezés Parkban állok és sodródom az idő léghajóján. Mellettem áll Báthori István, Bem apó, Bethlen Gábor, Bethlen István, Csaba királyfi, Fráter György, Hunyadi János, Kós Károly, Nyirő József, II. Rákóczi Ferenc, Szent László király, Wesselényi Miklós és egy Vándor Székely, akiről azt mondják álruhában van itt, és valójában Wass Albertnek hívják. Illusztris társaság, nézek végig a fiúkon. Odalépek mindhez, kezet rázok velük és köszöntöm őket a hajómon. Egy biccentés a válasz az uraktól, talán csak az a csalafinta Vándor Székely enged meg magának egy huncut kacsintást. Felemelkedünk a felhők közé, át a kavargó habokon, hasítva a szeleket, megtörve a fénynyalábokat. Hatalmas köröket rajzolunk az égre a háztetők felett, közben nézzük az alant nyújtózó utcákat, tereket. Mosolygunk le a világra. Elégedett mosoly ez, olyan, mint a büszke apa derűje, mikor látja fia első gólját beakadni a pipába. Mint az örömtől szétpattanó anya, mikor szájába veszi leánya első sütijét. Átkaroltuk, birtokoltuk a vidéket, és ki nem engedtük volna a kezünkből.

Leülök az árnyat adó fák tövébe, a levelek között átsurranó nap megcirógatja arcomat, majd csókot lehel rá. Elrévedezem a szobrok mozdulatlanságán. Nézem a nyakukba akasztott ezernyi nemzeti színű szalagot, a békés tüntetést, hallgatom a szótlan kórus kiáltását. Ez a végtelen idő kiállása, a felboríthatatlan sorfal összekapaszkodása. Ledönthetetlen szobrok nőttek ki a földből. Gyökeret eresztett márványoszlopok emelkedtek, és tartják, emelik fölénk múltunk vigyázóit, akik a jelennek és a jövőnek születtek újjá az idők végezetéig. A minden nap munkába sietők pillantása, a messziről ide jöttek hosszú, kutató szemlélődése fényesíti őket.

Nincs menekvés e parkból. Aki gyűlölettel lép e társaság középpontjába, az rádöbben a múlt átírhatatlan igazságára, elmúlt századok megtartó erejére. Aki megvetéssel néz az arcokba, az saját magát veti meg, irigysége népének megmérettetése az idők súlya alatt. Nincs menekvés a szembesülés elől. De nincs menekvése a büszke szívnek sem. Amely jelen korban dobban a múlt dicsőségére. Mely szakadna meg a fájdalomtól és a tenni akarástól, de csak mozdulatlan árnyak sereglenek hívó szavára. Mert nem lépnek elő a szobrok mögül felgyűrt ingű legények, pirosló arcú leányok, nem indulnak neki, nem szorulnak ökölbe a munkás kezek. Nincs menekvés az emlékek elől. Csak a döbbent csend, a halk könnyfakadás maradt. Ülni szótlanul és szembenézni múltunkkal, jelenünkkel és a jövőnkkel. Ülni megadóan, belenyugvással, önsajnálattal. Lógatni fejet, karokat. Imát mormolni és keresztet vetni. Ez maradt. Nincs menekvés…

Mennék tovább, de nem tudok. Visszahúz a föld, nyomnak lefelé a súlyos tekintetek, az ólom lelkek. Nézem őket, akik nem tágítanak, akik kitartanak, akik maradnak, míg tankok vagy buldózerek el nem takarítják innen. Nézem az itt születetteket, az itt elporladtakat, akik újjá formálódtak az utódok keze és tisztelete által. Akik élnek, míg eljövünk közéjük és megpihenünk társaságukban.

(Folytatása következik.)