Kommunisták és nácik szorításában
Ötvenöt éve, 1967. május 21-én hunyt el Lakatos Géza egykori kormányfő, Horthy Miklós utolsó bizalmasa, akinek nevéhez a legtöbben a balul elsült 1944-es kiugrási kísérletet kötik. Azt azonban kevesen tudják, hogy Lakatos nem akart kormányfő lenni, tudta, hogy nincs is meg a megfelelő tapasztalata hozzá. De milyen ember volt a vezérezredes, és hogyan kezelték őt a kommunista rendszerben? Portré.
„Koronatanúja – részben cselekvő részese – voltam a katasztrófába torkolló erőfeszítéseknek. Mindig távol állt tőlem a karrierizmus. Ha vállalkoztam a szinte emberfeletti, súlyos feladat végrehajtására, tettem ezt kizárólag a magyar katona kötelességtudatával” – így írt magáról az 1890-ben született, piarista nevelésű, székely családból származó vitéz lófő csíkszentsimoni Lakatos Géza vezérezredes, akinek 1944 augusztusa és októbere közötti miniszterelnökként titkos feladata volt a Magyar Királyság teljes szuverenitásának visszaállítása és kiléptetése a háborúból lépésről lépésre, valamint a zsidóüldözés megszüntetése.
Habár több ízben kihangsúlyozta ő maga is a kormányfői alkalmatlanságát, katonai pályafutása messzire nyúlik vissza. Vezérkari tisztként szolgált az első világháborúban, majd a Vörös Hadsereg főparancsnoka katonai tanácsadójaként a Tanácsköztársaság idején, annak bukása után pedig belépett Horthy Miklós Nemzeti Hadseregébe. Horthy kormányzósága idején számos beosztást töltött be, így volt prágai magyar katonai attasé, 1939-ben került a tábornoki karba, több seregtest parancsnoki megbízatást követően 1943-ban a Magyar Megszálló Erők parancsnokaként ténykedett, majd 1944 tavaszán – akarata ellenére – az 1. magyar hadsereg parancsnokává léptették elő.
Miniszterelnökként a március 19-i német megszállást követően is igyekezett katonai múltját tiszteletben tartva Horthy Miklós parancsait a legprecízebben végrehajtani. Életútja akár egy nagyon határozott és taktikus, talán hidegvérű katonaembert is körvonalazhatott volna, ehhez képest a korabeli tisztek és politikusok, illetve a történészek körében megosztó volt. Sokak szerint beteges és bizonytalan volt, amikor a sikertelen kiugrási kísérletet követően elrabolták a kormányzó fiát, és végül át kellett adnia pozícióját Szálasi Ferencnek; mások viszont hű katonát és kipróbált hazafit láttak benne, sőt katonaként a németekkel szembeni erélyes fellépések miatt szókimondónak és őszintének is titulálták, mivel több öngyilkos ukázt is megtagadott a fegyverhiánynak és az ígéretük be nem tartásának hangot adva. Irántuk kettős érzéseket táplált: többször került konfliktusba a katonai szövetséges tisztekkel és tiltakozott Magyarország hitleri megszállása ellen, ugyanakkor nem tudta a németeket az igazi ellenségnek tekinteni.
„Ő a német katonában – függetlenül a folyó háborútól és az akkori náci politikától – változatlanul a hajdani, első világháborús fegyvertársat, Németországban pedig a Párizs környéki békék megalázó igazságtalanságainak áldozatát látta. És a másik oldalon ott volt a bolsevizmus, a nagy ismeretlen; vagy talán nem is olyan ismeretlen, hiszen 1919 közel volt még, és Lakatos Gézában is elevenen élhetett Kun Béla kommunista diktatúrájának riasztó emléke” – írta a miniszterelnökről Gosztonyi Péter történész. A kutató szerint ráadásul alkalmatlan volt az ország vezetésére, mivel abban a nehéz politikai és katonai helyzetben egy machiavelli típusú államférfira lett volna szükség.
„Lakatos kezdettől mindvégig alkotmányos eszközökkel, úri becsülettel próbált politikát csinálni, noha a politikacsinálás mesterségében sem tapasztalatra, sem jártasságra nem tehetett szert” – tette hozzá. Horthy Miklósnak azonban nem volt más választása Lakatos kinevezésén kívül, mivel a magyar vezérkar túlnyomó része erősen kötődött a németekhez, a korábbi berlini követ, hithű németbarát Sztójay Dömét pedig le kellett titokban váltania a háborúból való kilépés érdekében.
Lakatos Géza előbb nyilas, majd szovjet fogságba került, volt a hírhedt sopronkőhidai fogházban, Balatonalmádiban, Szombathelyen, Kiskőrösön, azután a Bécs melletti Badenben, miközben folyamatosan kihallgatták. Itthon több éven át egyenesen 126 ember meggyilkolásával vádolták, és hiába tagadta a bűnelkövetést, a korabeli sajtó „fasisztázással” démonizálta személyét; földjét az állampárt elvette, nyugdíját megvonták tőle. Miután a borsodi Nyomárból Budapestre költözött, Hortobágyra telepítették ki őt és családját. A szabadságharc utáni amnesztiát követően, 1965-ben két évre szóló útlevelet kapott, hogy emigrált, és azután az ausztráliai Adelaide-ben élő fiát és lányát meglátogathassa. Itt hunyt el két évvel később, 77 évesen. Az erdélyi Csatószegen emléktáblát állítottak tiszteletére.
