Gyavolszki moszt. Az Ördög hídja. Az ősi kereskedelmi utat és a Rodope-hegység falvait összekötő híd kereken ötszáz éve hajladozik az Arda folyó felett. Riportunk tárgya, Bulgária is évszázadok óta köti össze a keletet a nyugattal. Valamiféle kompország, ahogyan Magyarország is. Csakhogy amíg hazánk már a XVII. században szakított az oszmán múlttal, itt bolgárok és törökök kényszerű együttélésre ítéltettek. Utánajártunk, mire jutnak egymással.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Musztafa úr például soha nem akart hős lenni.

Kardzsali tartomány hasonló nevű városának egyik panziójában ő, Musztafa az úr. Ha kell, rápirít a félnótás takarítónőre, aki különféle tubusokkal szaladgál egész nap: a dezodort magára fújja, az illatosítót a levegőbe. Ezért aztán Kardzsali tartomány hasonló nevű városának panziójában női illattal kevert tisztítószag terjeng. Észleljük ezt, de nem bánjuk, amint tűnődve leballagunk a lépcsőn. Odalent ordít a televízió, Erdogan nagygyűlését közvetíti valamelyik török csatorna. Pár kilométer a török határ, érthető.

Amikor azonban benyitunk a söntésbe, Musztafa úr birodalmába, már a sportcsatorna megy. Valamiért mindig akkor váltanak csatornát, amikor benyit a panzió egyik vendége.

Kardzsali éppen olyan, mint a panziónk: látszólag bolgár, valójában azonban török. A tartományban és a városban nagyjából kétharmad-egyharmad az arány a törökök javára, egy darab Isztambul tolakodik elénk. Bulgáriában 2016 óta nem szabad a női testet elfedő ruhát – nikábot, burkát – hordani, a törvényt megszegőknek Európában a legmagasabb büntetést kell fizetniük (Kraszimir Karakacsanov politikus klasszikus mondása szerint ezek sokkal inkább egyenruhák, mint vallási szimbólumok) Kardzsaliban tehát nikáb nincs, de van döner kebab és hastáncosnő. És persze török árucikkek az ezernyi kis boltban, török feliratok, török nyelvű csevej a borbély előtt, az utcán.

Csak Musztafa úr eljárása izgat engem. Olyannyira, hogy erőt veszek magamon, és rákérdezek: most akkor szereti Erdogant, vagy sem? És egyáltalán, miféle identitása van? Török, bolgár? Bulgáriai?

– Fontos nekünk, mi történik Törökországban – szögezi le nyájasan Musztafa úr, és kitölt egy újabb kávét, amelynek ára napról napra finoman felfelé kúszik a panzióban. – De mégis azt gondolom, Erdogan tönkreteszi a török népet. Egyszerűen lerombolja Kemál Atatürk örökségét. Ami pedig minket, bulgáriai törököket illeti: nézze, mi nem vagyunk jöttmentek. Ötszáz éve itt élünk, ez a hazánk, bulgáriaiak vagyunk, uniós állampolgársággal, jogokkal. Együtt élünk a bolgárokkal, nincs itt semmi gond, tessék csak körülnézni jól. Orbán Viktor? Abszolút igazuk van a magyaroknak, hogy felhúzták a határkerítést. Minden országnak joga van megvédeni magát. Én azt mondom, az volna a jó, ha mindenki ott élne, ahol megszületett.

Musztafa úrnak hihetünk, világlátott ember. Elmeséli például, hogy pár éve Németországban járt lakókocsival, és amikor lekapcsolták a helyi rendőrök, több száz eurós illetéket követeltek a lakókocsijára. Musztafa úr nem akart fizetni. Megjátszotta a nyeretlen kétévest, a csillagokat is lehazudta az égről, és az ügyével foglalkozó rendőrnőnek ékes német tudásával kifejtette, hogy „frau problem, kinder problem”. Mire a rendőrnő könnyek között azt mondta, nos, szegény ember, akkor fizessen csak száz eurót. Musztafa úr azt mondta, még ennyi pénze sincs. Végül a német rendőrnő elővett a zsebéből egy ötveneuróst, odaadta, és azt mondta, alka­lom­adtán majd pótolja ki a hiányzó összeget.

Nevetünk Musztafa úrral a történeten. Hogy hasonló esetben a bolgár és a magyar rendőr mit adna, mit nem, nem is firtatjuk. De azért, nyájas olvasó, csendben jegyezzük meg, Németországban alighanem mindenkinek elment az esze. Frau problem, kinder problem… Musztafa úr alighanem egy hónap alatt többet sikkaszt a kávékon, mint amennyi a rend­őrnő fizetése, de mit tegyünk? Szemesnek áll a világ.


Időzített bomba

Bulgária legnagyobb jelen idejű kihívása – más kelet-európai nemzetekhez hasonlóan – a demográfiai krízis. Az ország 1989 óta elveszítette lakosságának egyötödét. Vannak olyan előrejelzések, amelyek szerint, ha a mostani állapot marad, 2050-re ötmilliósra apadhat az ország. Amelynek nagyobb része akkorra már aligha lesz pravoszláv bolgár.

A jelenleg még hétmilliós Bulgáriában a 2011-es népszámlálás adatai szerint a lakosság nagyjából kilenc százaléka, 590 ezer fő török nemzetiségű. Ehhez jön még úgy 300 ezer muszlim vallású, de bolgár nyelvű pomák (másképpen: pomáz). És akad sok-sok cigány is Bulgáriában, a népszámlálás szerint legalább 330 ezer, de ez csak azoknak a száma, akik cigánynak vallották magukat, akár kétszer-háromszor is ennyien lehetnek. Körükben az iszlám fundamentalizmus lassan, de biztosan terjed – legalábbis ezt olvassuk híradásokban, elemzésekben.

Szófiában utánajártunk, milyenek a kilátások. A történelmi belváros egyik poros, kopott, de hangulatos lépcsőházában kapaszkodunk felfelé a lépcsőn. Vendéglátónk, Mihail Ivanov professzor a Konrad Adenauer Alapítványnak végzett kutatásokat a bulgáriai muszlimokról.

– Egyrészt törököket, másrészt bolgár nyelvű muszlimokat vizsgáltunk. Ezenkívül olyan romákat, akik önmagukat muszlimoknak nevezik. Az összkép változatos, és nem túl élénk vallásosságot mutat. A megkérdezettek fele nem jár dzsámiba. Körükben minden mutató szerint alacsony fokú a vallásosság. Még a cigány gettókban mondhatjuk azt, hogy valamennyire vallásosak az emberek. Ilyen gettó több is akad Bulgáriában, Plovdivban, Haszkovóban, más városokban. Vitathatatlan, hogy ezeken a helyeken a legnagyobb a szegénység. Így aztán egyértelmű, hogy a nincstelenség, az aluliskolázottság és a vallásosság között létezik kapcsolat.

– Milyen nemzetközi kapcsolataik vannak a helyi muszlimoknak?

– Azt tapasztaltuk, hogy minden tizedik migrációs hajlandóságú bulgáriai musz­limnak vannak németországi rokonai. Törökországban ez a szám 20 százalék, de figyelembe kell venni, hogy 1989-ben, amikor megnyitották a határt a törökök számára, sokan elmentek. Ez az akkori kommunista párt politikája volt. Gyakorlatilag elzavarták a muszlimokat, sokan letelepedtek Törökországban. A legvonzóbb kivándorlási cél ma Németország, ezt követi Belgium, az Egyesült Királyság és Spanyolország.

– Mennyire népszerű a cigányok körében az iszlám?

– Bulgáriában sajátos a helyzet, hiszen az 1878-ban véget ért orosz–török háború után a cigány lakosság 90 százaléka vallotta magát töröknek. Vagyis nem beszélhetünk jelenkori iszlamizációról, sokkal inkább hagyományosról, amely régóta jelen van az országban. Kutatásaink szerint a gettók a legalacsonyabb iskolázottság, a legmélyebb szegénység, az elszigeteltség melegágyai. Egyébként míg a cigányság négy százaléka tanul tovább, a gettókban ez az arány nulla. Nincs egyetlen egyetemista, egy felsőoktatásban tanuló sem, és a keresetük is létminimum alatti.


Orbánt tisztelik

Szófiában, ebben a kissé jellegtelen, szocialista tömbházakból álló fővárosban szép példáját találtuk a felekezeti együttélésnek. A központban néhány száz lépésen belül ott a pravoszláv templom, a zsinagóga és a mecset. Élénk forgalma ez utóbbinak van, hiszen a közeli Oroszlános híd körül lófráló migránsok el-eljárogatnak oda. Szóba elegyedünk egy helyi illegális taxissal, aki váltig állítja, hogy Bulgáriában szervezett bűnbandák adják-veszik az érkezőket. Szerinte az emberkereskedők törökök, de főleg cigány taxisok szállítják a határról Szófiába a migránsokat – itt aztán legombolják a pénzük egy részét, és továbbviszik őket nyugatra.

Az Oroszlános híd környéke nem úgy néz ki, mint annak idején a Keleti pályaudvar. Itt nincsenek tömegek, szervezetten skandáló, követelőző jövevények. Az unió és a Törökország közötti megállapodásnak köszönhetően a török–bolgár határon alábbhagyott a vándorlás. Arról nem beszélve, hogy Bojko Boriszov jobboldali kormánya ugyanúgy határkerítést állított a török határra, ahogyan a magyar kormány a szerb határra. Ha azonban az ember kiül egy kávéra a forgalmas utcára, és csak egy fél óráig figyelgeti a járókelőket, bizony, észreveszi, hogy egymás után tűnnek fel a hátizsákos, szatyros migránsok. És bár nincsenek sokan, de azért akadnak.

A bolgár jobboldali kormánynak jóval kényesebb a helyzete, mint Orbán Viktoréknak. Egyszerre négy nagyhatalom szorításában igyekszik lélegzetet venni a kis Bulgária: az unió, az oroszok, az amerikaiak és a törökök egyaránt jelen kívánnak lenni, és jelen is vannak a helyi közéletben. Erről és másról is elbeszélgettünk Kraszimir Velcsevvel, a Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért (GERB) kormánypárt elnökhelyettesével. Szófiától nem messze, teniszklubjában állt lapunk rendelkezésére.

– Az elsők között építettünk határkerítést Európában. Az unió nagyon élesen bírált bennünket, de ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzuk a törvénytelen bevándorlást. A kerítés pozitív hatása megkérdőjelezhetetlen. Önök is tudják, hogy a háborús zónából érkező menekültek száma csekély, ezer emberből maximum háromszázan jönnek. A nagy többség inkább gazdasági menekült – szögezi le a karizmatikus, jó megjelenésű Velcsev.

Arra a kérdésre, hogy az iszlám fundamentalizmus teret nyerhet-e Bulgáriában, határozott nemmel válaszol, és nem tagadja, hogy gazdasági ügynek is tekinti a kérdést.

– A bolgárok türelmesek vallási ügyekben, az emberek jól megférnek egymással, egészen addig, amíg a politikusok meg nem zavarják őket. Minden ünnepet együtt tartunk, mi, politikusok is járjuk az olyan vegyes lakosságú területeket, mint Kardzsali, Sumen, Targoviste. Az elvándorlók nagy része fejlődni, tanulni vágyó fiatalember. A jobb megélhetés reményében távoznak külföldre. Természetesen Európában fejlett a szociális rendszer, és a keresetek is magasabbak, mégis azt gondolom, hogy az elvándorlás átmeneti állapot, hiszen időközben Bulgária is fejlődik. Egyike vagyunk annak a három uniós országnak, amelynek a legalacsonyabb a külső adóssága.

Kraszimir Velcsevet Orbán Viktorról is megkérdezzük.

– A jó magyar–bolgár viszony egyrészt Orbán Viktor, másrészt a mi miniszterelnökünk, Bojko Boriszov érdeme. Hasonlítanak abban, hogy mindketten törődnek a népükkel. A brüsszeli törvényeket nem betű szerint tartják be, ugyanakkor nem is utasítják el. Meg­győződésem, hogy a helyi problémákat a helyi érdekek figyelembevételével kell megoldani. Franciaország, Németország és Spanyolország problémái nem azonosak a mi gondjainkkal, Kelet-Európában, a volt szocialista országokban más megoldásokra van szükség. Magyarországnak és Bulgáriának nem Európa hátsó udvarában van a helye, bár a szocializmus jelentősen visszavetette mindkét országot. A mi feladatunk, hogy utolérjük Európát, amelytől elmaradtunk negyven-ötven éve.

Szófiában szerettünk volna találkozni a törökök politikai képviselőivel, de a Mozgalom a Jogokért és a Szabadságért (DPS) kisebbségi párt képviselői a többszöri megkeresés és egyeztetés ellenére sem adtak lehetőséget számunkra. Így most csak röviden összefoglalva: a DPS olyan kisebbségi párt, amely meglepő módon nem anyanyelven, hanem a többség nyelvén, vagyis bolgárul tartja konferenciáit, rendezi hivatalos alkalmait (képzeljük el egy pillanatra a román nyelven konferenciázó RMDSZ-t). Mindebben azonban nem eredendő gyávaságot, hanem praktikus gondolkodást kell látnunk: a bolgár alkotmány tiltja a vallási, etnikai alapon szerveződő pártokat. A kissé pártállami örökségnek tűnő, különféle kormányfelálláshoz lelkesen elszegődő, hivatalosan „liberális” DPS váltópártjaként Erdogan megpróbált felépíteni egy vallásos-szekuláris tömböt, (a DOST és a HSHP pártokkal), de a kísérlet csúfos kudarcot vallott, a legutóbbi választáson a parlamenti bejutáshoz szükséges négy százalékot sem sikerült elérniük.


Nuri hodzsa nyomában

De térjünk csak vissza kiindulópontunkra, a Rodope törökök lakta tartományába, ahol Musztafa úrral már megismerkedtünk. Kardzsali környékén amerre indul az ember, falvak sokasága várja. Bár vannak vegyesek is, a legtöbbet mégis törökök lakják. A dzsámik, minaretek, ha nem a földből nőnek ki ezerszámra, mint Boszniában, pontosan jelzik a jelenkori iszlám jelenlétét, hiszen nem ódon műemlék épületek, hanem új, gyakran néhány éve emelt építmények. Ahogyan kanyargunk a Rodope barátságos falvai közt, egyszer csak belém hasít a felismerés: pravoszláv templomot még mutatóba sem láttunk. Todor Zsivkov szocialista Bulgáriájában nyilván nem építettek új templomokat, a pravoszláv lakosság eltűnt erről a tájról, a maradék keresztényeknek pedig nem csurrant-cseppent szaúdi és török alapítványokból, mint a helyi muszlimoknak.

Csilik településen átalakított lakóház a dzsámi. A tetejére húztak egy hosszú fémrudat, hogy a falu fölötti országútról bárki láthassa, Csiliknek önálló dzsámija van, máskülönben azonban tipikus kényszermegoldás. Itt, a dzsámi tövében hallunk először Nuri hodzsáról, akit majd egész nap keresni fogunk, és akivel végül nem találkozunk.

– Ötven házban körülbelül százan lakunk itt, néhány gyerek is van, de a fiatalok zöme már régen külföldön dolgozik – meséli Zeynep asszony, aki készségesen válaszol nekünk, pedig itt a magyar újságíró nem kisebb szenzáció, mintha a Marsról néhány ufó csöppent volna ide.

– Belgiumban, Németországban, Nagy-Britanniában vannak a fiatalok. Amivel tudnak, segítenek persze, kell is az a kis pénz, hiszen Bulgáriában száz euró az átlagnyugdíj. Aki meg rokkantnyugdíjas, annak a fele jut, mert egy időben elterjedt, hogy egészséges emberek is leszázalékoltatták magukat.

Ne gondoljunk azt, hogy itt, az isten háta mögött nincs jelen az Európai Unió. Bizony, jelen van: játszóterekkel és konditermekkel. Itt, Csilikben is árválkodik egy gyereksarok a központban. Ezekben a hegyi falvakban, ahol a megélhetést két tehénkéből és némi háztájiból kell kisajtolni, mi másra volna szükség, mint játszóterekre? Az unió bolgár falvak százaiban, ezreiben fizette a számlát, azzal persze senki sem törődött, hogy az elöregedett lakosság valószínűleg nem mászókázni és súlyzózni akar. Az egyik bolgár televízió riportot is készített az egyik faluban, két öregasszony kondizott önfeledten, az unió nagyobb dicsőségére.

Zeynep asszony beszél nekünk a nyolcvanesztendős Nuri hodzsáról, aki éppen a környéket járja, szerinte érdemes volna pár szót váltanunk vele. Felkerekedünk hát, és hamarosan a szomszédos Cserna Szkalán fékezünk autónkkal, ahol Zeynep asszony szerint a hodzsa éppen tartózkodik. Bodza mindenfelé, mustrálgatjuk a gazdátlan cseresznyefákat. A falu szinte teljesen néptelen, hosszasan sétálgatunk, hallózunk, de sehol semmi. Rábukkanunk a falu dzsámijára, belesünk az ablakon, látjuk az imaszőnyeget, néhány cipőt, korsót, de a hodzsa sehol. Szerencsénkre két helybeli útba igazít, megtudjuk tőlük, hogy Nuri hodzsa hazament kalinkai házába.

Kalinka hasonlít Csilikre és Cserna Szkalára, süket csend mindenütt, bebarangolunk mindent, kérdezősködünk, végre megérkezünk a hodzsa házához. Csöngetünk, semmi. Még a függöny sem rezzen, pedig a hodzsa autója itt áll, az idős ember nélküle aligha indul útnak a dimbes-dombos faluban. A különös jelenetre a falu egyetlen, nem mellesleg kihalt vendéglője előtt cserfes asszony ad magyarázatot.

Tegnap kezdődött a ramadán – a törökök ramazánnak mondják –, ilyenkor a muszlim ember nem eszik, tétlenségben, elmélkedéssel tölti a napot. Nyilván Nuri hodzsa is ezért nem nyitott ajtót. A ramazánról bizony, elfeledkeztünk, és bár az asszony szerint napszállta után, a ramazán végén érdemes volna visszatérnünk, mi inkább Kardzsalit választjuk, ahol jó keresztény módjára kebabot, pizzát ebédelünk a főtéri falatozóban.


Kompország kikötne

Hogy mit hozunk haza magunkkal Bulgáriából? Mindenekelőtt a Rodope-hegység egyedülállóan vadregényes, csodálatos tájainak emlékét. Kardzsali tartományban nemigen fordulnak meg magyarok. Honfitársaink – joggal – a bolgár tengerpartot ismerik és értékelik leginkább, pedig olykor nem ártana ide, a bolgár–görög–török hármashatárhoz is ellátogatni. Bulgária elmúlt huszonöt évén meglátszik a szorgos iparkodás: az elmaradottságnak, igénytelenségnek, reménytelen szegénységnek a szigetei – ha léteznek is – egyre inkább átadják helyüket a korszerű, európai életformának. Bulgáriában mi, magyarok rendkívül népszerűek vagyunk, a hagyományos bolgár–magyar, sőt török–magyar barátságból minden odalátogató profitálhat.

Politikai értelemben pedig a szemünk előtt pereg le a sorsunk Bulgáriát járva. Hogy mi történne velünk, ha élne a hazánkban kétmillió ember, aki sem vallásában, sem etnikailag nem idomul a többséghez. Miközben az a bizonyos többség fogyatkozik, fiataljai elvándorolnak, a falvak kiürülnek… Szerencsére a bolgár–török együttélést nem terheli friss háború emléke, mint Koszovóban, Boszniában. A két nép együttélése – legalábbis balkáni viszonylatban – példás, kiegyensúlyozott, annak ellenére, hogy a két közösség alapvetően nem keveredik egymással.

Hogy aztán bármiféle krízis esetén melyik félnek lennének lelki, fizikai, politikai, gazdasági tartalékai, és hogy a több évszázados együttélés tapasztalatait sikerülne-e békés megoldássá alakítani – arra élő ember nem tudja a választ. És azt kívánom, soha ne is tudjuk meg.