Konzervatív forradalom

– Ha ma azt halljuk, konzervatív forradalom, úgy tűnik, széles rétegek rögtön a fasizmusra, a nácizmusra asszociálnak. Mégis mennyire elterjedt tévedés ez?

– Nem mondanék szélesebb rétegeket, valójában csak az urbánus-kozmopolita értelmiség vallja ezt az ásatag, ráadásul történelmileg igazolhatatlan felfogást. A konzervatív forradalom a weimari Németországban szökött szárba, eszméi 1919-től kezdve egészen 1934 derekáig, a „hosszú kések éjszakájáig” éltek. Ez csupán tizenöt év, ténylegesen kibontakozni e forradalom nem tudott, inkább szellemi áramlatként, afféle mozgalmak mozgalmaként létezett. Többféle nevet is adtak neki, hívták népi vagy nemzeti mozgalomnak, újkonzervativizmusnak. Számos irányzat, több szárny alkotta, amelyek egytől egyig szemben álltak a nemzetiszocializmussal, illetve kifejezetten Adolf Hitler személyével. Hitler egyszer személyesen is megjelent a berlini Juniklubban. Annak vezetője, a kultúrtörténész Arthur Moeller van den Bruck csak legyintett rá, és azt mondta, hogy „ez a fickó semmit sem ért az egészből”.

– Hitler a konzervatívok körében is bővíteni akarta a táborát?

– Az 1920-as években és az 1930-as évek első harmadában a konzervatív forradalom irányzata egy sor neves német értelmiségit nyert meg magának, közéjük tartozott a mai is ismertebbek közül a geopolitikus Karl Haushofer, az író Ernst Jünger, aztán A Nyugat alkonyának szerzője, Oswald Spengler, de eleinte Thomas Mann is. Az újkonzervatív szellemi mozgalom vezetését Moeller van den Brucktól átvevő Edgar Julius Jung, aki merényletet tervezett Hitler ellen, szó szerint azt írta, hogy „a német forradalom keretei a nemzetiszocializmuson kívül esnek”. A nácik nem is felejtették ezt el neki: meggyilkolták a hosszú kések éjszakáján. Persze voltak olyan társutasai a konzervatív forradalomnak, akik a nácik hatalomra kerülése után egy ideig együttműködtek a hitlerájjal. Közülük a legismertebb Carl Schmitt és Martin Heidegger, de később ők is elpártoltak, mások belső emigrációba vonultak, mint Jünger és Hans Zehrer, egyesek meg kezdettől ellenálltak. Főleg a konzervatív forradalmárok balszárnya, mint például az író-politikus Ernst Niekisch, aki belevakult bebörtönzésébe, a lapkiadó Karl Otto Paetel, aki titkos antináci mozgalmat szervezett vagy a légierő tisztje, Harro Schulze-Boysen, akit 1942-ben végeztek ki.

– Konkrétan honnan származik az a hamis teória, hogy a konzervatívok nácik volnának?

– Alapvetően Hermann Rauschningtól, aki kezdetben az újkonzervatív mozgalom tagja volt, aztán danzigi Gauleiter, vagyis körzetvezető lett a nácik idején, majd emigrált, ismét köpönyeget fordított, és írt két könyvet, amelyekben igyekezett összemosni a konzervatív forradalmat és a nemzetiszocializmust. A köteteket Svájcban, Nagy-Britanniában és az USA-ban adták ki a háborús propaganda részeként, azóta terjed a két ideológia egyenlőségéről költött nézet.

– Sokan képtelenségnek tartják a konzervatív forradalom szókapcsolatot, mondván, valami vagy konzervatív, vagy forradalom…

– Főként békeidőben hallani ezt. Mert amikor nem változnak a politikai, gazdasági, társadalmi struktúrák, vagy ha változnak, akkor is csak szervesen, fontolva haladva, akkor e két szó együtt említve ellentétes fogalompárnak tűnik. Aztán jönnek olyan mélységű változások, amelyek még azokat a struktúrákat is eltörlik, amiket pedig józan ésszel meg kellene hagyni, és ekkor tényleg előáll az a hermeneutikai szituáció, amikor az eredethez való visszatérés tektonikus erejű és mértékű változásokat tesz szükségessé. Ekkor meg is jelenik a radikális visszaállítás szándéka, feltámad egy restauráló forradalom igénye. Erről a termékeny feszültségről mondta Moeller van den Bruck, hogy „olyan helyzetet kell teremteni, ami megőrzésre méltó”.

– Volt-e olyan epizód a magyar történelemben, amikor a konzervatívok jelentették a forradalmi erőt?

– Határozottan, mégpedig a rendszerváltoztatás eltérítésének idején. 1990 után a megőrzés igéjét, a múlt konzerválásának szükségességét épp a posztkommunisták és a velük szövetséges, velük azonos alomból származó liberális értelmiségiek hirdették. Ezzel szemben akik szerették volna végigvinni és sikerrel befejezni a rendszerváltoztatást, azaz létrehozni egy új, nemzeti szellemű, magabíró Magyarországot, azok a konzervatívok voltak, akik a legkevésbé sem akarták megőrizni, ami a diktatúrából átöröklődött.

– Szélesebb körben terjed napjainkban egy olyan félreértés is, amely a divatos retró életérzéssel azonosítja a konzervativizmust. Ez honnan eredhet?

– Itt egyszeri nosztalgiáról beszélhetünk. A magunk életében és a popkultúrában is érzékelhető eseti visszavágyásoknak azonban nem sok közük van a konzervativizmushoz. Annak már annál inkább, hogy a magyar állam újraalapításának vagyunk tanúi és szereplői 2010 óta, és láthatjuk, amint megszilárdulnak az új Magyarország, a magyar társadalom talapzatai, mint például az Isten, haza család és a munka, otthon, biztonság fogalmi hármasai. A jogtudós Paczolay Péter szerint például olyan Alaptörvényünk van, amely „ablakot nyit a történeti magyar alkotmányra”. Mély fordulatról van itt szó: a magyarok visszatértek gyökereikhez, mégpedig azért, hogy megszülessen a jövő Magyarországa.

– Igen, ön idézi kötetében Martin Heideggert, aki szintén azt mondta, hogy csak a visszatérés visz előre…

– Heidegger a konzervatív forradalom fenomenológiáját alkotta meg. Nagyon plasztikus, axiómaszerű szavakkal, olyanokkal például, hogy ami „az eredetben adott volt, mindig a jövő része marad”. Ebből értjük, hogy olyan mély ontológiai alap rejtőzik az eredet kezdőpontján, ahová minden kataklizma után vissza lehet térni, amiből erőt lehet meríteni a jövendőhöz. Persze minden népnek, minden kultúrának megvannak a rá jellemző értékei az eredet gyökérrendszerében. A népek saját útjukat járják.

– Vannak azért globálisan, civilizációs szinten is értelmezhető értékek?

– Említhetünk ilyeneket. Például azt, hogy az ember teremtmény, és mint ilyen, kétnemű; van a nő és van a férfi, kizárólag az ő frigyükből születnek gyermekek, ezen az összefüggésen alapul a család, a családok családját pedig úgy hívják: nemzet. Manapság már pont ezeket a biológiai és szociológiai igazságokat veszi támadás alá a globális progresszió.

– Kérdés, hogy a konzervatív forradalom egyedi, mondhatni elszigetelt jelenség-e, vagy bejárja Európát…

– A XIX. század utolsó évtizedétől egészen a II. világháború kitöréséig széles körben érvényesülő szellemi vándormotívum volt. Mindenütt megjelenik Európában, sőt felbukkan az Egyesült Államokban is. Olyan mozgalom, amelynek nemcsak politikai vonatkozásai voltak, de sok író-költő is vonzáskörébe tartozott. Konzervatív forradalmár gyanújába került például a XX. században Emil Cioran, Salvador Dalí, C. S. Lewis, Wyndham Lewis, Misima Jukio, Ezra Pound és J. R. R. Tolkien. Ám e forradalom nem maradt a filozófia szintjén, ma már elsősorban gyakorlati politikai jelentősége van. Arról, hogy a 2010-es évek derekán egyszerre következett be a brexit és Donald Trump elnökké választása, azt írtam, ez a lázadás évtizede. Érezni lehetett abban az időben, hogy megmozdul a Föld, előretörnek a populista pártok és mozgalmak, most pedig, immár a 2020-es évek közepe felé araszolva, a változás erői még dinamikusabbak lettek. Elitellenes, nemzeti populista erők döngetik immár az Európai Parlament kapuját. Miközben az orosz–ukrán háború két éve alatt az Európai Unió amerikai gyarmattá lett, a globális Dél szédületes felemelkedésbe kezdett, recsegnek, ropognak az Egyesült Államok vezette transzatlanti neoliberális birodalom eresztékei, és valóságos parasztlázadás zajlik Nyugat-Európában.

– A konzervatív forradalom szempontjából alapvető jelentőségű Németh László öröksége. Miért hallgatott erről olyan sokáig a magyar értelmiség?

– Németh Lászlóra immár húsz éve nagy ihletadómként tekintek. Európai, sőt világszintű gondolkodó volt, aki nemcsak maradandó, de folytatható életművet is alkotott. Idetartoznak politikai művei is. Jól látható, hogy az 1932–1937 között megírt munkáiban nem a forradalmian újat, hanem a forradalmian régit kereste. Olyan fogalmakat alkotott meg, mint a minőség forradalma, a kert-Magyarország, a közép-európai tejtestvériség, a harmadik út és a harmadik Magyarország. Metaforakincse valódi aranybánya. Németh a maga korában csúcsgondolkodónak számított, aki ma, abban a világban is érvényes és hiteles, amikor mindenki új megoldásokat keres.

– Az ön kötetében szó esik a nemzetek visszaállításának gondolatáról. Úgy tűnik, mintha ma minden ez ellen hatna a nemzetközi térben, de főként a brüsszeli közegben…

– Bizonyos ideológiák számára a nemzet veszélyes közösség, főleg ha demokratikus alapokon él. Moeller van den Bruck azt mondta, „a demokrácia az, amikor a nép részt vesz saját sorsában”. A politikailag megszerveződött nép, vagyis a nemzet azonban nem mindig úgy vesz részt sorsának alakításában, ahogy azt a világ urai szeretnék. Globális nagyvállalatok, nemzetközi hálózatok, a Soroshoz hasonló pénzemberek igencsak érzékenyek erre. Közéjük tartozik a ránk nézve veszélyes, globális technokrata elit, amelynek európai szárnya vezeti az uniót, és aztán van egy olyan kozmopolita fölső néhány ezer is, amelyik a transzhumán irányzat lelkes finanszírozója. Ez utóbbi egy posztmodern alkímia, amelyben a fölénk tornyosuló digitális állványzat rekeszeibe akarja belepasszírozni az embereket. Csakhogy vannak ellenálló szellemi áramlatok, amelyek szerint az ember olyan teremtmény, amelynek nemcsak testi, anyagi, biológiai kiterjedése van, de anyagtalan tudata és anyag fölötti lelke is. Ezt valljuk mi.

– Németh László szerint ókoribb és középkoribb nép a magyar, mint a nyugatiak. De vajon mit kezdtünk Isten pénzével?

– Ezek a szép metaforák 1935-ben megjelent Magyarság és Európa című könyvéből valók. Az előszóban az áll, hogy Isten minden nép bölcsőjébe pénzt rejt; az már az adott népen múlik, hogy jól is sáfárkodik-e vele. A könyv további részében szó szerint azt írta, hogy a nyugati népek halálra futották magukat, a modernizáció, a gyarmatosítás, az ipari kapitalizmus felemésztette őket. Ellenben itt vannak a közép- és kelet-európai népek, centrumukban Magyarországgal, amelyek kimaradtak a halálos rohanásból. Felfedezték a bölcsőjükbe dugott pénzt, sőt meg is fialtatták, és nem hajlandók befeküdni a nyugati népek koporsójába. Azt is megfogalmazta, hogy persze így kimaradtunk a nagy haladásból, amit én úgy fordítok le, hogy ez a lemaradás előnye, és szerintem ma ez még inkább érezhető. 1989 körül a Nyugat húsz évvel túl volt 1968-on. Magyarország és a többi közép- és kelet-európai nép viszont paradox módon konzerválódott, és ez most előnyükre válik. Különösen igaz ez Magyarországra, amelynek stabil államrendje, nemzeti szuverenitása, társadalmának kohéziós ereje sértetlen. Nyugaton viszont egyetlen államról sem mondható el ugyanez.

– Felmérések szerint a magyar a legjobboldalibb nép Európában. Kérdés, hogy a legkonzervatívabb-e. Hiszen itt kétszer annyi házasság köttetik például, mint Nyugaton…

– Ezt európai statisztikák mutatják, észlelhetők átmeneti visszaesések, de a tendencia egyértelmű. A magyarok élettel, családdal, házassággal, munkával kapcsolatos közfelfogása hagyományelvűbb, mint az EU tőlünk nyugatra, északra élő népeié. Ez fejeződik ki a házasságkötések számában vagy a gyermekvállalási hajlandóságban. Mondom ezt akkor, amikor az állítólag jobboldali Giorgia Meloni Olaszországában ismét bevezették az egyes szülő, kettes szülő fogalmát, vagy hogy Görögország az ortodox keresztény országok közül elsőként engedélyezte az azonos neműek házasodását, mindezt konzervatív kormányzás idején. Magyarország a múltjába kapaszkodva tart a jövő felé, legyen példa erre a Nemzeti Együttműködés Rendszere, amely nem más, mint maga a konzervatív forradalom.