– Hogyan került a testületbe?

– Február 28-án kaptam egy telefonhívást, hogy Orbán Viktor szeretne beszélni velem. Találkoztunk, megkérdezte tőlem, részt vennék-e az általa elgondolt testület munkájában. Körülbelül húsz percet beszélgettünk, aztán igen mondtam.

– Ez gyorsan ment.

– Látszólag valóban, de azért ezt az egészet hosszas előkészítés előzte meg. Már 2002-ben úgy gondoltam, és ezt a barátaimnak mondtam is, hogy ki kellene alakítani valamiféle jövőképet az ország számára, mert ha nem tudjuk, merre megyünk, akkor el fogunk tévedni. Érdekes módon másnak is eszébe jutott hasonló. Orbán Viktorról beszélek, aki a legutóbbi országgyűlési választások után néhány hónappal, szeptemberben felkérte a Professzorok Batthyány Körét a Szent István Terv kidolgozására. Kifejezetten boldog voltam, örültem annak, hogy kettőnk szándéka találkozott. Körülbelül száz ember dolgozott – és dolgozik még ma is – a terven.

– Ezek szerint még nem készült el…

– Majdnem készen van, valamikor a nyár folyamán fogjuk nyilvánosságra hozni.

– Hogyan függ össze a Szent István Terv és a Nemzeti Konzultációs Testület?

– A testület létrehozásának a célja, hogy megismerhessük az ország népének, minden felnőtt állampolgárának a véleményét, miként képzeli el ő személyesen a jövőt, mit szeretne elérni, megvalósulva látni. A közeljövőben minden választópolgárnak levelet küldünk, amiben párbeszédet kezdeményezünk. Az ország népének fel kell ismernie, hogy stratégiára van szükség. Nem csupán arra kell megoldást találni, hogy milyen módon őrizhetem meg a pillanatnyi pozícióimat, hanem szükség van a távlatos gondolkodásra, mert annak segítségével a napi bajokat is könnyebben lehet orvosolni. Arra gondoltam, hogy a levelünkre remélhetőleg majd tömegesen érkező véleményeket, egyéni jövőképeket összevetem a Szent István Tervben általunk megfogalmazott elképzelésekkel, és a végleges forma kialakításánál figyelembe vesszük ezeket. Ami azért lehet fontos, mert mi ugyan gondolhatunk nagyon okosakat, de hogy ez kell-e a népnek vagy sem, azt nem mi döntjük el, hanem a nép. A testület határozott időre, konkrét feladat elvégzésére szóló megbízatással rendelkezik. Ez év novemberéig kell értékelni a polgárokhoz eljuttatni tervezett levélre beérkező javaslatokat, ötleteket, elképzeléseket.

– Jól veszem ki a szavaiból, szeretnének minél szélesebb alapokon nyugvó, többségi elképzelést tükröző tervet letenni az asztalra?

– Igen.

– Mielőtt bólintott volna a felkérésre, a Fidesz elnöke elmondta, hogy kikkel együtt kell-kellene együtt munkálkodnia a testületben?

– Amikor engem megkeresett, már többé-kevésbé világos elképzelései voltak a leendő testület személyi összetételét illetően. Ennek taglalásába most – engedelmével – én nem mennék bele. Ez az ő kompetenciája, őt kell kérdezni.

– Persze, nem fontos annyira. Legfeljebb csak azért érdekes, hogy teljesen mindegy-e, kikkel kerül egy csapatba?

– Természetesen egyáltalán nem mindegy, de ebben az esetben erről szó nincs, a csapat összeállítását telitalálatnak érzem, és mindenki iránt teljes bizalommal viseltetek. Bármennyire is furcsán hangzik, nem politikai célokról van szó…

– Ha nem is bármennyire, de azért kicsit furcsán hangzik.

– Ennek a testületnek politikán, illetve talán érthetőbb, ha úgy mondom, hogy pártpolitikán felül kell állnia. Ezért is alakult úgy, hogy – ha szabad ezzel a megfogalmazással élnem – különböző vonzalmakkal bíró emberek, személyiségek kerültek egymás mellé. Egy dolog viszont feltétlenül közös bennünk: mind a nyolcan fontosnak tartjuk a nemzet jövőjét.

– Kissé elitistának tűnik ez a testület. Ha a cél valóban minél több embert megszólítani, akkor csupa egyetemi tanárból, Kossuth-díjasból, képviselőből, értelmiségiből összeállítani a csapatot talán nem a legszerencsésebb. Hétköznapi halandók számára önök nem a hétköznapi valóság, nagy a távolság. Érezhetik úgy, hogy esetleg el sem hallik a hangjuk önökig. Lehet, hogy ez akadálya lesz egy jóízű véleménycserének.

– Annyiban adnék igazat önnek, hogy a gondolkodásunkat illetően talán elitisták vagyunk. Ám azt semmiképpen nem hiszem, hogy emiatt ne tudnánk bárkivel beszélgetésbe elegyedni. Mintha azt mondaná, hogy eddig elért eredményeink következményeként kívülállók, megközelíthetetlenek lettünk. Ez biztosan nincs így. Félreértés ne essék, egyetemi tanár vagyok ugyan, de nem csak professzorokkal szoktam beszélgetni, járok fodrászhoz, üzletbe, ezeken a helyeken szólok másokhoz, mások is szólnak hozzám, a mindennapi kommunikáció szintjén is a hétköznapokban élek. Én nem eladó vagyok, nem fodrász, hanem tanítok. És szerintem Jókai Anna sem kizárólag Kossuth-díjas írókkal beszélget, miként – ahogyan én azt elképzelem -, mondjuk Schöpflin György baráti köre sem kizárólag csupa EU-képviselőből áll. Nagyon szomorú lennék, ha egy értékes ember azért blokkolna le, azért nem tudná megosztani velünk a gondolatait, mert valami félsz van benne, valami bizonytalanság azt illetően, szólhat-e hozzánk. Sőt, ezt az alkalmat is megragadom, hogy mindenkit arra biztassak, csak bátran keressenek bennünket, mondják el, miként képzelik el Magyarország jövőjét.

– Hiller István szerint Orbán Viktor feltalálta a Hazafias Népfrontot. Más a testület helyett "tanácsról" beszél, és a szó orosz nyelvű megfelelőjével, a "szovjettel" poénkodik. A testületet a megalakulása óta piszkálják, főként kormányoldalról. Vajon miért? Pusztán kötelességtudatból, mert amit a másik oldal kitalál, az csak rossz lehet, vagy van némi igazság abban a kritikában, amely szerint nem visz jó irányba az Orbán Viktor által megcélzott egység, hiszen a sokszínűség kerülhet veszélybe?

– Visszakérdezek: Miért volt rossz a hazafias népfront?

– Nos…

– Azért, mert manipulálták – ez főleg az 1970-es évekre igaz -, mert ennek a szervezetnek a segítségével, a pártállam érdekében kihasználtak olyan embereket, akiknek volt hitelük a társadalom előtt. Pozsgay irányítása alatt viszont a HNF egyértelműen pozitív irányba változott. Ma alapvetően különbözik a helyzet. Mi függetlenek vagyunk, senki nem fog rendre utasítani, felelősségre vonni, mert nem pont azt mondjuk, amit elképzelt, amit akár ezért, akár azért kívánatosnak tartana valaki.

– Tehát meg van győződve arról, hogy az a bizonyos valaki – Orbán Viktor – nem próbál meg befolyást gyakorolni a testületre.

– Biztos vagyok benne, hogy ilyesmi még csak meg sem fordul a fejében. Egyébként is, ez a nyolc ember, akik között nincs elnök, még "az egyenlő az egyenlők között" értelmében sem, a legjobb belátása szerint fog ténykedni mindig, mindenkor. Önálló, nem egy ember, hanem a nemzet előtt felelős értelmiségiként.

– A szuverenitásuk biztosítékát látja abban, hogy a testületnek nincs vezetője. A hangsúlyából legalábbis így érzékeltem.

– Így is van.

– Nem veszélyezteti a működőképességüket ez az irányító nélküli szervezeti felépítés?

– Egyáltalán nem érzek ilyesfajta veszélyt. Van egy kis logisztikai csapat, amelyik segíti a munkánkat. Szeretnénk alapítványt létrehozni, ami a függetlenségünket tovább erősítheti… Az egyik kérdésében arról a fajta egységről kérdezett, ami nem volna kívánatos. Jómagam is azt gondolom, hogy általában és minden kérdésben egységre törekedni eleve reménytelen vállalkozás. De hadd tegyek hozzá ehhez valamit! A románok odahaza ütik-vágják egymást, a pártok szinte minden eszközt bevetnek politikai ellenfeleik legyőzésére, botrányok és disznóságok tarkítják a közéletet, de ha kimennek külföldre, akkor mindenki román, minden román a román érdekeket képviseli. Valami hasonlóra kellene törekednünk nekünk is, a magyar érdekeket szem előtt tartva.

– Úgy gondolja, hogy egységet-egyezséget – a pártok, a pártok szimpatizánsai közötti törésvonalakat áthidalva – igazából néhány alapkérdésben kellene elérni, de abban mindenképpen?

– Pontosan.

– Mi volna a legfontosabb?

– A nemzet fogalma.

– Mintha nem a könnyebbik végéről fogná meg a dolgokat… Lássuk, mit ajánl!

– Sem történész, sem filosz nem vagyok, vegyészként pedig vehetem magamnak a bátorságot, hogy tömören fejezzem ki magam. A nemzet kulturális, elsősorban nyelvi közösség, amely közösen vállalja a történelmét, és amely mindenkit magához tartozónak tekint, aki a nemzethez tartozónak vallja magát, tehát befogadó. Ebből következően a nemzet tagjai azok is, akikkel egyébként sok más, a mindennapi élet problémáinak megoldása során felmerülő gyakorlati kérdésben éles vitáink vannak. Azt azért látnunk kell, hogy még az egymást leginkább ellenfeleknek, sőt időnként ellenségeknek tekintő politikusok, közéleti emberek is nagyon erősen kötődnek a gyökereikhez, benne van a vérükben, őseik révén száz vagy ezer éve itt élnek. Azt hiszem, ez nem egy rossz alap az egység létrehozásához, méghozzá úgy, hogy a sokszínűség se sérüljön.

– Egység a közös múlt elfogadásában, a kultúrában, a nyelvben, sokszínűség a jövőt illetően?

– Igen. Pontosabban szólva, a jövőről is jó lenne közös elképzelést kialakítani, és a megvalósításban látnék lehetőséget a sokszínűség kibontakozására.

– Kíváncsi leszek rá, hogy legalább a négy parlamenti párt elnöke elfogadja-e a definícióját. Maradva ennél a témánál. Az egység valamiképpen a többséget jelenti. A többségi álláspont automatikusan a jó, a helyes?

– Számomra nem igazán az a fontos, hogy a többség most – hangsúlyozom: most, ma, a pillanatnyi vélt vagy valós érdekei szerint – mit tart jónak. Mondok egy példát: A konzumidiotizmus nem jó a többségnek – miközben a konzumidióták azt gondolják, hogy jó nekik -, mégpedig azért nem jó, mert állandó kielégületlenséget okoz. A tévében harsognak a reklámok, arra buzdítanak mindenkit, hogy törekedjen nagy lakásra, nagy autóra, menjen nyaralni Haitire, de a tévénézők többségének soha nem lesz nagy háza, nagy kocsija, soha nem jut el egzotikus vidékekre, éppen ezért frusztrálttá válik. Ellenben, ha a fogyasztás helyébe más célokat állítunk, például a jobb emberi közösségek építését helyezzük előtérbe, akkor ez segítene a frusztráltság megszüntetésében, sajnos azonban a tömeg nem így gondolkodik.

– Igen, ebben lehet valami…

– Nekem viszont meggyőződésem, hogy a tömeg rosszul gondolkodik, a saját valós érdekei ellenében cselekszik.

– A többség önmagában nem garancia semmire. A világ számos részéről lehetne példát hozni, hogy a csak kevesek által üdvözítőnek vélt elgondolásokat miféle eszközökkel próbálták-próbálják ráerőltetni a többségre. De tételezzük fel, hogy önnek most, a többséggel szemben igaza van. Az a játék, amit most játszunk, a konzumidiotizmuson alapuló demokrácia, milyen lehetőségeket ad ahhoz, hogy a játékszabályok felrúgása nélkül lehessen elfogadtatni egy kisebbségi álláspontot az annak elfogadásában magát meggyőződéssel ellenérdekeltnek tekintő többséggel?

– Először is kell egy vízió, jövőkép.

– Rendben van.

– Aztán kell még meggyőzés és türelem. Két hónap, egy év ehhez nem elegendő.

– Ön türelmes és kitartó ember?

– Még csak hatvankét éves vagyok. Van időm.

– Mi az első feladata testületi tagként?

– Először is az, hogy a sajtó rendelkezésére álljak, nyilatkozzam. Nagyon fontos, hogy eljussunk az emberekhez, megtudják, mi végre is jöttünk össze. A meggyőzés kiemelkedő jelentőségű eszköze a média. Ugyancsak lényegi eleme a munkánknak, ahogyan ezt én felfogom, a személyes példamutatás. Úgy élni, viselkedni, ahogyan azt általában jónak gondolom, és amit mások számára is követendőnek tartok. Kérdéses persze, mennyire sikerülhet, de törekedni kell rá. Például reggelente én nem kocsival járok be dolgozni, hanem gyalog. Ez körülbelül húszperces sétát jelent.

– Azóta, hogy tagja lett a testületnek?

– Nem. De azóta tudatosabban választom az autó helyett a gyaloglást. A testületi tagság nagy tekintélyt kölcsönöz nekem, amire nem biztos, hogy érdemes vagyok, de megpróbálom megszolgálni.

– Kicsi környezetvédelem, kicsi testedzés, kicsi felelősség a jövő, a következő nemzedék iránt?

– Pontosabban: környezetvédelem is, testedzés is, felelősség is a jövő, a következő nemzedék iránt.

– Kíváncsiak a konzumidióták az önök egészséges életet, a jövőt propagáló személyes példamutatására? Kíváncsi önökre a konzumidiotizmust életre keltő, életben tartó sajtó? Amiről beszél, az éppen ellene hat a médiát életben tartó, a fogyasztást mindenekfölött üdvözítőnek beállító reklámnak, pontosabban szólva a reklámozónak.

– Ennek ellenére nem mondhatunk le a személyes példamutatásról, ez meggyőződésem.