Korszakhatárhoz érkeztünk

– A laikusnak úgy tűnik, hogy a nyugati államok egymás közötti kapcsolatait szabályozó szerződések és jogszabályok annyit sem érnek már, mint a papír, amire kinyomtatták őket. Hogy jutottunk idáig?

– A nemzetközi jog több ezer éves, folyamatosan fejlődő jogrendszer, amelynek megvannak a sajátosságai. Alapvetően eltér az államok életét szabályozó belső jogtól, ahol a közjogban alá-fölé rendeltségi viszonyok uralkodnak, hatóságok és intézmények őrködnek a jogszabályok betartásán, betartatásán. A nemzetközi jog ezzel szemben mellérendeltségen alapuló, decentralizált jogrendszer, szabályait jórészt azoknak kellene betartaniuk, akik megalkották őket, vagyis az államoknak. Ám ahogy a világ változik, úgy a nemzetközi jognak is vannak korszakai. Ma annak lehetünk tanúi, hogy valószínűleg korszakhatárhoz érkeztünk. A jelenlegi folyamatok mélységét, irányát valószínűleg csak tíz-húsz év múlva tudjuk majd teljesen átlátni.

– A korszakváltás tünete volna, hogy az Európai Parlamentet ma már inkább tekinthetjük egy maffiahálózatnak, mint uniós intézménynek? Erre utalna, hogy az Európai Bizottság elnöke SMS-ben állapodik meg milliárdos vakcinabeszerzésről, és senki nem kérdezi meg, hogyan képzelte ezt?

– Amióta világ a világ, a döntéshozókat mindig megkörnyékezték. Így van ez az Európai Unió intézményeiben is. Magyarországon felmerült, hogy szigorítani kellene az uniós korrupciós és összeférhetetlenségi szabályokat, de valamiért a többi ország ezt nem tartja olyan fontosnak, mint mi. Így pedig nehéz támogatókat gyűjteni ahhoz, hogy napirendre kerüljön a kérdés. Az Európai Parlamentben ülő képviselők sem vetik fel a problémát, hiszen nekik az önmagukra vonatkozó szabályokat kellene szigorítani, ami senkinek nem kellemes. Az elzárkózásban nyilván szerepet játszik, hogy közelednek az európai parlamenti választások, és a döntéshozók úgy érzik, jobb most nem bolygatni az ügyet. Ám ezek a jelenségek azt mutatják, hogy a nyugati civilizáción belül, Kamcsatkától Észak-Amerikáig, az Európai Uniótól Oroszországig nagyon komoly társadalmi válság van, minden más, a gazdasági, politikai és jogi válság is ebből következik. Az európai kontinentális és az angolszász jogrendszertől eltérő jogrend szerint működő államok, például Kína, India vagy az arab világ országai érdeklődéssel figyelik, miként alakulnak a dolgok a nyugati civilizációban. Sajnos a szövetségi rendszereken, az unión és a NATO-n keresztül ennek mi is részesei, a folyamatok elszenvedői vagyunk.

– Vagyis el kell fogadnunk, hogy nem lehet semmit tenni a mindent felemésztő uniós korrupció ellen? El kell fogadni, hogy szinte minden gazdasági, politikai kérdésben a lobbisták befolyásolják az ügymenetet?

– Jelenleg rendkívül lazák a lobbitevékenységre vonatkozó szabályok az EU intézményeiben. Ha valaki azt mondja, ő lobbizással foglalkozik, akkor elég kiváltani a hivatásoslobbista-igazolványát, és máris bejárása lesz minden uniós intézménybe; azzal tárgyal, akivel akar. Ezt az uniós tisztségviselők valamiért különösen progresszív vívmánynak tartják, és rettentően büszkék rá. Én nem tartom helyesnek ezt a gyakorlatot.

– Ezek a szabályok nem amerikai mintára születtek meg?

– Az uniós jog- és intézményrendszeren valójában a francia hatás érződik leginkább. Ám a gazdasági, kereskedelmi és lobbiszabályok a rendkívül laza angolszász mintára születtek meg.

– Csakhogy mára a politikai nyomást gyakorló lobbiszervezetek, az NGO-k tettek szert a legnagyobb befolyásra. Miért?

– Az Európai Unió intézményein belül az a közvélekedés, hogy a civil szervezetek nagyon fontos kellékei a modern demokráciának. Persze vannak nemes ügyekért küzdő civil szervezetek, amelyek fontosságát nem vitatja senki. De vannak olyanok is, például számos jogvédő szervezet, amelyek irányítani akarják a politikát és a jogrendszer alakulását. Növeli ezek befolyását, hogy az EU döntéshozó intézményeiben középszinten nagyon sok olyan ember ül, aki éppen ebből a civil világból került a posztjára. Széles kapcsolatrendszer, valamint érzelmi és világnézeti szálak fűzik őket e szférához. Úgy gondolják, hogy az uniónak küldetése van a világban. Az amerikaiakhoz hasonlóan ők is úgy vélik, hogy példát mutatnak a világ többi részének, ezért őket kell követnie mindenkinek. Miután saját nézeteiket tartják egyedül üdvözítőnek, szerintük minden más gondolat veszélybe sodorja a nyugati civilizációt, amit nekik kell megvédeniük. Ez aztán tovább táplálja azt a mély válságot, amely a nyugati civilizáción belül kibontakozóban van.

– Ebből fakad az a birodalomépítési láz is, amely áthatja az uniós tisztviselőket és tisztségviselőket is?

– Ők nem látják magukat birodalomnak, sőt azt sem szeretik, ha valaki birodalmi törekvést említ velük kapcsolatban. Ha nagyon muszáj, akkor azt mondják, hogy az Európai Unió nem olyan, mint a korábbi birodalmak, mert jó szándék vezérli. Amerikai sugallatra azt állítják, hogy egyedül a nemzetállamok felszámolása biztosíthatja a békét és a jólétet a kontinensen, megakadályozva, hogy háborús konfliktusba torkolljanak a nemzetek közötti érdekellentétek. Ez a magyarázata annak is, hogy ma már csaknem minden kisebbség különleges figyelmet élvez az unión belül, csak a nemzeti kisebbségek nem számíthatnak szinte semmiféle védelemre, különösen a tízes évek közepe óta. Hiszen az nem valószínű, hogy az LMBTQI-emberek önálló államot akarnának létrehozni. A feminista szervezetek sem akarnak amazonállamot alapítani. Ám a nemzeti kisebbséghez tartozó közösségekben esetleg felmerülhetnek autonómia- vagy elszakadási törekvések. Ezt veszélyesnek ítélik az uniós tisztségviselők, hiszen veszélyeztethetik a kialakult status quót.

– Ma már nyilvánvaló, hogy az uniós intézmények egyre-másra csorbítani igyekeznek a nemzetállamok szuverenitását, messze túlterjeszkednek azon a hatáskörön, amit az alapszerződés vagy akár a lisszaboni szerződés kijelöl nekik. Joggal érezheti a laikus ezt is jogtiprásnak?

– A nyugat-európai elit meghatározó része valóban az uniós integráció elmélyítésén, kiterjesztésén, egy föderatív európai állam kiépítésén dolgozik. Ezt a célt szolgálja az is, hogy igyekszik az uniós jogot egyfajta szövetségi jogként a nemzetállami jogrendszerek fölé helyezni. Ez a folyamat leginkább az európai bíróság ítéletein keresztül halad előre. Az uniós alapító szerződések értelmében az unión belül szabadon mozoghatnak az áruk és szolgáltatások, valamint a tőke és a személyek, azaz a munkaerő és a vállalkozások. Az európai bíróság erre hivatkozva megállapíthatja, ha egy tagállami intézkedés ezt akadályozza. Ilyen jogi helyzetet eléggé könnyű összehozni. Ha megtörténik, akkor szinte korlátlanul lehet úgynevezett bírósági esetjoggal tágítani az unió integrációs lehetőségeit.

– Az Európai Bizottság is az áruk szabad áramlásának megsértésére hivatkozva indított pert Magyarország ellen a gyermekvédelmi törvény visszavonása érdekében. A bizottság mellé beszállt a perbe tíz európai állam is. Megvédhetjük-e a gyermekvédelmi törvényt, ha elveszítjük ezt a koncepciós eljárást?

– Ismerve az európai bíróság kapcsolódó esetjogát, ezt az ügyet Magyarország, legalábbis a fontosabb pontokat illetően, jó eséllyel elveszíti majd. Ennek egyik oka, hogy az EU elitjében és a nyugat-európai országok többségében a szexuális kisebbségek jogvédelmének ügye mára lényegében eldőlt. Ebből az is következik, hogy úgy gondolják, a kiskorúakat ettől nem kell megvédeni. A másik ok az, amit korábban mondtam, hogy az európai bíróság a belső piac védelmére, vagyis például az áruk és szolgáltatások szabad mozgására, közte reklámpiaci és audiovizuális szabályokra hivatkozva valószínűleg megtalálja majd az uniós jogalapot a magyar törvénnyel szemben. Más kérdés persze, hogy az Európai Unió természetesen nem csuklóztathatja a végtelenségig az egyes tagállamokat, Magyarországot sem, mert azzal magát is meggyengíti, ami a jelenlegi helyzetben csöppet sem kívánatos.

– Az orosz–ukrán háború számos területen felgyorsította a változásokat. Arra is ráirányította a figyelmet, mennyire sérülékeny az Európai Unió gazdasága, társadalma. Érinthetik a változások az európai jogrendet és jog­gyakorlatot is?

– Természetesen. Maga a háború kitörése és alakulása szintén a nyugati civilizáció mély válságát mutatja. A tét óriási, amit érzékelnek a nagyhatalmak is. Ha ebben a konfliktusban nem a nyugati világ győzne, akkor egyértelműen két- vagy többpólusú világrend jönne létre. Nagyjából olyan helyzet alakulna ki, mint 1946-ban, Churchill fultoni beszéde után, a hidegháború idején. Le kellene rakni az új világrend alapjait jelentő, az együttműködést megalapozó szabályokat. Ehhez persze egyezségre kellene jutniuk az egymással szemben álló szekértáboroknak.

– És ha sikerül győznie a NATO-nak?

– Az szintén változást hozna. Győzelem esetén is meg kellene újítani a szabályokat, jelentősen megerősíteni a jogrendet az amerikai típusú nyugati berendezkedés stabilizálására.