Kosár és fűrészpor
Trianon ilyen-olyan formában, főként torzóban, újkori történelmünk origója, megkettőzött nulla, bizarr történelmi toalettjelzés, ahol azóta se működik a lefolyó. Egészen más kataklizmát okozott, okoz, mint egykor Mohács. Azóta nemzeti nagy létünk és halálunk kárára Trianon folyamatosan ismétlődik a mai napig, elég arra gondolni, ami történt s történik azóta is a Zeusz cédája Európában. Megtapasztalván ezt, az embernek ökölbe szorul a keze a tehetetlenségérzéstől: látván, lassan hogyan vonatik kétségbe, romboltatik le, főként kívülről, hitvány, csekély belföldi „szolidaritással” a Szent István-i életmű, Zrínyi, Balassi, a Hunyadiak és a többiek kereszténységet védelmező küzdelme, hogyan omlik porrá, akár a Notre-Dame szenvedélyesen lángoló teteje. Minden hiába lett volna? Ugyanakkor miért a költészet, ha béna vagyok megírni mindezt egy ilyen Isten adta nyelv birtokában, mint a miénk? – tette fel a kérdést Döbrentei Kornél. A március 15-én Magyarország Babérkoszorúja díjával kitüntetett költővel beszélgettünk.
– Mit jelent a Magyarország Babérkoszorúja díj?
– Nem tagadom, némi elégtételt, történelmi igazolást, erkölcsi jóvátételt, úgy visszamenőleg, hogy az előrelépés reményét sejteti. Bár nem felkenten, de én ezt a kitüntetést azok nevében is vettem át, akiket igen hosszú ideig mellőztek meggyőződésükért, állhatatosságukért. Mondhatnám, liberális ellenszenvtől fojtogatva, a hazához való hűségükért. Számos írót, költőt, gondolkodót tartok számon, akik mélységesen érdemesek a babérkoszorúra. Természetesen ez az elismerés erőt ad, s ráadásul múltját tekintve számomra tisztább, mint az oly sok történelmi viszontagságot megért, manipulált Kossuth-díj. Ki tudja, hogyan vélekedne erről a Kossuth téri névadó. Főként a „jelenlétében” megtörtént ’56-os vérengzés után. Egyértelműbb az Alternatív Kossuth-díj, mert bár nem állami, de némely kényes politikai helyzetekben a nemzeti értelmiségnek nem volt más módja hathatósan kifejteni véleményét, valójában mi is a nemzet értékeit szolgáló szellemi teljesítmény. Konszenzus alapján odaítél egy számára, úgy is mint szabadságjoga számára, magasabb rendű elismerést. Erkölcsileg ez hatalmas dolog! Ellenállás volt a bolsevista erőszakos szellemiség ellen. Arról nem is szólva, érdemes volna összevetni az akkori Kossuth-díj-bizottságok összetételét. Kiknek a kezében volt súlyos évtizedekig? Szájamra nem veszem őket, nem sorolom. Sokan voltak. Már nincsenek? A babérkoszorú, amely a vallott, vélt igazságot képviseli, nem tűr hanyag történelmi felelőtlenségeket, nem enged meg össznépi amnéziát. A nép leválthatatlan, a túlélés érdekében nem hagyhatja, hogy a keresztfán végezze, bár mindenki hordja a maga keresztjét. Hitem szerint egy vérbeli költő nem viselheti el a feledés hanyag nyegleségét. Népe jövője veszhet rajta. És nem nyugodhatunk bele a gonoszokat felmentő jézusi mondatba: „Nem tudják, mit cselekszenek.” Másfelől pedig, ahogy más történelmi korszakokban, a sámánok, táltosok és egyéb kiválasztottak, így a költők is, kötelező sorsot, „elhívatást” kaptak a múlt megőrzésére, életben tartására, ezen kívül miféle sorssal eljegyezettség maradt volna, éppen a megmaradás érdekében, a költőkre még? Tudom, ez nem az amerikai reklámrendszer toplistás szövege. Sem a mostani európaié, mely hamis, álnok, mint lassan már minden Nyugaton. Végül is igen furcsa Európa halála. A Srí Lanka-i, malinai összehangolt kereszténygyilkosságok luciferes fényében különösen.
– Tavaly a könyvhétre jelent meg a Püski kiadásában a válogatott verseit összegző A harapófogó öblében című kötete. Miért a számvetés?
– A számvetés is kényszeres, néha ő parancsol, fogjuk rá. Adódnak időperiódusok, amelyeknek a gyümölcsei megértek, nem rothadnak ránk, mert cefre lesz belőlük, és akkor másféle igazságok szüremlenek ki. A verseket, 50 év termését, Szakolczay Lajos, neves irodalomtörténészünk állította össze, válogatta. Nagyon helyesen nem engedett beleszólást. Feltételes jövő időként kezelte a költeményeket. Gondolom, azt akarta, hogy a versek által részben leképeződjék az a kevésbé mennyei, inkább pokoli állapot, mely a magyarság kibeszéletlen, sajgó, megoldásra váró kérdéseit jelen idejű erővel idézi fel. A közérthetőség kedvéért: a harapófogó két szára a nagyhatalmak szorítását, a nemzet elnyomását jelenti, a kis öböl a magyar politika akciórádiuszát, „kompországságát”, kis terét. Talán egyoldalú ez a „szabadságharcos” beállítás, de írtam én a lét más, meghitt zugairól is szerencsés pillanatban fogant verseket, sok közülük nem kerülhetett be, már csak terjedelmi okokból sem. A lényeg, hogy egy szívósan végigélt történelmi folyamat sodrában közel kerültünk ismét egy elszánt magyar vezetés révén a Mátyás kori reneszánszhoz, amely a világnak lehet, fájdalmas, de nekünk felemelő. Merthogy kiérdemelt jussunk. Ma valamiképpen Európa jogos meghatározói vagyunk a kufár, trianoni köldöknéző, nyers érdekképviseletű nagyhatalmak ellenében. Például Franciaország, amely mindkét világháborúban alantasan viselkedett, miféle jogon játszik az európai nagyhatalmi sakktáblán? A kettős mérce nevében? A kettős mérce kétes értékrendje alapján Horthy kormányzó úr miért fasiszta? Megmentette például a pesti zsidóságot, de leszármazottaik vádolják a sztálini fasiszta felfogás nevében. És a kollaboráló Pétain marsall miért nem az? Másokról most ne is emlékezzünk. Akkor viszont ne restelljük bevallani: „jaj a legyőzöttnek”, és ebből következően: „amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.” Mindez a demokrácia nevében? Kösz! És akkor nem is beszéltünk a volt és új gyarmatosítók megrögzött, erkölcstelen világpolitikai, pénzügyi gyakorlata ellen.
– Mit vár a közeljövő választásától?
– A lényeg: Magyarország elsodorható, de nem megsemmisíthető. Volt, van és lesz. Nyilván ebben a Szűzanya gondviselése is szerepet játszik. Meggyőződésem. Félek, ritka emelkedésünket egy nemzetközi vízfejből beszélő világfölötti hatalom levághatja. Unottan csak annyit mond: bon appetit… A többi kosár és fűrészpor. Merthogy mindenki élni akar? Ilyen áron ezt tőlem nem várhatják el, ennél gazdagabb a minket körbeölelő Teremtés!
