– Artistacsaládba születtek, szüleik a Trio Cortez társulat tagjaként járták a világot.

Rippel Ferenc: – Édesapám és két társa alkották a Trio Cortez együttest. Spanyol kalózokként harcoltak egy láda kincsért rengeteg artista- és kaszkadőrelemmel. Ahhoz, hogy a szocializmus idején Nyugatra utazhassanak, nagyon nehéz volt a szükséges pecsétet és a kiutazási engedélyt megszerezni. Az impresszáriók később Svájcba, Angliába, és NSZK-ba hívták őket. Az együttes addig járt a közhivatalnokokhoz, amíg végül elengedték őket. Az utazás igazából akkortól lett nehéz, amikor megházasodtak.

Rippel Viktor: – Főleg miután a második gyerek, azaz én megszülettem. Onnantól sokkal nehezebben kaptak munkavállalási engedélyt is.

– Mikor dőlt el, hogy önök is artisták lesznek?

R. V.: – Négyéves korunktól szertornázni jártunk mindketten. Szépen haladt a tornászkarrierünk, de az élsport nagyon meggyötri a szervezetet, jöttek a kisebb-nagyobb sérülések.

R. F.: – De nagyon jók voltunk, azt is tedd hozzá. Csollány Szilveszter és Supola Zoltán korosztálya a miénk. Versenyekre jártunk, érmeket szereztünk.

R.V.: – Csak jöttek a sérülések, és a szüleink mondták, hogy lassan ideje lenne kitalálni, hogy mit szeretnénk. Elmondták, hogy ennek a szakmának mik a szépségei, lehetőségei és hátrányai. Végül ötödik osztályos korunkban felvételiztünk az Artistaképző Intézetbe. Tízéves korunktól a szüleink reggel héttől este tízig nem láttak minket. Reggel hétkor elindultunk az iskolába, délután pedig az Artistaképzőbe. Később már esténként a Madách Színház előadásaiban is részt vettünk. A szüleink sokszor csak onnan tudták, hogy otthon voltunk, hogy a konyhában a délben megfőzött fazék bableves reggelre elfogyott. Játszani nem maradt sok időnk. Talán ebből is adódik, hogy most felnőtt korunkban is folyamatosan kekeckedünk egymással. Azt hiszi, hogy erősebb nálam.

R. F.: – Közben nem, csak nagyobb és idősebb vagyok.

R. V.: – Megmaradt szerencsére ez a játékosság bennünk.

– Mi a különbség az akkori és a mostani cirkusz világa között?

– R. V.: – Harminc-negyven évvel ezelőtt Magyarország cirkusznagyhatalom volt. Olyan magyar csoportszámok voltak, amelyek világszerte emelték Magyarország hírnevét. Sajnos az utóbbi másfél évtizedben elindult a hanyatlás. Ennek az is lehet az oka, hogy a Magyar Artistaképző Intézet már nem önálló állami intézményként működik. A mi időnkben az intézetben volt egy erős alap, amit adtak a fiataloknak. A nyolcéves képzés során a gyerekek elsajátították a balettet, a színészmesterséget, a zsonglőrködést és az egyensúlyozást, majd jött a szakosodás. Ma utánpótlás igazából nincs. Ezenkívül régen sokkal nagyobb állami támogatást kaptak nemcsak a kőcirkuszok, hanem az utazó társulatok is. Ma mindenkinek önellátónak kell lennie, ami úgy tűnik, nem megy, de nem csak Magyarországon. 1990-ben, amikor az akkori cirkusznagyhatalomnak számító Szovjetunióban voltunk, jó művészeket képeztek, minden nagyvárosban állandóan telt házas kőcirkuszok voltak. Stabilan üzemeltek, mert olcsón tudták adni a jegyet. Mára ebből egyre kevesebb marad, nemcsak Oroszországban, hanem Kínában is.

R. F.: – Úgy tűnik, hogy a cirkusz világa két részre szakadt. Vagy megmaradt a hagyományos bohócos, állatos produkció cirkuszi számként, vagy a Cirque du Soleil-féle látványszínház felé tolódott el a műfaj. Az utóbbiban a táncszínházat látványelemekkel, énekkel és artistákkal ötvözték, így született egy új stílus.

– 1989-ben, húsz évvel ezelőtt debütáltak Miskolcon egy cirkuszi produkció keretein belül, később viszont a hazai cirkusz és varieté világából kimaradtak. Miért?

R. F.: – Annak idején úgy gondoltuk, hogy egy 8-10 hónapos cirkuszi szezon helyett inkább egy-két hétre vagy elutazunk egy-egy színpadi varietébe. Látni kell, hogy az évek során sajnos a magyar éjszakai élet és varieté megszűnt. Magyarországon semmiféle szórakoztató egység nincs, ahol komplett műsort adnának elő, csak egy-egy műsorszámot lehet látni, megrendelésre gyártanak műsorszámokat, ami már nem ugyanaz. A mai kornak megfelelően rengeteg céges rendezvény van, ahol a Magyarországon élő és mozgó sztárok és művészek úgymond hakniznak. Mi nagyon keveset vagyunk itthon, és ebből kifolyólag nagyon keveset is lépünk fel, de mi ezt a szót, hogy haknizás, soha nem használtuk. Még a legkisebb, legegyszerűbb étteremben is, ahol fellépünk, száz százalékot próbálunk teljesíteni, és megmutatni azt, amit mondjuk a párizsi Moulin Rouge-ban is.

– Sőt, évről évre emelik a tétet. Bátorságpróbával felérő világrekordokat állítanak fel, a honlapjuk, a www.rippel.hu is tanúskodik arról, hogy egyre hajmeresztőbb produkciókkal állnak a közönség elé. Ez a fajta extremitás a modern műfaj követelménye, vagy a közönség igényét próbálják kielégíteni?

R. V.: – A mai közönség teljesen más, mint a tíz-húsz évvel ezelőtti. Ma már csak úgy lehet labdába rúgni, hogy az ember minél több őrült dolgot talál ki. Ha bekapcsoljuk a tévét, szinte képtelen erőpróbákkal lehet találkozni, ezzel nehéz versenyben maradni.

R. F.: – Ezért találtuk ki a világrekord-sorozatot, ahol szinte az életünket kockáztatva hajtunk végre ilyen eszeveszett mutatványokat.

– Hol a határa ennek?

R. F.: – Nem szeretnénk a végsőkig elmenni. Az már felelőtlenség lenne.

R. V.: – Itt nincsen playback. Ez a fajta munka nagyon stresszes, mind szellemileg, mind testileg. Nívósabb helyeken hibalehetőség sincsen. Felkészültnek kell lenni. Ha tudjuk, hogy másnap előadás van, már előző este készülünk, hogy a megfelelő energia- és koncentráltság szintjén legyünk, hogy a száz százalékot tudjuk hozni, mert mi sem fiatalodunk. Természetesen a partnerrel való kapcsolat is nagyon fontos. Mi együtt nőttünk fel, ez is plusz erőt ad, egy szoros kötelék. Ha vannak is problémáink, ezeket át tudjuk hidalni. Ellentétben azokkal, akik ismeretlenül kerülnek össze.

– Hogyan élték meg, hogy külföldön előbb tettek szert hírnévre, mint itthon?

R. V.: – Sok munkánk van abban, hogy itthon valamilyen nevet elértünk. Ezt nem adták ingyen.

R. F.: – Nem egy „Ki mit tud?” alapján, gyors sikernek köszönhetően értük el a Rippel név mögött álló sikersorozatot. Végig kellett járnunk a ranglétrát. A Szovjetunióban eltöltött egy év egyik legjobb időszaka volt a pályafutásunknak, ott tanultuk meg a mostani kézen állós számunknak az alapjait is. Ez után rögtön jött egy éles váltás, amikor 1991-ben hat hónapra elmentünk a Bahamákra. Onnantól a tudásunk a szerencsével párosult. Eljutottunk a leghíresebb amerikai tévés műsorokba, a Rosie O’Donell Show-tól a Jay Lenon Show-ig. Mindig önmagunkat menedzseltük. Sokszor olyan munkát is vállaltunk, ami lehet, hogy anyagilag rosszabb volt, de erkölcsileg sokkal többet hozott.

– Fellépéseiken mennyire hangsúlyozzák, hogy Magyarországról jöttek?

R. V.: – Bár a kosztümünk színvilága nem piros-fehér-zöld, ha lehetőségünk van, mindig elmondjuk, hogy Magyarországról, Budapestről jöttünk. Brazíliában, amikor kimondtuk, hogy magyarok vagyunk, rögtön mondták, hogy „Puskás, Puskás”. Hihetetlen élmény, hogy vannak olyan magyarok, akiket az egész világ ismer.

R. F.: – Amilyen kis ország vagyunk, olyan erős és nagy művészeink vannak. Külföldön például Lajkó Félix megtölti a stuttgarti 1500 fős operaházat, de Sebestyén Márta sikereiről is beszélhetnénk. Lettország és Örményország úgy döntött, hogy a külföldre szakadt nagy sztárjait hazahozza, és ezzel erősíti az országimázst. Ez itthon is nagyon jól tudna működni.

– Húsz éve vannak a szakmában, a technikai nyugdíjkorhatár ezen a pályán 25 év. Tervezik a színpadtól való visszavonulást?

R. V.: – A színpadot nem nagyon szeretnénk elhagyni. Ha majd a testi felépítésünk nem teszi lehetővé, hogy megmutassuk, akkor váltani fogunk, de szeretnénk minél tovább a színpadon maradni. Emellett vannak egyéb elképzeléseink is. Egy művészképzést szeretnénk Magyarországon elindítani. A tudásunkat szeretnénk átadni egy művészeti akadémia keretein belül.

R. F.: – A fellépéseken túl egyébként elvállalunk minden jótékonysági rendezvényt, amit időnk és a lehetőségünk enged. Megpróbáljuk kihasználni a nevünket és ismertségünket arra, hogy segítséget szerezzünk, mint a Tűzoltó utcai 2. számú gyermekklinika esetében. Rendszeresen járunk ide egy úgynevezett Rippel-vizitre, ami abból áll, hogy hetente vagy kéthetente bejövünk, és a klinikán lévő osztályokat körbejárjuk.

– A külföldi varieték világában népszerűek, miért pont itthon képzelik el a jövőjüket?

R. V.: – Több mint tízezer előadásnak és a külföldi sikereknek köszönhetően mára itthon is elismernek bennünket. Több állami kitüntetéssel jutalmaztak minket. A külföldi vendégszereplések mellett viszont mindenképpen itthon kamatoztatnánk a szakmai és közönségsikereinket. Büszkék vagyunk a magyarságunkra és a hazánkra, fontos, hogy ezt tudja a közönség.

Usztics Anna