Kövér László: Erőnk az összetartásban van

– Egyike volt azoknak, akik kimentették Magyarországot az összeomló szocializmus romjai alól. Ha a világ jelenlegi állapotát tekintjük, akkor jónak látja az irányt?

– A Jóisten kegyelméből valóban egyike lehettem azoknak, akik valamit tehettek hazájuk sorsának jobbra fordulásáért. A jelenkor mérlegét a választók vonják meg, a valódi ítéletet pedig majd Ő mondja ki, akitől az esélyt kaptuk. A három és fél évtizeddel ezelőtt előttünk álló jövőt illetően bizonyosan bennünk, a Fidesz generációjának tagjaiban volt a legtöbb illúzió. Minden tisztának és egyszerűnek látszott. Társadalmi átalakulásról, a demokratikus politikai rendszerek felépítéséről folyt a diskurzus, a világot demokratikus és kommunista berendezkedésű államokra, a magyar közélet szereplőit pedig „komcsikra” és demokratákra osztottuk. Nyilvánvaló volt, hogy ki melyik térfélen játszik, mik a szabályok. A honi viszonyokat illetően az SZDSZ – akkor árulásnak hitt – összefogása a kommunista utódpárttal viszonylag hamar elindított bennünket a mélyebb összefüggések megértése felé. A nagyvilágban viszont csak mostanság kezd derengeni, hogy hol is húzódnak az igazi – nem pusztán politikainak tekinthető – frontvonalak. Mára oda jutottunk, hogy egyáltalán az államok puszta léte is kérdésessé vált. A technikai és a vele párhuzamosan zajló gazdasági változások eljutottak arra a szintre, hogy a világ gazdasági érdekcsoportjainak pénzben mérhető hatalma és különböző módokon érvényesített befolyása összemérhetetlenül nagyobb, mint a világ államainak a döntő többségéé. A magánérdekek, a magánhatalmak és a legitim, beazonosítható politikával és vezetőkkel rendelkező államok között zajlik a világ további folyását eldöntő küzdelem. Kérdés, hogy az államokat mikor szervezik ki alólunk vagy fölülünk, és mikor leszünk úgy a magánérdekek foglyai, hogy közben nemcsak hogy nem vesszük ezt észre, hanem az állammal szembeni folyamatos – amúgy a magánérdekek által manipulált – „emberijogászkodásunkkal”, a szabadság félreértéséből fakadó követeléseinkkel mi magunk ágyazunk meg annak, hogy az államnál megfoghatatlanabb hatalmaknak legyünk kiszolgáltatva.

– Úgy érti, hogy hatalmi struktúrák és nem államok vagy ideológiák versenyeznek?

– Az ideológiák szemlátomást lassan kikopnak a politikából. Már csak elvétve hivatkozik a politika a munkásosztályra vagy a középosztályra, ezek a kategóriák elvesztették a jelentőségüket számára. Ma már, amennyiben ideológia egyáltalán szóba kerül, akkor az az emberijogizmus, ami tulajdonképpen a kommunizmus helyét vette át. A különbség annyi, hogy a kommunista ideológia legalább ígért valamilyen meseszerű földi mennyországot, a munkásosztályt jelölve ki arra, hogy a világ vezető erejévé váljon, amely megváltja a szegényeket és az elnyomottakat. Mára a munkásosztály és az elnyomottak helyét különböző kreált kisebbségek, mesterségesen létrehozott pszeudoidentitások vették át. Mindenkit be kell terelni valamilyen – akár egymás ellen is kijátszható – áldozati csoportba, hogy egy amorf lázadásban bármikor káoszba dönthessék az adott politikai intézményrendszert. Teljesen mindegy, hogy éppen baloldalinak vagy jobboldalinak mondott politikai erő van-e kormányon, az államok szétmorzsolása, illetve korlátlanul manipulálhatóvá tétele a cél. Itt már nem a közösségnek ajánlanak földi üdvösséget, hanem mindenkinek külön-külön egy privát mennyországot, minden terhes, zavaró kötöttséget kizáró „safe space”-t, ahol mindenki háborítatlanul csodálhatja önnönmagában a „jó embert”. Végül ez is egy ideológia, azonban köze sincs ahhoz, ami több mint száz éven keresztül az európai vagy a nyugati politikát uralta.

– Nemrég Kínában járt, ahol a kínai vezetőkkel való találkozója után arról beszélt, hogy a jövő és a jelen nagy kérdéseit illetően egyetért a pekingi és a budapesti kormány. Gondolta volna valaha, hogy egy nap a kínai álláspont közelebb kerül a magyarhoz, mint az amerikai?

– Azt tekintetbe kell venni, hogy 34 év alatt többet változott a világ, mint az elmúlt 340 évben összesen. Az egyetértés pedig arra vonatkozik, hogy egyaránt elutasítjuk, hogy a világ ismét egymással szemben álló blokkokra szakadjon, ehelyett minél szerteágazóbb gazdasági és politikai kapcsolatokra törekszünk. Harmincnégy évvel ezelőtt sok mindenre nem gondoltam, ami ma realitás, és mondhatom, hogy vannak számomra annál kellemetlenebb realitások is, mint hogy kénytelen legyek elismeréssel adózni mindazért, amit a kínai állam a saját polgárainak a boldogulása érdekében tett. Fiatal koromban Kínát illetően évről évre azt latolgatta a világ, hogy sikerül-e az államnak saját népét egyáltalán megfelelően élelmezni. Ma pedig ott tartunk, hogy emberhez méltó életet, békét és biztonságot teremtett 1,4 milliárd polgára számára, a világ második legnagyobb gazdasági erejeként pedig megfelelő politikai súllyal és ambícióval bír ahhoz, hogy a világ bármely táján megjelenjen mint egyenrangú és tiszteletet ébresztő, tiszteletet követelő, másoknak tiszteletet adó partner. Erről szól az Övezet és út kezdeményezés és a közép- és kelet-európai országoknak tett együttműködési ajánlat is, amelyre Magyarország az elsők között mondott igent. Természetesen Kína sem jótékonykodni akar a világban, hanem a saját érdekeit érvényesíteni, mint ahogy Magyarország is azt kell hogy tegye. Kína nekünk nem minta, sem pedig „rendszerszintű rivális”, ahogy a brüsszeli bürokrácia fogalmaz, hanem befektető, kereskedelmi partner, illetve a globális kihívásokról folyó párbeszéd fajsúlyos szereplője, akit megillet a méltányos megítélés. A közöttünk levő földrajzi távolság, a kultúránk, társadalmi és politikai berendezkedésünk közötti jelentős különbségek nem szabad hogy megakadályozzanak minket annak kimondásában, hogy mindezek dacára az esszenciális kérdésben közösek az elveink, a nézőpontunk és az érdekeink is.

– A kínai utazáshoz hasonló vizitekkel a Fidesz már nemcsak a hazai, hanem az európai ellenfelek haragját is feltüzelte. Miközben rengeteg kritika éri önöket azért is, mert liberálisból keresztény-nemzetivé lettek.

– A valóság az, hogy a Fideszt szabadelvű, de alapvetően nemzeti elkötelezettségű társaság hívta életre. A 37 fős, szűkebb értelemben vett alapító közösség, illetve a 22 fős első országgyűlési képviselőcsoportunk körében a nemzeti-keresztény szellemiség a kezdetektől jelen volt. Ezt képviselte például Németh Zsolt, Tirts Tamás, Sasvári Szilárd vagy Papp János. Ők a kommunizmus évei alatt is gyakorolták a hitüket. Németh Zsolt és sokan mások már 1990 előtt is jártak Erdélybe, próbáltak az egyházi közösségeken keresztül kapcsolatot építeni az ottani magyarokkal. A Fideszben tehát sosem volt kérdés, hogy fontos számunkra a hazánk, a nemzeti érdek képviselete. Az azonban tény, hogy a Fiatal Demokraták Szövetsége megalapításának éjszakáján Stumpf Pista barátunk föltette a kérdést, hogy milyen értékrendet valló szervezetet kívánunk létrehozni. Mi azt a választ adtuk, hogy a KISZ-szel szemben szeretnénk alternatívát teremteni. Aki nem akar oda tartozni, az csatlakozzon hozzánk, majd ha szabadon lehet szervezkedni, mindenki megtalálhatja a neki megfelelő ifjúsági szervezetet. A Fideszt megalapító magból már másnap többen kiléptek, mert féltek az állampárt megtorlásától, megint mások később azért váltak ki a gyorsan 1000-1500 fősre növő szervezetből, hogy csatlakozzanak az MDF-hez, a Magyar Radikális Párthoz, a kisgazdapárthoz vagy éppen a szociáldemokratákhoz, legvégül pedig az SZDSZ-hez. Akik elmentek a Fideszből, azok nem véletlenül mentek el, akik pedig csatlakoztak, szintén nem véletlenül tették. A Fidesz ugyanis 1990 után abba a kényszerhelyzetbe került, hogy parlamenti pártként konkrét politikai kérdésekre, törvény-előterjesztésekre kellett konkrét válaszokat adnia, amelyek egyúttal értékválasztást is tükröztek. A menet közben meghozott döntéseink formálták identitásunkat. Ehhez hozzátartoztak olyan élmények, mint Antall József első beszéde, amikor kijelentette, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni. E gondolat igazi jelentőségét azonban csak négy évvel később, egy ellentétes előjelű mondat hatására értettük meg, amikor Horn Gyula hasonló székfoglaló beszédében fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ő bizony tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke akar lenni. Ekkor már sejtettük, hogy a döntő politikai törésvonalat – az előző hatalom kádereinek törvénytelenül szerzett előjogaikhoz való ragaszkodásából fakadó konfliktus mellett – a nemzeti kérdés határozza meg a jövőben is.

– Sokak szemében pedig Kövér László így lett hosszú hajú lázadóból az egyik utolsó konzervatív úriemberré a parlamentben. Házelnökként mintha tényleg szigorúbban ítélne, mint ahogy azt a fiatalabb önmaga tenné.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ebben a tekintetben én változtam többet. Az a drasztikus átalakulás, ami a világban végbement, az emberi minőséget sem hagyta érintetlenül. Az ellenzék körében fel-felbukkanó „ordibálnokok” mutatják a civilizációs normáknak azt a leépülését, amelyet a teljes nyugati világban megfigyelhetünk. Amikor ’90-ben a taxisblokád utáni napokban a napirend előtti hozzászólásában Orbán Viktor a Fidesz frakcióvezetőjeként kijelentette, hogy a „kormány hazudott”, akkor hatalmas felhördülés hallatszott az MDF részéről. Miután jó emberi viszonyban voltunk egymással, a folyosón szóba is került Viktor felszólalása. A kisgazdák, a kereszténydemokraták is mind föl voltak háborodva, hogy lehet ilyen durva szavakat használni. Teljesen más világ volt akkoriban. Még a szocialistákkal is – akik között komolyan vehető közgazdászok, művészek, akadémikusok ültek – lehetett az alapvető tisztelet hangján, értelmesen vitatkozni. Innen jutottunk el oda, hogy az ellenzéki képviselők – érdemi politikai mondanivaló hiányában – mára leszűkítették a tevékenységüket a miniszterelnök és a kormánypárti képviselők pocskondiázására, emberi méltóságának és erkölcsi integritásának tagadására. Már régen nem számítanak a tények, nem lehet érdemi vitát folytatni, pedig volna miről. A lényeg, hogy ha a kormány valamit állít, akkor teljesen mindegy, hogy arról a valóság mit mond, nekik a szöges ellentétét kell állítaniuk. Itt is, máshol is hideg polgárháborúvá alakult a demokratikus politizálás, aminek aztán egyenes következménye például az, ami Szlovákiában történt néhány hónapja. Amikor pedig a demokrata szavazók kétharmada azon sajnálkozik, hogy a Donald Trump elleni merénylet nem sikerült, akkor azt kell mondanom, hogy a demokráciának harangoztak. „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul” – így szól az Írás. Egyre vékonyabb jégen táncolunk.

– Apropó Trump. Osztozik a lelkesedésben a republikánus jelölt győzelmét illetően?

– Kiindulva abból, amit a demokrata kormányzat alatt Magyarország elszenvedett, azt tudom mondani, hogy amennyiben Trump elnök úr megválasztásával kapcsolatban egyetlenegy várakozásunk sem teljesülne, akkor sem kerülhetünk rosszabb helyzetbe, mint amilyenben idáig voltunk. Ilyen értelemben mindenképpen biztató, ami az Egyesült Államokban történik. Trump elnök megválasztását a hagyományos világ lázadásának tartom. A normalitáshoz, a hagyományos közösségeihez és a kultúrájához ragaszkodó átlagember egyfajta felkelését látjuk a sunyi, alattomos, de ugyanakkor könyörtelen árnyékhatalommal szemben, amelyik mára olyan fojtogató légkörűvé tette a nyugati világot, amihez képest a nyolcvanas évek kádári Magyarországa egy szabad levegőjű ország volt. A tudatipar különböző eszközeivel megcsinálják azt, ami a kommunistáknak hatékony eszközök híján nem sikerülhetett: lebontják a hagyományos kultúrát és atomjaira zúzzák a hagyományos társadalmat. Tovább is mennek, mint a kommunisták, akik a múlt eltörlése jegyében csak új építményt akartak húzni a több ezer éves civilizációs alapokra, a luciferiánus mai baloldal – amelynek legerősebb politikai képviselője a Demokrata Párt – már ezeket az alapokat töri fel. Ehhez képest Trump győzelme szinte az utolsó esélyt hozta el a Nyugat számára. Persze nem gondolom, hogy Trump elnökkel mindenben egyet fogunk érteni. Nagyon sok kérdésben különbözik az álláspontunk. Felidézném azonban azt a fölszabadító erejű kijelentését, amellyel előző megbízatása alatt világossá tette, hogy többé nincs ingyenebéd a kollektív védelem vonatkozásában. Akkor azt kellett volna mondania Európának, hogy „elnök úr, köszönjük, és amennyivel többet költünk saját védelmünkre, annyival kevesebbet várunk el az Egyesült Államoktól, tehát ennyivel kevesebb törődést kérünk egyéb ügyekben is”. Ez összecsenghetett volna azzal, amit Macron elnök Európa stratégiai autonómiájának szükségességéről mondott, csak éppenséggel nem tartotta magát ehhez a gondolathoz. Azaz hogy mi nem vagyunk az Egyesült Államok része, nekünk nem kell minden körülmények között az Egyesült Államok geopolitikai vagy gazdasági érdekeit követni. Csakhogy a Macron által szavakban kívánatosnak tartott stratégiai autonómiához szuverén politikusok kellenének – lásd De Gaulle-t –, akiket viszont ma nem nagyon találni. Megvásárolt vagy fogott embereket, ügynököket vagy karrierista tökmagjankókat annál többet.

– Az elmúlt éveket a Fidesz végig a tűzvonalban töltötte. Nem tette próbára az egységet, az alapító közösségen belüli kohéziót?

– A kihívások inkább megerősítették, mondhatom tehát, hogy minden rendben van. A mai napig valódi baráti kapcsolat köt minket egymáshoz. A Fidesz erejét éppen az adja, hogy több mint három és fél évtized óta egy egyívású, közös élményeken edződött mag határozza meg a működését. Nyilván nem vagyunk együtt annyit, mint annak idején. Mindenkinek rengeteg a munkája, ami után a családja körébe vonul vissza. Ritkábban találkozunk, de ismerjük egymás gondolatait, és számíthatunk egymásra. Ez a bajtársi közösség nemcsak Magyarországon, hanem tágabb kitekintésben is rendkívüli és értékes, és kitüntető érzés idetartozni.

– Ez az összetartás, azaz a belőle fakadó erő továbbadható? Hogy látja a párt jövőjét?

– Ami valaminek az erőssége, az egyben a gyengéje is. 2002 után a polgári körökön keresztül nálunk idősebb generációk tömegei csatlakoztak a Fideszhez. A taglétszám hirtelen háromszorosára duzzadt, ami után kétharmad részben az újonnan csatlakozottak alkották a pártot. A mag összetartását azonban nem zilálta szét, hogy sokkal többen lettünk – ellenkezőleg: a tágabb közösség számára is ez vált mintává. Tehát ez a fajta kohézió most nyilvánvalóan versenyelőnyt jelent mindenki mással szemben. De elérkezik az a pillanat, ha másért nem, a biológia törvényei miatt, amikor radikális nemzedékváltásra lesz szükség a Fideszben. Az akkor a helyünkre lépők felelőssége lesz eldönteni, hogy mit akarnak megtartani abból, amit tőlünk vesznek át, és min akarnak változtatni. Tehetségük és szorgalmuk pedig meghatározza majd, hogy mire lesz lehetőségük. Sok fiatal élvonalbeli politikus van már most is a Fideszben és a kormányzatban, akikre rá lehet bízni az ország vezetését a jövőben is. Akkor, amikor mi már a boldog nyugdíjas éveinket éljük, és csak az unokáinkkal leszünk hajlandók foglalkozni. De ez az idő még nem most van.