– A digitalizált világban a gyerekek mennyire befogadóak a hagyományőrzés, a magyar népzene iránt?

– A gyerekek ma is pontosan ugyanolyanok, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt voltak. Óriásit téved, aki azt hiszi, hogy a gyerekeknek az kell, ami a médiában gyerekműsor címszó alatt megy, ahol a mesehős az egyik pillanatban még tengeralattjárón, a másik pillanatban már űrhajón száguld. Nem. A gyerekek úgy fogják fel a világot, ahogy a felnőttek, csak kicsiben. Van például egy játékunk, a huszáros játék. Sokan legyintenek, hogy „ugyan, ki ismeri ma már azt a szót, hogy huszár!”. Ez tévedés, ugyanis a mai gyerekek abban a pillanatban visszaváltoznak igazi gyermekké, amikor bevonjuk őket a játékba, és rögtön huszárok, falubeli leányok lesznek. A gyerekek értik és megélik a hagyományokat. A felnőttek változtak meg, nem a gyerekek. Hiányolom, hogy kevés jó gyermekműsor van a televízióban. Egyre több szülő talál ránk, akik azt mondják, nem a tévén szeretnék felnevelni a gyermekeiket. Nagyon fontos, hogy a gyermek tíz éves koráig minél jobban megismerkedjen a hagyományok alapjaival, és a körülötte lévő világgal is így kezdjen ismerkedni.

– Mi a véleménye a gyermektévé-csatornákról?

– Én a diavetítés és az elmesélt mesék híve vagyok. Sajnos sokszor kényszerül arra a szülő, hogy a tévével kösse le gyermeke figyelmét. Azt gondolom, a fejlődő gyermek idegrendszerére ez rendkívül káros. Gyakran előfordul – hallom pedagógus kollegáktól –, ha egy nebulónak írnia kell egy fogalmazást vagy a saját szavaival kell elmesélnie egy történetet, akkor derül ki, hogy nincs szókincse. Kutatások, felmérések bizonyítják, hogy a tizenéves gyerekek jelentős része képtelen megoldani ezeket a feladatokat.

– Hogyan lehet népzenével a gyerekekben kialakítani a hazaszeretetet?

– Erre két konkrét példát is tudnék mondani. Az egyik ilyen a Csodaszarvas-játékunk. Ebben megismerkedhetnek a regöléssel, amely egy újévi hagyományunk volt, a fény köszöntése. A játék során később egy vadász megpróbálja elejteni a Csodaszarvast, de nem sikerül neki. Elmesélem a gyerekeknek, „ahogy a vadász üldözte a Csodaszarvast, egy gyönyörű erdőben találta magát, ami úgy megtetszett neki, hogy ezt a helyet választotta otthonául, és mi magyarok is így jutottunk el erre a vidékre, melyet ma úgy hívnak, Magyarország.” Hihetetlen, a gyerekeket mennyire leköti ez a játék. Még a különböző figyelemzavarral, magatartás-problémákkal küzdő gyerekek is érdeklődéstől csillogó szemmel nézik az előadást. A másik ilyen a huszáros játékunk, ahol a huszárok kardokkal, kis dobokkal, magyar zászlóval elmennek a csatába és megvédik a falubeli lányokat, a hazát. Ilyen játékokkal lehet őket bevonni a hagyományok megismerésébe. Hiszek abban, hogy aki ismeri, és őszintén szereti a „Hej, Dunáról fúj a szél” című dalt, az szereti a hazát és a nemzetet is.

– A gazdasági és kulturális értékválság magával hozhatja a nemzet öntudatra ébredését?

– Mindenképpen. Régen a szegény faluközösségek összetartottak egymással, mert gazdaságilag egymásra voltak utalva, és a szokásaik, a hagyományaik is összekötötték őket. Azóta azonban sokat változott a világ. A mai szegénység, és nemcsak a szó anyagi jelentésére gondolok, más. Minél szegényebbek vagyunk, annál inkább ki vagyunk szolgáltatva a romboló hatásoknak, és annál széthúzóbbak is vagyunk. Ennek ellenére hiszem, hogy lesz magyar felemelkedés! Rá fogunk ébredni, hogy csak magunkban bízhatunk, senki másban. Meg kell látni végre azt, hogy a pénz irányított erői szeretnék kultúránkat, hagyományainkat, nyelvünket, történelmünket eltüntetni – mindezt azért, hogy legyünk bárgyú fogyasztók, szegények és gyökértelenek. „Csak” ennyi az, amin változtatnunk kell. Történelmünk, kultúránk és nyelvünk a kapocs a mában egymáshoz, a múltbeli ősökhöz s jövőbeni gyermekeink, unokáink világához. És ez felemelkedésünk alapja is. Ezért kell, hogy a modern kor vívmányainak ismerete mellett ne felejtsük el népi és történelmi hagyományainkat.

– Miért fontos a hagyományőrzés?

– Régen a falusiak nem azért vették fel ünnepi ruhájukat, mert a falu hagyományai megkövetelték, hanem azért, mert vasárnap a templomba mentek és megtisztelték az alkalmat és egymást. A fiatalok is felöltötték legszebb ruhájukat, többek közt azért is, hogy ismerkedjenek, szórakozzanak, mulassanak. Tulajdonképpen majdnem minden népi hagyomány lényege a szórakozás. Talán csak a halál és temetéssel kapcsolatos szokások kivételek ez alól. Pünkösdkor, aratáskor, húsvétkor, farsang idején járták a falut az emberek. Ma már mindenki kinőtt a hagyományokból és faluhelyen is alig őrzik a szokásokat. Fontos lenne a hagyományőrzés, de nem úgy, hogy: „nézzétek, itt van a vitrinben, ez a mi hagyományunk, nagyon szép és nagyon kell szeretnetek.” Így soha nem fog sikerülni. A hagyomány csak úgy válhat az ember életének részévé, akár gyermekről, akár felnőttről van szó, ha élményszerűen átéli azt. Mi azért zenélünk, hogy a hagyományokat élményszerűen átadhassuk. Életünket az ősidőktől gyökerező hagyományaink irányítják. Édesanyáink, nagyszüleink olyan faluközösségben nőttek fel, amelyben a faluközösség irányító szerepe ott volt a tudatukban. Ez olyan, mint egy közös lelkiismeret. Hiszek abban, hogy kultúránkban a zenének, a táncoknak, a szokásoknak mind a mai napig irányító erejük van. Az a pici gyermek, aki eljön a műsorunkra, és elkezd néptáncot, népzenét tanulni, olyan felnőtté válik, aki tudja, hogy milyen óriási kincs van a birtokában. Nem lesznek olyan problémái, mint „Kihez forduljak, mihez kezdjek? Engem nem ért meg senki.” Nem lesz depressziós, nem fog kábítószerezni, mert egész másban találja meg az élet szépségét, értelmét, szeretetét.

– Honlapjukon olvasható, hogy a Kolompos együttest élénken foglalkoztatja a magyarság eredete, kultúrája, múltja, jelene, jövője. Hogyan látja Magyarország múltját, jelenét, jövőjét?

– Hiába élünk mindennap a gyermekek csodálatos világában, mindannyiunk életét átszövik a közelmúlt csalódásai. Emlékszem, a nyolcvanas években bárkivel kezdett el az ember beszélgetni, pillanatok alatt a politikára terelődött a szó. Akkor érződött, hogy valamilyen változás közeleg. Ma is ez a helyzet. Sajnos sokszor mi, Kolomposok sem azzal foglalkozunk, hogy mi legyen a következő mesejáték, amit feldolgozzunk, hanem azzal, hogy hogyan fogunk tudni ebből megélni. Nekünk nincs nagy médiahátszelünk, mégis elmondhatjuk, hogy egy népszerű együttes vagyunk. Legutóbb a Millenáris táncházban több mint ötszáz vendégünk volt. Szeretnek a gyerekek és a gyermekes családok, és ennek mi nagyon örülünk. Az ország kulturális és identitásválságban szenvedő, megnyomorodott emberekből áll. Hiszek abban, hogy amit mi teszünk, az egy fontos dolog az ország fejlődése szempontjából, még ha csak látszólag minimálisan is járulunk hozzá. Remélem egyre több fiatalhoz eljut értékes hagyományunk művelése, tisztelete és szeretete. Nem az a lényeg, hogy ne ismerjék, vagy ne szeressék a mai modernkor zenei világát, hanem az, hogy érzelmileg tudjanak kötődni régi zenéinkhez, szokásainkhoz. Ismerjék, mi az: mezőségi tánc vagy kalotaszegi tánc. És ha netán még táncolni is tudja, az már minden várakozást felülmúl. A meglévő kulturális, identitás-alapunkról kellene az országot újjáépíteni.

– Mi a Kolompos-együttes küldetése?

– Nagyon sok muzsikát, hajdani népszokást, dalt, táncot tanultunk meg az évtizedek alatt. A gyerekek lelkét leginkább óvodás korban lehet megfogni, hogy megszeressék a hagyományokat. Mi hivatásnak tekintjük a munkánkat. Nem „mi találtuk ki magunkat”, hogy gyermekes családoknak, gyerekeknek muzsikáljunk, véletlenül alakult így. A gyermek nem udvarias közönség. Rögtön reagál az előadásra. Abban a pillanatban, ahogy nem köti le a műsor, elfordul, beszélget. Vannak olyan finom hangulatú, zenéjű dalok, amelyeknek a szövegét egy gyermek még nem érti. Egy nagyvárosi, számítógép előtt felnövő gyermeknek, az hogy, „lám, megmondtam Angyal Bandi, ne menj az Alföldre” – az égvilágon semmit nem mond. Vagy az, hogy, „Repülj madár, repülj, Kibéden keresztül… Meg kell nekik magyarázni. A gyermeknevelés egy hosszú út, ami a szülők, a család, részben az óvoda és az iskola feladata. Egy kis részt mi is szeretnénk magunkra vállalni. Bár innen nézve úgy tűnik, a mai kultúrpolitika, az oktatáspolitika szerint ez másodlagos, lényegtelen. Pedig a szülőkben, nagyszülőkben igenis ott van az igény, hogy gyermekéből, unokájából egy egészséges nemzet- és hagyománytudattal rendelkező művelt fiatalt neveljünk. Mindannyian.

Tihanyi Tóth Kata