Krisztus ereje védelmez

Amikor a hívek petíciót indítottak az anglikán vallás főtemplomának meggyalázása ellen, David Monteith dékán azt válaszolta, azért engedélyezte a táncos partit, mert modern világunkban így lehet a templom a közösségi élet központja…

A ködös Albiontól csaknem 1800 kilométerre, tavaszi napsütésben battyogok Kerepes város keskeny járdáján a szilasligeti Szent László-templomba. Vasárnap kora reggel még kihaltak az utcák, ilyenkor csak azt viszik ki a paplan alól a lábai, aki halaszthatatlan ügyben vagy szentmisére jár. A tölgyajtó zsanérja hangosan zsírzóért nyikorog, de amint megnyitom, odabent elektromos gitár zendül, fuvola csendül, és az orgona dallamára dob pereg. Még üresek a padsorok, a szentély oldalairól Mária és Jézus jóságos, kőbe faragott tekintete fogad, miközben fent a karzaton a zenére ének is felhangzik: „Lelkem, áldd az Urat, egyedül őt, Zengj úgy, mint soha még.”

– Gyakoroljuk az énekeket, mert a mai befogadási szentmise lesz, ilyenkor még többen jönnek, habár a mi templomunk minden vasárnap tele van – mondja az orgonistalány, a nyolcadikos Dorka.

A 13 tagú templomi zenekart négy apa és 9 tinédzser alkotja, illetve mire megszámolnám őket, már 15-en vannak, mert kézen fogva beesnek a későn jövők.

– Elnézést – hebegi a fiú –, de tegnap kicsit sokáig tartott az este, édesanyám reggel nem győzött ébresztgetni – nyom puszit barátnője arcára.

Az iskolás korú Álmos szintén álmosan hangolja hegedűjét, aztán nyel egyet az ásványvizes palackból, hátha az segít. Az idő múltával mind gyakrabban nyikordul a templomajtó, tódul be a környék apraja-nagyja: fiatal családok karon ülő gyerekekkel, kamaszok márkás cuccokban, zselés frizurával és idősödő hölgyek fodros, de már besárgult fehér blúzban, az urak pedig a még a Vörös Október Ruhagyárban megvarrt öltönyükben. Többen is tálca házi süteménnyel vagy sajtos pogácsával, kétliteres üdítőkkel érkeznek, amit a sekrestyés Krieger Zsófia asszony meg a hatodikos Balázs fia közreműködésével az épület mögött felállított kerti sörpadokra szervíroznak a mise utáni agapéra.

A fiatal sekrestyés anyuka azt meséli, hogy sem ő, sem a férje, de a gyermekeik sem titkolják senki előtt, hogy rendszeres templomjáró istenhívők.

– Büszkék vagyunk fiatal és erős közösségünkre, amelyet a katolikus egyház szabályai és tanításai szerint hoztunk létre, és amelynek tagjai óvónők, irodisták, tanárok, tisztviselők, sportolók, vállalkozók. Szinte valamennyien Pesten dolgoznak – sorolja Zsófia asszony. – Nincs veszve az egyház, ez nem igaz! Tudja, mi kell hozzá? Néhány hitben és szeretetben élő ember, mint a gyerekorvosunk, Vaszil Laci és Nóri, a felesége, meg olyan elhivatott plébános, mint a mi 86 esztendős Frajna András atyánk.

– Kérem, segítsen már arrébb cipelni ezt a pingpongasztalt, mert útjában lesz a szeretetvendégségnek – szólít meg az orvosfeleség, Nóra asszony, és miközben rendezkedünk, elmeséli, közgazdasági diplomával eleinte bankvilági karrierre vágyott, végül a tanítói hivatásban lelt igazi kihívásra: most az egyik XVII. kerületi iskolában dolgozik, mellette hitoktatói képzésre jár.

Három saját gyermekük mellé nevelőszülői tanfolyamot végezve vették magukhoz az állami gondozott Andriskát, tovább javítva azt a világstatisztikát, miszerint a vallásos emberek vagyoni helyzetüktől függetlenül általában jóval több gyermeket nevelnek, mint a vallástalanok.

Próba után elektromos gitárját a karzaton hagyva a zenekarvezető, a város elismert gyermekorvosa, aki 1500 csecsemő és fiatalkorú egészségügyi ellátásáért felel, most a sekrestyébe igyekszik, rásegíteni a ministráló apróságokra a homokszínű köntöst, az albát. A legkisebb közülük ötéves, de a legidősebb sem több 14-nél; némely hétvégén egyszerre 15-en is „segítenek a pap bácsinak misézni”, szorosan egymás mellett állva a plébános mögötti, szerény méretű szentélyben.

Szinte kitágul a tekintetük, a padsorokban ülő szülőknek pedig a szívük, amikor áldozás előtt kezükben pici csengettyűikkel, akár apró énekesmadarak, csivitelésbe kezdenek.

– Szeretnénk a gyerekek számára már óvodáskorban vonzóvá tenni a szentmisét, ezért kapnak apró feladatokat, általuk pedig örömet sugárzó felnőtti figyelmet – mondja dr. Vaszil László, aki gyermekorvosi praxisa mellett elvégezte a teológiát, és szentelés előtt álló diakónusnövendékként segíti a plébános meg az egyházközség munkáját.

– És ha a gyermeket a szülők nem szentmisére, hanem inkább divatos bulikba, színes érzékenyítésekre hordják?

– Nézze, a gyermek mindig példát keres, és minden bizonnyal azt a példát fogja követni, amit ott lát és tapasztal, ahová a szülei elviszik. Ha oda viszik, akkor azt.

– Sőt, újabban helybe is akarják hozni óvodába, iskolába a szivárványos mutatványokat – nyomatékosít a beszélgetésünkbe bekapcsolódó nagycsaládos apuka. – Mi négy gyermeket nevelünk a feleségemmel, ha egyszer is be merik tenni a tűsarkú cipős szőrös lábukat az óvodába vagy az iskolába, én seprűvel verem ki onnan őket. A nevemet azért nem mondom meg, mert egy velejéig liberális multinál dolgozom, és még zokon vennék. A munkaszerződésben egyenesen tiltják a vallási megnyilvánulást. Megértheti, ahhoz, hogy jóra tanítsam a gyerekeimet, kenyér is kell az asztalra.

– Már a francia forradalom óta ki akarják költöztetni a Jóistent az emberek szívéből, de mindaddig hiába tiltják a keresztet, gúnyolják a hívő embereket, amíg az egyházat képesek vagyunk hitben és szeretetben élő családokkal, közösségekkel megtölteni – mondja erre a háromgyermekes Kovács István. – És ez a lényeg, mert a gyerekeimet én is eszerint akarom nevelni. Nálunk a csetelés, a bulizás, a Valentin-nap meg a veres karácsonyi télapó nem szerepel a listán, ahogy az állandó csavargás sem. Önálló, érték- és Isten-tisztelő embert szeretnék belőlük faragni, nem pedig mihaszna, drogos tévelygőt.

Elcsöndesedünk, kezdődik a liturgia.

A templom megtelt, a zenekar beállt a karzaton, a fénylő gyertyák halkan sercegnek. Az orgonista Dorka intésére az aranyfürtös ministránslányka megrántja a misecsengőt: „Keresztfához megyek”… – csendül a közös ének elektromos kísérettel.

A befogadási vagy szentségfelvételi szentmisén az egyházközség azzal a szándékkal fogadja be soraiba a jelentkezőket, hogy két gyakorlati esztendőt követően méltóak legyenek a bérmálkozásra és ha kell, a keresztelkedésre is. A 19 bebocsátást kérő közül hatan 40 körüli felnőttek, és nyolcan nincsenek megkeresztelve. A kommunizmus kísértete ma is ott kuncog és leskelődik az oltár mögött.

– Nagyböjtöt élünk – kezdi prédikációját a gödöllői vendégplébános, Balogh Piusz atya. – Kívánom, hogy szeretet és hit kísérje mindennapjainkat, a megtérés és a megnyugvás akarata.

Egyszerre két csecsemő sír fel hangosan, mi némán hallgatjuk a teremtés lényegi üzenetét.

– Mit kérsz Isten egyházától? – kérdi sorban a jelentkezőktől Piusz atya.

– Hitet – érkezik a válasz.

– Ismerjétek fel az élő Istent! Krisztus vezet titeket. Készek vagytok erre?

Az igen elhangzása után az üdvösség olajával keresztet rajzol a befogadott homlokára, majd elbocsátja:

– Védelmezzen téged Krisztusnak ereje!

Mivel időközben a szentmise már bőven maga mögött hagyta a déli harangszót, nem csoda, ha végeztével az apró ministránsok együtt a felnőttekkel a templom mögött megterített sörpadok felé iparkodnak némi sütemény, üdítő, no meg az együttlét reményében. Miután az egyik frissen befogadottól, a 45 esztendős Orbán Jánostól megkérdezem késői megtérésének okát, azt válaszolja, szülei ateisták voltak, maga Isten nélkül nevelkedett, de hívő felesége és egy vele történt csoda, amit senkinek sem mond el, felnyitotta a szemét.

– Ifjúkoromban én is elcsatangoltam, gúnyoltam a papokat, szidtam az Istent, akkor az volt a menő – emlékezik fiatal éveire a 48 esztendős Kovács Ferenc. – Két éve, amikor Apor fiam a premontrei egyházi gimnáziumba jelentkezett Gödöllőre, elmentem vele meg az anyjával a templomba, és azóta rendszeresen járok. Rájöttem, milyen felelőtlen voltam addig, hiszen a fiú az apáról vesz mintát. Milyen példát mutattam volna a régi énemmel neki? Mindenről, mi szülők tehetünk!

Apor végig ott áll mellettünk, és látható tisztelettel hallgatja édesapja szavait, miközben pedagógus édesanyjába karol. Azt mondja, neki csak normális barátai vannak, a gyanúsaktól, a könnyű drogosoktól, a nagyképűektől igyekszik elhúzódni. A cserkészéletet, a kirándulásokat kedveli, amúgy állatorvos szeretne lenni.

A háromgyermekes Bíró Enikő pedig kifejezetten büszke 13 éves nagylányára, aki nemcsak hogy nem titkolja a vallását, de hetente hívja vasárnapi szentmisére az osztálytársait és a tanárait.

– Igaz, nem mindig sikerrel – teszi hozzá Enikő.

Azt mondják, egyre több ember sejti vagy tapasztalja meg, hogy a világ és az élet nem csak annyi, amennyit látunk, használunk, megfoghatunk belőle, a mindenség ennél sokkal nagyobb. Szerintük azért gyarapodik az istenhívők száma Nyugat-Európán kívül világszerte, mert a földi halandónak, igaz, gyakran csak felnőttkorában, de ezt diktálja a feje és a szíve is.

– Aki gyáva belátni esendőségét és tagadja az Istent, az feleségül veheti a szobacsillárt vagy az Eiffel-tornyot, vagy érezheti szánalmas önmagát kutyának – sorolja Kovács Apor apukája –, attól még mi, az emberiség döntő része javíthatatlanul és töretlenül vallásosak voltunk és maradunk. Persze, Jézus nem rúgja ránk az ajtót, kell, hogy mi is keressük őt, miközben tűrjük a materialista haramiák támadásait.

Kerepes szilasligeti városrésze nem valamiféle leszakadt vidék, lakói nem a modern, liberális világtól távol eső, hegyek közé zárt katlanban élik mindennapjaikat, hanem a főváros előszobájában: a kápolnától alig öt kilométerre található Karácsonyék szabad köztársaságának Budapest táblája. Bő száz éve még pestiek hétvégi vityillói tarkították a térséget, csak 1950-től kényszerültek ide a kétkezi munka reményében a dolgos, de kisemmizett és elüldözött parasztcsaládok Szabolcstól Baranyáig. Alig 60 esztendeje még betonútja, vegyesboltja, kocsmája, óvodája, közösségi háza, temploma sem volt. Az emberek a gödöllői HÉV-en pucolták le a sarat a cipőjükről, hogy a flancos pesti munkahelyre tiszta lábbal érkezzenek.

A rendszerváltás után néhány vallásos család gyűjtésbe kezdett és a közösség egy, a kommunisták elől külföldre menekült adakozó telkén kizárólag önerőből és kétkezi munkával felépítette saját istenházát. A templomot 1996-ban szentelték fel, míg harangra, központi fűtésre jó tíz esztendeje ugyancsak hívői adakozásból futotta.

Napjainkra viszont, elsősorban a Budapestről kimenekült jobb módú vállalkozókkal, banki és informatikai szakemberekkel, építészekkel, művészekkel, sportolókkal együtt már több mint ötezren lakják, akik munkájukkal és adójukkal az amúgy is kistafírozott fővárost gazdagítják. Viszont hitből és szeretetből helyben gazdagodnak, abból nem adóznak, legfeljebb adakoznak azoknak, akik megtérni szeretnének.

Nem tudom, a mise helyett beatzenére bulizós és sörözős Canterbury katedrális dékánja, David Monteith úr vajon mit szólna a szilasligeti alternatívához. Továbbgondolásra még csak annyit: időközben a Szent Lászlótól 500 méterre a református templom is felépült.