Hirdetés

– Hogy van, atya?

– Köszönöm, hála Istennek napról napra erősebb vagyok. Délelőttönként az irodában dolgozom, hivatali ügyeket intézek, napközben sétálok egyet, délutánonként oxigénkúrával egybekötött pihenőt tartok, este hatkor pedig misézek.

– A koronavírus miatt 35 napon át volt kényszerszabadságon. Hogy kezdődött a kálvária?

– Október 6-án hirtelen belázasodtam, először 38,5, másnap már 39 fok volt a hőmérsékletem. Ágyba kerültem, a háziorvosom infúziót és antibiotikumot adott, de nem használtak a gyógyszerek, egyre csak romlott az állapotom. Csíksomlyóra vittek, ahol röntgenfelvételt csináltak, és a konténerkórházban helyeztek el. Ez­után PCR-tesztet is készítettek, késő este pedig közölték, hogy az eredmény pozitív. Így kerültem a tüdőgondozóba.

Korábban írtuk

– Később Székelyudvarhelyre szállították. Erre miért volt szükség?

– A Covid-fertőzöttek gyógyítására szakosodott háttérkórháznak jelenleg jobb a felszereltsége, ezért ajánlotta az orvosom. Én viszont vonakodtam, hiszen a csíki intézmény, ahol addig kezeltek, Hargita megye legjobbja, tisztelem az ott dolgozókat, megbíztam a szakértelmükben, nem akartam megbántani őket azzal, hogy távozom.

– Mi győzte meg végül mégis, hogy költöznie kell?

– Október 17-e életem egyik legborzasztóbb napja volt. Az ételtől valósággal undorodtam, szörnyű hányinger kínzott kezdettől fogva, s mivel egy falat sem csúszott le a torkomon, elhagyott az erőm, képtelen voltam lábra állni. A vírus nemcsak a tüdőmet, hanem a veséimet, a májamat, a hasnyálmirigyemet és az epémet is megtámadta. Tudtam, hogy nagy a baj, úgy éreztem, hogy most meg fogok halni. Elimádkoztam az Úrangyalát és az Őrangyalimát, s amikor utóbbi végéhez értem, mennyei fény világította meg előttem a földet, a templomunk udvarát láttam, a sétány oldalán két képpel, az angyal pedig megmondta, hogy két lehetőség között választhatok. Ha maradok, akkor meghalok. Ő a világosság útját ajánlotta, azt, hogy kérjem az átszállításomat Udvarhelyre. Azt mondta, öt feladatom lesz, és megnevezte azokat is, akik majd segítenek. Követtem a szavát. Így aznap először a megyei kórházba vittek, ahol másnapig a világtól teljesen elzárva laborvizsgálatokat végeztek rajtam. Másnap, 18-án, a Makovecz tervezte templomunk búcsúnapján és felszentelési évfordulóján délkor a székelyudvarhelyi háttérkórházba szállítottak, ahol a vizsgálatok után megkaptam ez első kezelést.

– Mi történt ezután?

– A húgom minden szálat megmozgatott, külföldön élő ismerősöket is felhívott, hogy valamilyen úton-módon hozzájuthassunk a Tocilizumab nevezetű gyógyszerhez. Végül a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, régi jó barátom, Ugron Béla intézkedett: Kozma Imre atyának, a Betegápoló Irgalmasrend vezetőjének közreműködésével hűtőtáskába került a gyógyszer.

– Hogyan sikerült eljuttatni a csomagot Székelyföldre?

– Egy bicskei barátom éppen akkor hívta fel húgomat, és megkérdezte, tudna-e segíteni valamiben. Húsz perc múlva már úton is volt. Nagyváradon Takó István egyetemi lelkész vette át a pakkot, Kolozsváron átadta az unokaöcsémnek, aki végül Udvarhelyre hozta. Éjjel egykor már be is adtak egy adagot a gyógyszerből.

– Mi lett a többivel?

– Az egyiket az új kolozsvári plébános-főesperes, László Attila, a másikat pedig a csíkszenttamási Benes Imre családapa kapta, így egyikük megúszta, hogy lélegeztetőgépre kerüljön, másikuk pedig a gyógyszernek köszönhetően két nap után lekerülhetett róla.

– Ön mikor érezte, hogy túl van a nehezén?

– A szobatársaimmal onnan tudtuk, hogy jobban vagyunk, hogy éjjel egykor fölkeltünk, és néztük, van-e valami harapnivaló a hűtőszekrényben. Attól kezdve kértük a szeretteinket, hogy halat és disznósültet is küldjenek be nekünk. Minden szilárd falatnak nagyon örvendtünk. 27-én térhettem haza, másnap pedig írtam is egy köszönőlevelet Imre atyának és Bélának, hiszen küldeményükkel az életemet mentették meg.

– Az udvarhelyi kórházban töltött egy hét alatt láthatta, hogyan pusztít a koronajárvány Erdélyben. Lelkileg mennyire viselte meg ez az időszak?

– Lesújtó a helyzet. Voltak emberek a kórteremben, akik már eszméletlen, altatott állapotban feküdtek. Imádkoztam értük, és ha már a Jóisten odavezetett engem, éltem a papi hatalmammal, feltételesen feloldoztam őket a bűneik alól. Sajnos az első két nap ketten is az örökkévalóságba költöztek. De nem csak a kórházban szedte áldozatait a koronavírus. A plébániámon, amíg távol voltam, 30-an haltak meg, az elhunytak közül többeket is a járvány vitt el. Az orvosok, nővérek kimerítő, embert próbáló, áldozatos munkáját látni ugyanakkor felemelő érzés volt. Csak a betegek iránti mérhetetlen szeretettel és Isten segítségével lehet végigcsinálni mindazt.

– Mit gondol, lehet-e pozitív hozadéka a pandémiának?

– A betegség oka többnyire Isten titka. A szenvedés lehet a bűn következménye, de lehet próbatétel is. Megtanít minket végességünkre, tehetetlenségünkre, figyelmünket az élet értelmére irányítja, és megmutatja, hogy Isten segítségére is rászorulunk. A lelket, az életet kell menteni, gyorsan cselekedni, s a pénzt nem sajnálni.

– Mit üzen a hitetleneknek, akik kételkednek a vírus komolyságát hangsúlyozó, több évtizedes tapasztalattal, óriási tudással rendelkező professzorok és kutatók szavaiban?

– Akik nem kerülnek olyan helyzetbe, mint például én is, azok elképzelni sem tudják, milyen az, amikor fuldokolva kell küzdeni minden csepp levegőért. Átestem hat komoly műtéten az életem során, de ilyen súlyos állapotban még sosem voltam. Aki kételkedik, nézzen be a betegek közé. A betegség és a halál olyan téma, amelyre egészséges és életerős fiatalok nem szívesen gondolnak. Előbbi olyan számukra, mint egy távoli sziget, amelyen életük hajója csak késő öregségükben köt ki. Ám a járvány második hulláma rámutatott, hogy ők sem kivételek. Nagyon kell vigyáznunk egymásra.

– Mint mondta, két héttel ezelőtt tartotta meg hazatérése utáni első miséjét. Milyen volt a visszatérés, hogy fogadták a hívek?

– Könnyeztek ők is, sírtam én is. Az első szertartáson koncelebráltam, hogy ne kelljen sokat beszélnem, a betegségtől ugyanis a hangom is elment. A szentmise végén beszámoltam a történetemről, megköszöntem az értem mondott imákat, szentmise-felajánlásokat, a gyerekeknek pedig a sok rajzot és ajándékot, amit a kórházba beküldtek. Arra kértem a híveket, hogy a jövőben ne csak a szentek támogatását kérjék, hanem a szent őrzőangyalokét is. Merjünk bízni az égiek segítségében – ezt szeretném elültetni a szívükben, no, meg azt, hogy segítsünk bajba került társaink testi-lelki szükségletein. Ha szeretettel támogatunk egy beteget, azzal Jézusnak segítünk.